Nagy László 2009. június 21-én kézilabdázott legutóbb – most már úgy is helyes, hogy utoljára – a magyar válogatottban. Ezt akkor ő már minden valószínűség szerint tudta, legalábbis sejtette, és Galgócon 30-19-es diadalra vezette csapatunkat a házigazda szlovákok elleni Európa-bajnoki selejtezőn. Ha az Eb-részvétel kiharcolását követően, az öltözőbe lépve, vagy másnap, harmadnap lehajtja a fejét, és azt rebegi, sajnálom, részemről ennyi volt, messze vagyok, fáradt vagyok, családos vagyok, az első megütközés után mára mindenki elfelejti e traumát, és a kiváló jobbátlövő az őt megillető helyen feszítene a sportági históriában.
Csakhogy ezt a békát nem lenyeltük, hanem majdnem másfél éven át szopogattuk. Így viszont most még feledhetetlennek ható utóízt hagyott maga után. Nagy László ugyanis változatos ürügyekkel húzta ki magát tavaly nyár óta felkészülési mérkőzések, nemzetközi tornák, az idén januári, ausztriai Eb, majd a júniusi vb-selejtező alól. Volt sérült, beteg, túlterhelt, mindezek kombinációja, míg a múlt hét csütörtökjén, a bosnyákok elleni, szombathelyi Eb-kvalifikációs meccs előtt híre nem járta, hogy november 2-án színt vall majd. A Barcelona csapatkapitánya – nem véletlenül választották meg annak sem – értelmes, intelligens, gondolkodó és érző ember, pontosan tudja, hogy amit tavaly nyár óta mondott és cselekedett, az enyhén szólva is méltatlan hozzá, ezért várható volt, hogy önmagát és még megmaradt híveit is megtiszteli egy nagy leleplezéssel vagy egy összefoglaló vád- és védőbeszéddel.
Előbbi híján kénytelen volt beérni utóbbival. Most persze kínálkozna a párhuzam Huszti Szabolccsal, illetve az ő levelével, de Nagy László egészen más kaliber. Nemzetközi klasszis, világbajnokságon és olimpián lehetett vezéregyéniség, ezért illendő megtisztelnünk azzal, hogy irományából idézünk, mielőtt arra reakciókat adnánk és kérnénk. Íme, az érdemi részletek, szöveghűen:
„Közel tíz éven keresztül voltam tagja a magyar kézilabda-válogatottnak. A kezdetekben (is) szerény körülmények voltak a válogatott csapat körül, azonban az eltelt, rövidnek nem mondható időszakban ezek a régóta vitatott körülmények gyakorlatilag nem javultak. Ezen véleményemet jó néhány volt és jelenlegi válogatott csapattárs is meg tudja erősíteni… A tavalyi év végén Sinka László elnök úr felkeresett Barcelonában azért, hogy egyeztessünk a jövőbeni együttműködés lehetőségéről, feltételeiről. Találkozásunk alkalmával ismét felvázoltam a csapat körüli problémákat, hiányosságokat, amelyeket csapattársaimmal az évek során már számtalanszor jeleztünk. Az Elnök Úr érdemi változásokat ígért, de a felvetéseimre az elmúlt közel egy évben választ nem kaptam, az ígéretek pedig csak ígéretek maradtak. A megbeszélésünk alkalmával is jeleztem, hogy abban az esetben, ha semmi nem változik, úgy a magyar kézilabda-válogatottban nem kívánok a továbbiakban szerepelni.
Nyilván joggal merül fel a kérdés, melyek voltak az Elnök Úrnak ismételten felvetett problémák, ezért röviden összefoglalom ezeket:
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy többször is tárgyaltunk a vezetőséggel arról, hogy ne luxus, de a címeres mezhez méltónak mondható körülmények között készülhessünk fel egy-egy világversenyre, és az adott versenyeken, tornákon való részvétel ne kerüljön nekünk, a hazánkat képviselő sportolóknak többletkiadásba. Egyszerű példaként a 10 eurós napidíj (jelenlegi árfolyamon számítva kevesebb mint 3000 Ft) nyilván nem fedezte a költségeinket, de még az elszállásolásunkra megjelölt hotel 12 euró/nap internethasználati díját sem.
Mindenki elfogadhatja, hogy egy profi sportolónak elemi érdeke, hogy a testi épségét óvja, hiszen az a kenyérkereseti forrása, mint ahogy az is természetes, hogy bármelyik sporteseményen könnyen sérülést szerezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy a profi sportoló a jövedelmét az aktív sportból szerzi, tehát ha sérülést szerez, akkor jövedelemkiesése keletkezhet. A jelenlegi körülmények között abban az esetben, ha esetlegesen sérülést szereztem volna a magyar kézilabda-válogatottban való szereplésem során, akkor a Magyar Kézilabda-szövetség által kötött biztosítási szerződés szerint nem én kaptam volna a kártérítést, hanem a Magyar Kézilabda-szövetség.”
E felvetésekben nincs új elem. Legfeljebb a szituáció új: Nagy László ezúttal úgy alkot véleményt a válogatott munkakörülményeiről, hogy tavaly június óta a csapat háza táján sem járt. Még ha féligazságok is sorjáznának, akkor is gyengítenék egymást, hiszen félszer fél csupán egy negyed, de az arány ennél kedvezőtlenebb. Sinka László szövetségi elnök is már-már automatikusan hozhatta fel az ugyancsak ismert ellenérveket: a válogatottnál nincs napidíj, csak a teljes és bőséges ellátás mellett zsebpénz, van viszont gáláns havidíj, amelyet az állami költségvetés biztosít; a válogatottakat kettős biztosítás védi, ennek kedvezményezettje így a sportoló mellett a klub; a nemzeti együttes a világversenyeken ugyanott lakik, ahol a németek vagy a spanyolok, a hazai összetartások alkalmával pedig minden igényt kielégítő szállodákban, és így tovább.
Azaz nincs tovább, Nagy László többé nem kézilabdázik piros, fehér, zöldben. Ezt valamikor tavaly eldöntötte, tegnap pedig – ő bizonyára így gondolja – megindokolta. Bár ne tette volna, se ezt, se azt.
Hiányozni fog, még így is. Két-három, esetleg öt évig a játéka is, a 2009. június 21-ig megismert Nagy Laci viszont még sokkal tovább.
origo.hu
Orbán Viktor a háborúpárti EP-képviselőknek: A vesztes stratégián változtatni kell, álljanak inkább a béke mellé
