A Sport7fő lassan egyéves története során először kerül át technikai okokból a nemzetközi labdarúgás-magazinunkból a hagyományos sportrovatba. Ettől még a Sport7fő sem marad egészen európai szintű foci nélkül, hiszen a magyar válogatott három ifjú tehetsége közül Koman Vladimir a Sampdoria, Szalai Ádám pedig a Mainz légiósa, és Elek Ákos sem Fehérváron fog megöregedni. Mindhárman reményteljes ígéretek, Dzsudzsák Balázs pedig már bizonyíték, de ne essünk túlzásokba: messze nem világsztárok, valószínűleg nem is lesznek azok.
A mai Sport7fő egyik hőse, Bodola Gyula az lehetett volna, ha csak negyedannyi lehetőség adatik neki, mint Szalainak vagy Dzsudzsáknak. Komanhoz hasonlóan ő is gyermekként váltott hazát, csakhogy nem a családja költözött odébb, hanem a magyar–román államhatár. Ő nem fontolgathatta, mely nemzet mezét válassza. Amikor 1912. február 15-én világra jött, a születési anyakönyvi kivonatába még azt írták: Brassó, Magyarország. Ha nincs Trianon, az ereje és tudása teljében lévő, huszonhat éves Bodola az 1938-as világbajnokság döntőjében minden valószínűség szerint a magyar belső hármas tagja Sárosi és Zsengellér oldalán. Ehelyett 1931 és ’39 között 48-szor szerepelt a román alakulatban, és 30 gólt szerzett egy olyan csapatban, amely akkoriban ritkán járt még az ellenfél térfelén is.
A határrevíziónak köszönhetően Bodola aztán 1941. december 1-jén Genovában már a magyar válogatott szerelésében futhatott ki az olaszok ellen. Amint a hazaiak meglátták, riadtan tiltakoztak, mondván, pár hónapja még románként próbálták feltartóztatni, de végül engedtek. Joggal féltek tőle: az 1-1-re végződött meccsen Bodola egyenlített, mint ahogyan egy hétre rá, a horvátok elleni, újabb 1-1 alkalmával a másik nagyváradi fenomén, Sárvári.
Korabeli szemtanúk szerint Bodola lábában minden, de minden benne volt. Én azonban már csak a fényképét nézem; aki egyet hátralapoz, osztozhat ebben az élményben, köszönhetően a Nagyváradi AC centenáriuma előtt tisztelgő írás illusztrációjának. Menthetetlenül és sokszorosan elfogult vagyok, ezért talán többet képzelek e fotóba, mint amennyit valójában mutat, de abban az arcban csupa olyat látok, ami kedves nekem: intellektust, erőt, érzelmet, eltökéltséget, szelídséget, elhivatottságot. Mindazt, amivel a magyar futball és Magyarország is felemelhető, szinte tetszőleges mélységből is. Gondoljunk csak bele, mit ért meg Bodola Gyula harminchárom éves koráig – az első világháborút, Erdély Romániához csatolását, a gazdasági világválságot, a határ túloldaláról az örökre elérhetetlennek hitt magyar futball első fénykorát, a második világháborút, a második bécsi döntést, végül annak a megsemmisítését –, és hasonlítsuk össze mindezt a mai futballistákra váró „megpróbáltatásokkal”! Az eredményt felesleges szavakba önteni, komoly emberek maguktól értetődő dolgokról hosszasan nem beszélnek.
Bodola Gyula 1992-ben hunyt el Budapesten. Nem is tudom, hol található a sírja és mi áll rajta. De a farkaslakai templom és a két cserefa tövéből Tamási Áron sírversének második részét mintha neki írták volna: „…fia Hunniának / Hűséges szolgája / bomlott századának.”
origo.hu
A Legfőbb Ügyészség közleménye
