A Világbank
nyugdíjreform-koncepciója
A világbanki meghatározás szerint az első pillér állami menedzselésű, kötelező részvételen alapul és folyó finanszírozású. Az első pillér domináns célja a szociális szempontú újraelosztás, egy az adott társadalomban elfogadott minimális életszínvonal biztosítása lehetőleg minden idős számára. E célt szolgálja az első pillérből fizetett nyugdíj. A fenti elvárás szerint e pillérben a kapott nyugdíj a befizetésekkel nem egyenesen arányos. Bizonyos jövedelmi szint felett a befizetések csak csökkenő mértékben vagy egyáltalán nem növelik a nyugdíjvárományt. Az első pillér tehát nem nevezhető nyugdíjbiztosításnak a szó klasszikus értelmében, mivel a kapott nyugdíj nem egyenesen arányos a befizetésekkel, és a járadék számítása nem biztosításmatematikai eszközökkel történik. Ezen alrendszer elsődleges célja egy garantált minimum szolgáltatása, amit magyarul alapnyugdíjnak nevezhetnénk. Mivel az első pillér nem klasszikus nyugdíjbiztosítás, ezért az is lehetséges, hogy e pillér finanszírozása nem megcímkézett járulékokból, hanem általános adóbevételekből történik. A fenti célok miatt a javaslat szerinti első pillér folyó finanszírozású, vagyis az aktuális adó/járulékbevételekből fedezik a folyó kifizetéseket, pénzügyi tartalék felhalmozása nélkül. E rendszerben a nyugdíjak kiszámításához használt nyugdíjformula egyszerű, akár annyira, hogy az alapnyugdíj állampolgári jogon jár, vagy folyósítása pusztán néhány adminisztratív feltételhez kötődik (pl. az országban bejelentett lakcím és néhány év igazolt tartózkodás). Összefoglalva, a világbanki ajánlás a nyugdíjrendszerben történő közvetlen állami szerepvállalást az első pillérre korlátozza, és célját elsősorban az alapnyugdíj biztosításában határozza meg.
A világbanki terminológia szerinti második pillér célja az egyes háztartások fogyasztásának időbeli simítása, mégpedig oly módon, hogy a munkaerőpiacról való időskori kivonulás ne vezessen a jövedelem nagymértékű azonnali visszaeséséhez. Ebben a pillérben valósítható meg a befizetésekkel egyenesen arányos nyugdíjfizetés. A világbanki ajánlás szerint a második pillérben a részvétel szintén kötelező, ám az elsővel ellentétben tőkefedezeti elven működik, tartalékait nem állami intézmények kezelik. A tőkefedezeti elv lényege, hogy a nyugdíj-kötelezettségek finanszírozására a nyugdíjrendszer pénz- és tőkepiaci eszközöket halmoz fel. E finanszírozási elv mellett a pénzügyi eszközökbe (részvények, kötvények stb.) fektetett befizetések és azok hozamai határozzák meg a későbbi nyugdíjakat. A Világbank hangsúlyozta a kötelező tőkefedezeti rendszer átgondolt állami szabályozását, az állami felügyelet jelentőségét. Állami feladatnak tekintették a hatékony adminisztráció megszervezését, megfelelő tájékoztatás előírását, valamint a költségek kordában tartását. A második pillér megvalósítására a reformer ország hagyományaihoz igazodóan munkáltatói nyugdíjtervek (a munkaadók által adminisztrált tőkefedezeti rendszerek, Nyugat-Európában elterjedtek) vagy magánpénztárak létesítését ajánlották a Világbank szakértői. A tőkefedezeti elven finanszírozott második pillérnek nagy szerepet szántak a helyi tőkepiacok fejlesztésében, és a reformoktól a gazdasági növekedés gyorsulását várták. Ám a második pillér fő céljára, a fogyasztás simítására, valamint a jövedelem szerinti differenciálásra alkalmas egy folyó finanszírozású, állami menedzselésű egyéni számlás rendszer is (lásd a svéd példát). A világbanki szakértők azért nem javasolták a jövedelemarányos nyugdíjpillér állami kezelését, mert a nem állami menedzselésű alapoktól professzionálisabb nyugdíjszámítást, a pénzügyi fenntarthatóság javítását, valamint a nyugdíjakhoz kapcsolódó politikai kockázatok csökkentését várták. Azonban technikailag a svéd mintájú egyéni számlás, állami rendszer is alkalmas a befizetésekkel arányos nyugdíj biztosítására, köszönhetően az e rendszerben használt biztosításmatematikai eszközöknek.
A világbanki javaslatcsomag szerint a harmadik pillér finanszírozási elve a második pillérhez hasonlóan tőkefedezeti, az adminisztrációt és a tartalékok kezelését szintén magáncégek végzik. A harmadik pillér elsődleges feladata a nem kötelezően félretett nyugdíjcélú megtakarítások öszszegyűjtése, ebben a pillérben a tagság és a befizetések teljesen önkéntesek.
A Világbank 1994-es ajánlásai tehát a tőkefedezeti finanszírozás szerepének növelését szorgalmazták a nyugdíjrendszerekben, valamint a nyugdíj egyes funkcióinak elkülönítését javasolták a pillérek szétválasztásával. Az egyes pillérek feladatai ezek alapján a következők:
első pillér: szociális redisztribúció, a megélhetéshez szükséges (alap)nyugdíj biztosítása;
második pillér: a fogyasztás időbeli simítása, befizetésekkel arányos nyugdíj biztosítása;
harmadik pillér: az önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások hatékony, szabályozott gyűjtése.
A reformtapasztalatok értékelése
A világbanki segítséggel megvalósított nyugdíjreformok tapasztalatait összegzi, valamint a szervezet tevékenységét értékeli egy 2006-os tanulmány. Az elemzés 68 ország nyugdíjreform-tapasztalatait tekinti át, és eredményeiket összeveti a Világbank 2001-ben formalizált nyugdíjreform-stratégiai céljaival. A stratégiai célok a korábban bemutatott Averting the Old Age Crisis című tanulmányra épültek, az ott leírt többpilléres rendszer bevezetését tűzték ki bizonyos kritériumok fennállása esetén.
Az értékelés a reformtapasztalatok tükrében az alábbi észrevételeket fogalmazza meg:
– A Világbank túlbecsülte a tőkefedezeti rendszerek bevezetésétől várt gazdasági hasznokat, elsősorban a tőkepiacok fejlesztésének gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását.
– Nem sikerült tudatosítani a kormányzatokban, hogy a tőkefedezeti rendszerre való fokozatos áttérés rendkívül fegyelmezett költségvetési politikát igényel, mivel a nyugdíjtőke felhalmozása átmenetileg hiányt generál az állami nyugdíjrendszerben. Ennek kezelésére az állami nyugdíjrendszer parametrikus reformja is szükséges lehet (a nyugdíjformula átalakítása, korhatár- és járulékemelés stb.).
– A Világbank nem mérte fel előzetesen, hogy a többpilléres rendszer sikerkritériumait (kiszámítható és fenntartható gazdaságpolitika, fejlett pénzügyi rendszer, megfelelő szakmai és intézményi felkészültség) az adott ország kormánya mennyiben képes és hajlandó teljesíteni.
– Nem nyomatékosították a magánkezelésű pillérek állami szabályozásának fontosságát.
– Nem hangsúlyozták kellően az első pillér szociális szerepét, és a nyugdíjrendszerből kiszorulók vagy rendkívül alacsony járadékban részesülők helyzetének javítását.
– A nyugdíjrendszer adminisztrációjának hatékony megszervezésére kevés figyelmet fordítottak, illetve ennek fontosságát nem tudatosították a reformer országokban.
Nem tartottuk be az alapelveket
Magyarország a bemutatott többpilléres rendszert szándékozta leképezni az 1997-es nyugdíjreformmal. Hazánkban a második pillér céljának elérésére jött létre a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer. A magyar kormányok azonban nem kezelték kellő súllyal a tőkefedezeti rendszerre való részleges áttérés legfontosabb alapelvét. E sikerkritérium szerint az áttérés nem finanszírozható adóssággenerálással a folyó államháztartási hiány növelésén keresztül. Ha mégis ez történik, akkor óriási kockázat kerül a rendszerbe. Az államadósság emelkedése miatt növekszik a költségvetés folyó kamatfizetési kötelezettsége. Ha a tőkepiacokon elért hozamok nem képesek kompenzálni a kamatok miatti kiadástöbbletért, akkor nemzetgazdasági szinten veszteséges lesz a rendszer.
Sajnos Magyarországon e forgatókönyv valósult meg. Számításaink szerint 2010 októberéig körülbelül 2500 milliárd forint befizetés történt a magánpénztárakba. Ezek a járulékbefizetések hiányként jelentkeztek az állami nyugdíjkaszszában, amit a már amúgy is komoly költségvetési deficit miatt a kormányok államkötvény-kibocsátással finanszíroztak. A 2500 milliárd forintnyi kibocsátáson 1998 óta körülbelül 1050 milliárd forint kamatfizetési kötelezettség keletkezett. Vagyis a 2500 milliárd járulékbevételből, a pénztárak működési költségeinek levonása után fennmaradó összegnek kellett volna kitermelnie ezt az 1050 milliárdot ahhoz, hogy a rendszer nemzetgazdasági szinten ne okozzon vagyonvesztést. A magánpénztárakban felhalmozott vagyon értéke ma körülbelül 3050 milliárd forint, mintegy 500 milliárddal kevesebb az összes befizetésnél és kamatkiadásnál. Az 500 milliárdos veszteség több ok miatt állt elő.
A magánpénztárak működési költségei 1998 óta az éves tagdíjbevételek 4,7– 8,9 százalékát felemésztették. A tagdíjbevételek növekedésének köszönhetően az arány fokozatosan csökkent, de megfelelő szabályozás hiányában a pénztárak nem kényszerültek költségeik lefaragására. A költségplafonok 2007-es bevezetéséig tehát a Világbank által is hangsúlyozott állami költségszabályozás igen gyenge volt. Más téren a szabályozás létezett, de nem érte el célját. A pénztárak befektetéseit szabályozó intézkedések kezdetben magasan rögzítették az állampapírok és egyéb kiszámítható, de várhatóan alacsonyabb hozamú eszközök arányát. A pénztárak költségeit fedező hozamtöbbletet emiatt nem volt könnyű elérni. Majd szerencsétlen időpontban, épp röviddel a 2008-as pénzügyi válság előtt írták elő a kockázatosabb, nagyobb hozammal kecsegtető eszközök súlyának növelését. Emiatt 2008-ban a pénztárak átlagosan 20,3 százalékos veszteséget könyveltek el a nyugdíjtőkén, amit 2009-ben sikerült kompenzálni. A szabályozás tökéletlensége tehát nagyban hozzájárult az alacsony hozamokhoz, és a magas működési költségekkel együtt vezetett a fenti 500 milliárdos veszteséghez.
Tehát egy olyan személy, aki a magánpénztári rendszer indulása óta (1998) folyamatosan az épp aktuális átlagbér után fizetett járulékot, 10 százalékkal több nyugdíjtőkét halmozhatott volna fel, ha befizetéseit egy ugyanilyen költségű rendszer keretében kizárólag magyar állampapírokba fektették volna. Ez a fenti rendszertag esetében körülbelül 214 ezer forint veszteséget jelent a nyugdíjtőkén, ami miatt a magánpénztáraktól kapott nyugdíja 10 százalékkal alacsonyabb ahhoz képest, mintha megtakarításait kizárólag állampapírban tartották volna.
Az alacsony hatékonyság miatt kétségtelen, hogy a második pillér működését alapjaiban kell átgondolni. A nyugdíjrendszer fenntarthatósága nem a pillérek számán múlik. Hasonlóan, az optimális megoldás tőkefedezeti és folyó finanszírozás mellett egyaránt megvalósulhat. A svéd mintájú egyéni számlás rendszer létrehozása pontos elszámolást tesz lehetővé, emellett azonban biztosítani kell a már felhalmozott megtakarítások elválasztását a folyó költségvetéstől. Ezen kívül ügyelni kell arra is, hogy a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos intézményi változtatások ne okozzanak nagyobb kárt az üzleti környezetben, mint amekkora előnyök várhatók az átalakítástól.
Századvég Gazdaságkutató Zrt.
origo.hu
Kisrepülő zuhant le Dunakeszin
