Világraszóló örökségünk

November 7-ről általában nem Erkel Ferenc neve ugrik be idehaza. Pedig sokat köszönhetünk neki. Operái mellett először is a Himnusz zenéjét kell megemlítenünk, s ha társadalmi-közéleti jelentőségét próbáljuk megbecsülni, olyan alakkal találjuk szembe magunkat, akinek nagy szerepe volt abban, hogy létrejöhetett Pest első zeneiskolája, a Nemzeti Zenede és az idén 170 éves Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola. A zeneszerző-karmester később a Zeneakadémia alapításánál is bábáskodott, amelynek igazgatója is volt, és amely az ő megnyitóbeszédével indult el Liszt Ferenc lakásán. Az Operaház is sokat köszönhet egykori fő-zeneigazgatójának, nemcsak a nemzeti opera létrejöttét, de az operajátszás elterjedését is. Hozzá kötődik számos jelentős mű ősbemutatója, és ő alapította az ország legrégebbi hivatásos zenei együttesét, a Filharmóniai Társaság Zenekarát.
A nála egy évvel fiatalabb Liszt Ferenccel jó barátságban volt, de ez korántsem merült ki abban, hogy egymás műveit vezényelték, hiszen a magyaros zenei nyelv létrehozása mellett majdnem minden patinás zenei intézményünk alapítása visszavezethető hozzájuk. Számos ponton találkozik a két életrajz, ezek eredője pedig a nemzet iránti elkötelezettség és felelősség. Közvetetten ebből a hitből és elszántságból él ma is kulturális életünk. Az, hogy tulajdonképpen a semmiből teremtették meg az azóta is legendás magyar zenei élet alapjait, különösen időszerűvé teszi a rájuk való emlékezést.
Persze, tagadhatatlan, a nemzeti öntudatra ébredés aranykorának volt egy sajátos légköre, nem véletlen, hogy olyan komoly hazafiakat köszönhetünk annak az időszaknak. Sajnos azonban 21. század eleji helyzetünk az ő fáradozásuk ellenére sem sokkal jobb, mint amiből Erkel, Liszt, Petőfi, Arany, Jókai vagy Széchenyi útjukra indultak. A magyar kultúra romokban, s hiába ért meg komoly kort a Zeneakadémia vagy a Nemzeti Zenede, ha az ének-zene oktatás alapjait tönkretették, vagy a Filharmóniai Társaság, amelynek néhány éve koporsóval kellett tüntetnie teljes anyagi ellehetetlenítése miatt. Vitathatatlan ugyan a politika felelőssége az efféle kérdések zsákutcába terelése miatt, de a miénk sem kisebb. Erkel és Liszt annak idején csöppet sem volt könnyű helyzetben, sem a politikai légkör, sem a provincializmus nem kedvezett a nagy tetteknek. Mégsem riadtak vissza az áldozattól, ahogy sok nemes sem, akik anyagilag támogatták a nemzeti ügyeket. Ma éppen ez az önfeláldozó hazaszeretet hiányzik. Erkel és Liszt nélkül nem ugyanaz lett volna Bartók vagy Kodály, ha egyáltalán kiteljesedhetett volna Magyarországon a pályájuk. Megkockáztatom, az operaházi ünnepi beszédet tartó Kocsis Zoltán sem biztos, hogy Budapesten marad, ha Erkel és Liszt nem próbálja meg a nyugati zenei élet vérkeringésébe bekapcsolni hazánkat. Ismertté téve ezzel Pest és Buda nevét, amely történelmi helyzetéből fakadóan adottságai és nagyjai ellenére örökké csak Bécs után kullogott.
Alig két hónap, és hivatalosan is elkezdődik a Liszt-év. Bár hosszú ideje ez lesz az első évforduló, amin szégyenszemre nem spórolni akar az aktuális kormány, nehéz lesz behozni a nyugat előnyét. Liszt akárhol is élt, ezt a földet tartotta a hazájának. Az Erkel-bicentenárium kapcsán azt sem felejthetjük, ha Erkel és Liszt büszkék voltak Magyarországra, úgy kellene ápolnunk az általuk lefektetett hagyományokat, hogy méltók lehessünk erre a világraszóló örökségre.