A rettegés foka és az Orbán-kormány

Több vállalatot alapítottam az előző évtizedekben, még többet vezettem. Az évek során egy érdekes jelenség keltette fel a figyelmemet. Amikor egy krízishelyzetben lévő vállalkozásnál működtem, meglepetésemre a legnagyobb probléma, ellenállás, negatív visszhang nem akkor történt, amikor a vészhelyzet negatív jelenségei tetőztek, hanem akkor, amikor megtaláltam a megoldást, és bevezettem azokat a kényszerintézkedéseket, amelyek hatásaként a vállalkozás majd kilábal a krízishelyzetből. Ezt azért bocsátom előre, mert valami hasonló történik mostanában Magyarország esetében is.
A rendszerváltozás utáni gazdasági és pénzügyi kormányzatok felelősei idejük nagy részét rettegésben töltötték el. Rettegtek az ismeretlentől, a nehézségektől, az ígéretektől, az emberektől, az EU-tól, az IMF-től és nagyjából minden mástól, amivel naponta szembe kellett nézniük. Most, amikor a napilapok tele vannak azzal a hírrel, hogy a Moody’s rontotta Magyarország adósminősítését, egy valamelyest bátorító jelet látok, vagy jobban mondva nem észlelek. Nem látom az Orbán-kormányt rettegni.
Véleményem szerint a rettegés elmaradása nem valami hősi hozzáállásból vagy rossz helyzetfelismerésből adódik, hanem éppen abból, hogy a kormány helyesen méri fel, hol tart azon az úton, amelyet a kormányváltás után megkezdett. Először is minden objektív szemlélő előtt világosnak tűnik a kormány elkötelezettsége a 2010–2011-es, GDP-százalékban megállapított hiánycélok tartásában. Ez rendkívül fontos. Nem kevésbé evidens az sem, hogy amikor az új kormány eskütételkor egy pénzügyi és gazdasági romhalmazzal szembesül, az első és legfontosabb feladat nem a strukturális reformok végrehajtása, hanem a romok eltakarítása és a túlélés. A kormány regnálásának első fél éve semmi másról nem szólt és nem szólhatott, mint a katasztrófa elkerüléséhez szükséges intézkedések végrehajtásáról. Nem kritikai megjegyzésként, hanem szükséges tényként kell értékelni, hogy a kabinet stratégiája eddig jórészt átmeneti intézkedésekre épült, mert a fenntartható költségvetési politikát csak olyan strukturális reformokkal lehet megalapozni, amilyeket rettegésben élő politikusok nem tudnának felépíteni.
A mostani pénzügyi minihisztéria okait nem szükséges túl mélyen keresni. Az Orbán-kormány élt a szükség és a parlamenti kétharmad által nyújtott lehetőséggel, és felvállalta a nemzetközi pénzpiaccal való esetleges konfliktust is a magyar érdek képviseletében. A metóduson és az eszközökön vitatkozva viszont sohasem szabad elfelejteni, hogy a célok helyesek, és azok elérése feltétlenül szükséges.
A közhiedelemmel ellentétben a hitelminősítő intézetek sem nem tévedhetetlenek, sem nem feltétlenül semlegesek. Először is, a Moody’s és a többi hitelminősítő az esetek döntő többségében publikus, mindenki által elérhető adatok alapján hozza meg döntéseit. Másodszor, mire egy hitelminősítő valamilyen irányban változtat egy pénzintézet vagy egy ország minősítésén, addigra a legtöbb esetben a piac már beárazta a kockázat esetleges változásának piaci jelentőségét. Harmadszor, majdnem kivétel nélkül a hitelminősítők a múlt adatai szerint minősítenek, függetlenül attól, hogy ők és a befektetők is prospektivitásban gondolkodnak. Negyedszer, az utóbbi időben a hitelminősítők kivétel nélkül katasztrofálisan tévedtek a közelgő pénzügyi összeomlás megítélésénél. Végül pedig a hitelminősítők, ugyanúgy, mint más szervezetek is, védtelenek azokkal a torzításokkal és hazugságokkal szemben, amelyekkel például némely krízis előtti Wall Street-i résztvevő vagy a múlt görög vagy akár magyar kormányai szolgáltattak nekik.
Véleményem szerint a Moody’s mostani leminősítése nagyjából a múltnak szól. Nem tagadom, hogy a válságadók, a bankadó vagy a nyugdíjrendszer átalakítása, amit a magyar kormány az államadósság és a költségvetési hiány csökkentéséért tesz, szokatlanságukkal hozzájárultak a Moody’s véleményéhez. De ahogy a bevezetőben említettem, ezek azok a krízishárító intézkedések, amelyek a vészhelyzet megoldása során mindig kiverik a biztosítékot azokban, akik csak a szokványost tudják elfogadni, vagy akik érdekeit sértik a meghozott intézkedések.
Elméletileg és gyakorlatilag is a hitelminősítők a nemzetközi befektetők és ezzel együtt a nemzetközi tőkeáramlás érdekeit képviselik. Természetesen miután Magyarországnak továbbra is szüksége lesz külföldi tőkebefektetésekre, érdemes rájuk odafigyelni. Egy pillanatra se tagadjuk, hogy jobb, ha a nemzetközi orgánumok magyar sikersztorikat kürtölnek világgá, és nem kritikát fogalmaznak meg. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a működő tőke jó része leginkább mikrogazdasági számítások alapján fektet be egy országban vagy egy régióban, és a makrogazdasági számok sokszor csak másodlagos szerepet játszanak. Természetesen a pénzügyi befektetők által mozgatott összegek sokkal érzékenyebbek a nemzetközi szervezetek vagy hitelminősítők intelmeire.
A Financial Times az európai pénzügyi tőke egyik legjelentősebb napilapja. Véleménye a pénzügyi tőke véleménye, amelyet ha bálványozni nem is, de ismerni feltétlenül szükséges. Rendkívül érdekesnek tartom, hogy amíg a lap minden, a nemzetközi tőke előírásait betartó kormányzati intézkedést maximálisan támogat, az előírt receptet nem vagy csak másféle módon folytató kormányzatokat nem hajlandó elismerni még akkor sem, ha hosszú távon az erőfeszítések jobb eredményre vezethetnek. A Financial Times minden évben minősíti az európai pénzügyminiszterek teljesítményét. A 2009. évi értékelés kapcsán, amikor az előző kormány pénzügyminiszterét minősítették, a Financial Times elemzésével kapcsolatban az egyik magyar gazdasági szakíró megjegyezte: „Az értékelők ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy Oszkó Péter nehéz, de döntő jelentőségű költségvetési konszolidációs programot irányít, amit maximálisan elismernek.” Ugyanakkor a Financial Times Matolcsy György teljesítményét vizsgálva kifogásolja a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felfüggesztését, és hogy adócsökkentéssel kívánja beindítani a gazdaság növekedését. Az elemzés hozzáteszi, hogy a nemzetközi konszenzus ilyen esetekben az állami kiadások visszafogására helyezi a hangsúlyt. Tehát Oszkó Péter jó ember, aki rossz helyzetben dolgozik, Matolcsy György pedig feltehetőleg nem egy annyira jó szakember, mert nem a Financial Times által meghirdetett megoldást választotta.
S itt álljunk meg egy pillanatra. Először is, ez az úgynevezett nemzetközi konszenzus nem létezik. Az Egyesült Államok, a világ legnagyobb gazdasága abszolút nem ezt az utat követte és követi. Aztán itt beszélhetnénk Kínáról, Oroszországról és más országokról is, ahol különböző időkben más és más megoldással értek el sikereket. Másodszor, senki nem gondolja, hogy hosszú távon a magyar gazdasági krízis megoldható a fölösleges állami kiadások megszüntetése nélkül. Miért gondolná akárki, hogy az Orbán-kormány közép- és hosszú távú céljai között nem szerepel az állam struktúrájának komoly reformja?
A rövid távra meghozott és szükséges intézkedések, amelyek a jelenlegi kormány politikájának részei, azok, amiknek látszanak. Rövid távra tervezett, szükséges, sajnos elkerülhetetlen, néhány esetben véleményes döntések. De mindenképpen rövid távúak. A hárompólusú nyugdíjrendszer megteremtése a nemzetközileg elfogadott kétpólusú helyett szamárság volt. A kétpólusú rendszer visszaállítása minden bizonnyal a hosszú távú fenntarthatósághoz vezet. Ugyanakkor véletlenül sem gondolom, hogy a nyugdíjvagyon átcsoportosítása a szó valódi értelmében vett reform lenne. A hosszú távú nyugdíjfolyósítás kérdése a demográfiai trendek ismeretében nagy és megoldandó kérdés volt az átcsoportosítás előtt és maradt utána is.
Tehát nyugdíjreform, államháztartási reform, egészségügyi reform, önkormányzati reform és sok más kérdés a mindeddig megoldatlan hosszú távú problémák közé tartozik. Feltételezem, ezekkel az Orbán-kormány a tűzoltás befejezése után foglalkozni fog 2011-ben. Az Orbán-kormánynak az elmúlt hónapokban bevezetett intézkedései ellen a legtöbb kritikát én azért tartom hiteltelennek, mert a kritikusok általában megtámadják a kulcsintézkedéseket, és elmondják, hogy ezek hosszú távon nem fenntarthatók. Tehát érveiket ebbe a kritikai irányba csoportosítják. A baj itt igazából az, hogy miután még nem is láttuk a kormány hosszú távú reformtörekvéseit, mert ezeknek a kidolgozására még sem idő, sem lehetőség nem adódott, nem feltétlenül tisztességes kritika a tűzoltókon számon kérni a leégett terület még meg sem alkotott rendezési tervét.
Nem kétséges, hogy az Orbán-kormány úgy próbál egy új, néha veszélyes fordulatokat is magában hordozó úton járni, hogy közben nem mutatja a rettegés szokásos jeleit. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a kormány saját mentőcsomagját nem a hoszszú távú szükséges reformok helyett kínálja, hanem egy többlépcsős gazdasági reform részeként. Ha a meghozott intézkedésekre így tekintünk, nem pedig mint egy teljes és végleges reformcsomagra, akkor a mostani lépések akár egy eredményes reformfolyamat beindítói lehetnek.

A szerző amerikai magyar ügyvéd-üzletember, vállalkozásai a 80-as évek végétől vesznek részt a magyar gazdaságban