Tüntetés és balítélet

Szekeres Imre volt honvédelmi miniszter 6,6 milliójáért vagy Szalainé Szilágyi Eleonóra ex-BKV-s nagyasszony százmilliós nagyságrendű végkielégítéséért fognak az emberek nekimenni a polgári kabinetnek? Hol élnek ezek az álbaloldali személyek?

Csak nem akaródzik a baloldalnak felhagynia a kampányolással. Vérrel, verítékkel és vassal akarnak kicsikarni proteszthangulatot a társadalomból. Még akkor is erőltetik, ha nem igazán megy. Alig zajlott le az önkormányzati választás, máris teleírták versenynaptárukat utcai demonstrációkkal. Mondhatni tüntetés tüntetés hátán. Halottak napján kezdte a Magyar Demokratikus Charta, ma átveszi a stafétabotot a Lehet Más a Politika, és már most lehet tudni, hogy november 27-én meg az MSZP saját jogon, álca nélkül is rázendít a „Kormány, takarodj” című, az „utcától” plagizált nótára. A nem túl nagy közérdeklődés nem szegi a kedvüket, legalábbis a felszínen. Láthatóan a létükért küzdenek. Külön-külön és együttvéve is. Hiszen az MSZP, a sajnálatosan vele egyre inkább bértestvéri közösséget alkotó LMP és az örökös posztkommunista házasságközvetítő charta a velük szembeni érdektelenséggel, az állampolgárok előtti hiteltelenséggel kell, hogy megküzdjenek. Valójában nem a kormány, nem is a demokratikusan megválasztott parlamenti többség, hanem a nép ellen demonstrálnak ezek a furcsa szimbiózisban élő szervezetek. Ha tehát az okokat keresnénk, miért nem kelt komoly visszhangot a fortyogó indulatkeltés és újra beindított chartás habverő, ezen az érzelmi tájékon találnánk meg.
Bármennyire is nem hajlandók tudomásul venni, attól még tény: az emberek nem szívesen tüntetnek elvont fogalmak, őket csak áttételesen érintő ügyek miatt. Konkrétabban: vajon miért kellene demonstrálniuk most a polgároknak? Az Alkotmánybíróság jogaiért? Úgy gondolja – és joggal – az emberek döntő többsége, hogy a taláros testület tagjai nagyszerűen meg tudják védeni magukat, nem szorulnak rá a földi halandók transzparenseire. Meg aztán az is eszébe juthat bárkinek: nem nagyon volt közlendője, tiltakozási ingere az alkotmánybíráknak, amikor a magát csökönyösen baloldalinak nevező posztkommunista–neoliberális kormány négy éve végigverette a karhatalommal a fél országot. Pedig akkor is csupán tiltakozni akartak az emberek. S persze ünnepelni október 23-án, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Ha akkor az AB elnöke úgy vélte, nincsen semmi teendőjük az utcai úgymond zavargásokkal kapcsolatban, akkor vajon miért legyen olyan harcias érdekvédő a pesti polgár, hogy nekimenjen a kabinetnek, amiért az nem akarja, hogy egyes álfüggetlen szervezetek kis önálló államok legyenek az államban? Inkább úgy gondolja az elsöprő többség: teljesen logikus, hogy csak olyan kérdésekben nyilváníthasson véleményt, amiről ők, a nemzet is bármikor véleményt alkothatnak. Például egy referendum keretében. És ha már itt tartunk: miért is akarnának népszavazást tartatni ezek a posztállampárti szervezetek? Honnan veszi az MSZP, hogy az agyonsanyargatott közember utcára hajtható, hogy az őket szép csendben kizsebelő magánnyugdíjpénztárak érdekeiért küzdjön? Vagy úgy gondolják az álbaloldalon, hogy az embereknek könnyeket kellene hullajtaniuk azért, mert ezentúl élére rakott, összekuporgatott fillérjeikből hatalmas vagyonokat felhalmozó magánnyugdíjpénztárak már nem tehetik fel a keserves lakossági megtakarításokat a rulettre, akarom mondani a tőzsdére? A mágnások hazárdjátékjogáért kellene dühödten demonstrálniuk az agyonfárasztott halandóknak? Történetileg viszszatekintve kész csoda a marxista-leninista mozgalmárok szerint, hogy a jobbágyság visszaállításáért nem tüntettek az emberek kétszáz éve. Kesernyés tréfálkozásnak hat, de tényleg már csak az hiányzik, hogy a chartisták a második jobbágyság felelevenítéséért szólítsák emberi jogi harcba a népességet. Nem ezzel egyenértékű, hogy úgy gondolják: a magas végkielégítések jogáért fognak a Mari nénik és Pista bácsik az utcákra tódulni? Mit vártak reálisan? Azt, hogy majd „Veled vagyunk, Simor András!” és „El a kezekkel az MNB elnökének nyolcmilliós fizetésétől!” táblákkal fognak felvonulni a jámbor népek? Hogy merik venni a bátorságot a magyar nemzet ilyen fokú lenézéséhez? Intő figyelmeztetésnek kellett volna lennie számukra, hogy a tavaszi országgyűlési és az október 3-i önkormányzati választásokon a kétfenekű dob kikímélt hangszer volt ahhoz képest, amennyire elverték rajtuk a port a polgárok. De nem. Ők töretlenül bíznak az emberek permanens átverhetőségében és maximális naivitásában. És abban, hogy a magas végkielégítésekhez való mágnásjog elég mozgósító erő ahhoz, hogy az emberek felháborodását felkorbácsolja. Szekeres Imre volt honvédelmi miniszter 6,6 milliójáért, a többi MSZP-s kibukott kormánytag hasonló nagyságrendű pénzesőjéért vagy Szalainé Szilágyi Eleonóra ex-BKV-s nagyasszony százmilliós nagyságrendű végkielégítéséért fognak az emberek nekimenni a polgári kabinetnek? Hol élnek ezek az álbaloldali személyek? Nem lehet, hogy nemcsak a pénzüket tartják offshore cégekben Cipruson és a Kajmán szigeteken, hanem az eszüket is? Mert csak tartós külföldi kint tartózkodás, krónikus észvesztés esetén reménykedhettek abban, hogy nemcsak a Vértanúk terét, hanem a fél Belvárost megtöltik az újabb átverés után ácsingózó, lelkes állampolgárok. Tisztában kellett volna lenniük a műbaloldaliaknak, hogy a tüntetés már csak eredeténél fogva, történetileg is spontán akaratkifejeződése a népnek. Nemcsak forradalmi helyzet van tehát, hanem tüntetési helyzet is. Márpedig ha nincsenek meg ennek a feltételei, nem lehet erőszakosan kimódolni, mesterségesen létrehozni társadalmi felháborodást. Magyarán: az emberek akkor tüntetnek, ha értelmét látják, mert elkeseredésükben nem tudnak már más eszközhöz nyúlni. Ha ezt az igazságot jobban szem előtt tartják a szocialisták, megkímélik magukat jó néhány fiaskótól. Ezt persze a gyurcsányista chartások is sejtették, azért szervezték az akciót a fővárosnak olyan kis terére, ahol szerényebb létszámú jelenlét is nagyobbacska tömegnek tűnhet.
Nagy Imre szobránál demonstrálni: nem kis bátorság és vastag bőr kell ehhez azok részéről, akik a pártállam idején a mártír miniszterelnöknek még a nevét sem engedték kiejteni. Pár éve az akkori kormányfő, Gyucsány Ferenc hasonló ízléstelenségre ragadtatta magát, amikor „Imre, te hogy csinálnád?” színfalhasogató kérdéssel fordult a kiszolgáltatott szoborhoz. Nagy Imre az ilyen méltatlan bratyizást most is kikérné magának. Feltehetően arra is rávilágítana: hiteltelenek azok az erők, amelyek azzal dorongolták le a demokratikus akaratnyilvánítást követelőket, hogy csak négyévente van joga az embereknek véleményt formálni. Talán arra is emlékeztetné őket: ha eddig a népszavazást nem tartották elég demokratikus eszköznek, most se formázzanak a szájukból más testrészt. Tán megemlítené: ha hatalmon tűzzel-vassal irtották az utcai demonstrációkat, és egy kormányellenes félhangos szó is elég volt a rendőri és in-kalos magánhadsereg mozgósítására, most is tartsák magukat korábbi álláspontjukhoz. Ízléstelenségért azonban sosem mentek a szomszédba a szocialisták. Most sem, hiszen halottak napján rendeztek demonstrációt. Tették ezt úgy, hogy a charta honlapjának főoldalán közzétett felhívásban kegyeletsértő módon már elhunyt közéleti személyiségek neveivel próbáltak tömeget toborozni.