A nyugdíjvitáról józanul, higgadtan

A magánnyugdíjpénztárak átalakítása mára a baloldali média fő fegyverévé vált a polgári kormányzat elleni elégedetlenség szításában. Mivel a pénztárak államosításának kérdését az emberek számára egyszerűen, a lényeget elhallgatva lehet kommunikálni, ezért a gazdasági ügyekben járatlanok számára – és a választópolgárok többsége ilyen – ez a kommunikáció akár vonzó is lehet. A kormány „lenyúlja” a magánpénztárakba befizetett pénzeket – hangzik a megfellebbezhetetlennek tűnő verdikt. Ha azonban a magánpénztárakat övező politikai fátyol mögé nézünk, s a tényleges makrogazdasági hatásokat vesszük előre, és ráadásul mindezt Magyarország jelenlegi súlyos helyzetébe ágyazva vizsgáljuk, akkor egészen más kép tárul a szemünk elé.
Az alapvető közgazdasági probléma a következő. A magánnyugdíjpénztárak 1998-as létrehozása következtében a pénztártagok a járulékok egy részét fizetik csak a hagyományos felosztó-kirovó rendszerbe (az állami nyugdíjalapba), a másik részét pedig a magánpénztárakba. Ebbe a rendszerbe viszont már az induláskor egy robbanással felérő bomba volt kódolva, abban az értelemben, hogy az állami nyugdíjalap egyre nagyobb hiánynyal, az állami költségvetés pedig egyre nagyobb eladósodással lesz kénytelen szembenézni.
Ennek az a magyarázata, hogy a nyugdíjkifizetések még hosszú évekig döntően a felosztó-kirovó rendszerből történnek, mivel a magánnyugdíjpénztárak bevezetésekor a 40 év feletti korosztálynak érdemesebb volt a hagyományos felosztó-kirovó rendszerben maradnia. Az állami alapba befolyó összegek viszont egyre kisebbek, mivel a munkaerőpiacra belépő fiatalok a nyugdíjjárulék jelentős részét kötelezően a magánpénztárakba fizetik. Azaz, a jelenlegi rendszer az állami kasszának egyre kevesebb bevételt és egyre több kiadást eredményez, amelynek következtében az állami nyugdíjalap egyre nagyobb deficitet produkál. A hiányt a központi költségvetés állampapírok kibocsátásával finanszírozza, ami viszont egyet jelent az államadósság növekedésével.
Mindez akár így is kifejezhető: az 1998-ban bevezetett magánnyugdíjpénztárak következtében az államadósság ma pontosan annyival nagyobb, amennyi a magánpénztárakba befizetett járulékok összege. Ez hozzávetőlegesen 3000 milliárd forint, ami a GDP-nek a 12 százaléka. Vagyis az államadósság ma 80 százalék helyett 68 százalék lenne, ha kizárólag az állami felosztó-kirovó rendszer maradt volna érvényben. Sőt, figyelembe kell vennünk azt is, hogy a magánnyugdíjpénztárak miatt nagyobb államadósság következtében a költségvetésnek nagyobb kamatkiadással kell számolnia, ebben az évben hozzávetőlegesen – a 3000 milliárd forint után 6 százalékos kamattal számolva – 180 milliárd forinttal. Ezt az összeget akár úgy is felfoghatjuk, mint a magánnyugdíjpénztár fenntartásának ára ebben az évben. A pénztártagok ez évi 360 milliárd forintnyi befizetése a magánkasszába további 180 milliárd forintba került valamennyi adófizetőnek, pénztártagnak és nem tagnak egyaránt. Nem kell ahhoz a gazdasági összefüggésekhez professzionális szinten érteni, hogy meglássuk: ez senkinek sem jó üzlet.
De ez még nem minden! Ha fenntartanánk a magánnyugdíjpénztárak eddigi rendszerét, akkor a fent vázolt gondok az előttünk álló egy-két évtizedben tovább súlyosbodnának. Vagyis továbbra is fennállna az eddigi rendszer alapvető problémája: a nyugdíjba vonulók döntően a felosztó-kirovó rendszerből kapnák a nyugdíjukat (mert az 51-60 éves korosztálynak mindössze 6,5 százaléka magánnyugdíjpénztár-tag), miközben a fiatalok kötelező magánpénztárba történő befizetése miatt egyre kevesebb járulék folyna be az állami alapba. Ennek eredményeképpen a jövőben tovább növekvő hiánnyal, nagyobb államadóssággal és még nagyobb kamatterhekkel kellene számolnunk. Ha a jelenlegi nyugdíjrendszer maradna fenn, akkor az államadósság ebből fakadó növekménye idővel akár a GDP 25-30 százalékára is rúghat az eddigi 12 százalék helyett. Vagyis a magánnyugdíjpénztárak fenntartásával pontosan olyan irányba haladnánk, amelynek éppen az ellentétje lenne kívánatos a gazdasági növekedés megindulása érdekében.
Ebből a csapdából kétféle módon lehet kitörni. 1. Fenntartjuk a magánnyugdípénztárakat, de akkor az állami alapba befizetett járulékokat drasztikusan meg kell emelni, a lakosságot további áldozatvállalásra kell kényszeríteni, sőt évről évre nagyobb áldozatra. 2. Megszüntetjük a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, és kizárólag az állami nyugdíjalapot tartjuk fenn úgy, ahogyan azt a polgári kormányzat tervezi. Az első megoldásnál világosan látni kell: aki a magánnyugdíjpénztárak fenntartása mellett kardoskodik, az egyúttal a lakossági terhek további és azonnali növelése mellett teszi le a garast. Ezt az utat járni azonban fatális szakmai hiba volna két ok miatt is. Részben azért, mert a magyar gazdaság adó- és járulékterhelése a környező országokhoz képest már így is magas, a versenyképesség megőrzése érdekében nem az elvonások növelése, hanem csökkentése a kívánatos. Jelen pillanatban azonban ennél nyomósabb okunk is van arra, hogy a magánnyugdíjpénztárak fenntartása érdekében ne emeljünk járulékot. Ez pedig maga a gazdasági válság, amely már eddig is súlyosan érintette az országot, s egyelőre alig akar engedni a szorításból. Bármiféle, a háztartásokat terhelő adó- vagy járulékemelés tovább csökkentené az összpiaci keresletet, és mélyítené a válságot. Vagyis aki a magánnyugdíjpénztárak fenntartásához szükséges járulékemelést támogatja, az egyúttal a reálgazdasági válság súlyosbítását, a munkanélküliség növelését is javasolja.
A csapdából való kitörés másik pontja a nyugdíjrendszer második pillérének eltörlése, a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság megszüntetése úgy, ahogyan azt a polgári kormányzat javasolja. Ez a korábban bemutatott problémát egy csapással megszüntetné, vagyis megszűnik az a jövőkép, amely az állami nyugdíjalap növekvő hiányával és az ebből fakadó járulékemelési kényszerrel fenyeget. Mindemellett számos további kedvező hatással is járna. Egyfelől, azonnal csökkenne az állami nyugdíjkassza és ezen keresztül a költségvetés hiánya, méghozzá a magánpénztárakba befizetett járulékok összegével, ami évente a GDP 1,4 százaléka. A már felhalmozott 3000 milliárd forintra rúgó pénztárvagyont az államadósság csökkentésére lehet és kell is felhasználni, ami a csökkenő kamatkiadásokon keresztül szintén javítja a költségvetés helyzetét, hozzávetőlegesen az éves GDP 0,5 százalékával.
S ami a legfontosabb: mindennek eredményeképpen növekszik a gazdaságpolitikai mozgástér. Az a mozgástér, amely az elmúlt évek dilettáns gazdaságpolitikájának következtében szinte nullára redukálódott.
Persze a magánnyugdíjpénztárak mellett érvelők számos okot próbálnak felsorakoztatni a rendszer fenntartása mellett. Az érvek között leggyakrabban az öngondoskodás előmozdítása, az egyéni befizetések folyamatos nyomon követése, az örökölhetőség, a befizetett összegeknek a pénztár általi befektetése és gyarapítása a legfontosabb tényezők. Mindezeknek a megvalósítása azonban az állami alap keretében is megoldható. A lakosság nyugdíjbefizetéseinek nyomon követése virtuális számla segítségével történhet, az örökölhetőség valamilyen formája szintén létrehozható, az öngondoskodást pedig lehet segíteni az önkéntes nyugdíjpénztárakba való befizetések állami ösztönzésével (adókedvezmények). Ami pedig a magánpénztárakba befizetett összegek hozamait illeti, nos, azok az elmúlt 12 évben mindössze évi 0,7 százalékponttal (!) haladták meg az inflációt. A magánpénztárakat működtető, jól fizetett portfóliómenedzserek tehát olyan hozamokat produkáltak a tagok befizetéseire, amelyet némi pénzügyi intelligenciával felvértezve tulajdonképpen felülmúlhat akárki.
Mindent összevetve arra a fontos konklúzióra juthatunk, hogy a magánpénztárak megszüntetése jelentősen növeli a gazdaságpolitika mozgásterét, mérsékli az államadósságot, az adósság után fizetendő kamatterheket, méghozzá anélkül, hogy a jelenlegi magánnyugdíjpénztár-tagok majdani nyugdíja ezt megsínylené. A jövendő generációk nyugdíjának értéke elsősorban a gazdasági felzárkózástól, a gazdasági növekedéstől függ, nem pedig attól, hogy a nyugdíjak folyósítása állami vagy magánpénztárakból történik. Paradox módon azonban a magánnyugdíjpénztárak (a hozzájuk köthető makropénzügyi problémák miatt) ennek a növekedésnek inkább gátjai, mintsem előmozdítói a jelenben és a jövőben egyaránt.
Szomorú, hogy a nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kérdések megítélése a baloldalon többnyire a politikai haszonszerzésre redukálódott, amely felülír minden gazdasági racionalitást. Fel sem vetődik bennük, hogy ha a magánpénztárak megszüntetése az ország pénzügyi stabilitását a tagok majdani nyugdíjának veszélyeztetése nélkül növeli, továbbá a beinduló növekedést és gazdasági felzárkózást segíti, akkor az átalakítás nem a jövőbeni nyugdíjak „ellopását”, hanem annak gyarapítását jelenti.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár