Az első narancsom

Azon a télen nagyon hideg volt. A vonatok hol jártak, hol nem jártak. Fenyőfának nyoma sem volt, aztán élelmes fiatalemberek elmentek lopni a határ menti erdőségekbe. Így vettünk az utolsó percekben egy nagy tűlevelű kacska fácskát, csúnya is volt, ferde is volt, de legalább volt. Szaloncukorról szó sem lehetett, anyámék a nagybátyámat várták Budapestről, hátha tudnak a városiak küldeni valamit. Akkoriban hiánycikk volt a cukor, a só, a petróleum, a liszt az nem, mert azt nagyapám megőröltette ősszel, és feltöltötték vele a liszteshombárt. A disznót is megölték december elején, akkor meg bors nem volt, meg élesztő a tésztába. A posta akadozott, de idejében megtudtuk, hogy a nagybátyám melyik esti vonattal érkezik. Csikorgó hideg volt, az állomáson viharlámpák imbolyogtak, a váróteremben öreg vaskályha ontotta a büdös szénszagot, a peron csillogott a hótól, a mozdonyjavítóban ott lihegett a hajnali mozdony, az egyetlen hang közel s távol, beleértve a kutyák messzi ugatásait.
A vonat három és fél órát késett. Éjfél körül döcögött a határszéli végállomásra fázós, gémberedett utasokkal, akik velünk együtt késték le a vacsorát. A nagybátyám két hatalmas bőrönddel érkezett, elvarázsolva bámultuk némán, micsoda kincseket hozhatott onnan, Budapestről. Az első, ami kikerült a bőröndből, egy doboz tejpor volt és egy csomag valódi csokoládépor. Anyám repesett, a karácsony meg volt mentve, reggel már ott fagyott az ebédlő tálalóján egy tábla csokis-tejes szaloncukor, amit előbb vékony acéldróttal kockára vágtunk, majd selyempapírba csomagoltuk, és a papír végét cakksorra vagdosva kirojtoztuk a kisolló nyelével. A két bőröndből kincsek kerültek elő: doboz gyertyák, só, cukor, lámpabél, borotvapenge, bors, köménymag, babérlevél, orosz tea, szemes kávé, amennyire emlékszem. Aztán a nagybátyám hozzám fordult, és a vállamra akasztott egy táskát. Egy idegen műanyag válltáskát, amilyet még sohasem láttam, az volt ráírva, hogy Australian Airlines. A táskában fura dolgok voltak, tolltartó teli színes ceruzákkal, töltőtoll, mesekönyvek, akkoriban divatos pici rózsaszínű babák felöltöztetve, pöttyös labda, kaleidoszkóp, hegyező, hajszalagok. Később a nagybátyám megfogta a kezemet, és egy pici selyempapír csomagot is a markomba tett. Óvatosan bontogattam a papírt, és csomagolás közben egészen különös illat ütötte meg az orromat: egy igazi narancsot tartottam a tenyeremen.
Narancs. Még csak könyvekben olvastam róla, ahogy datolyáról, banánról. Fantasztikus izgalommal lestem a mágikus gyümölcsöt, közben a papírba temettem az arcomat, és beszívtam azt a semmihez nem hasonlítható vad és édes illatot. A narancsevés órákig tartó szertartássá lényegült, minden gerezd külön gyönyör. A narancshéjat óvatosan összegyűjtöttem, és visszagöngyöltem a papírba, ahol hónapokig szagolgatta az egész osztály tavaszig, amikorra megbarnult, összetöpörödött, és már csak az alig érzett halvány illat emlékeztetett a karácsonyi ajándékra. A nagybátyám ruhákat, kalapokat, öltönyöket is hozott a másik bőröndben, amin nagyon csodálkoztunk, hiszen ruha csak-csak került, ha másutt nem, hát vettünk Debrecenben. A karácsony végül is sikerült, a bőröndökbe lesózott disznóhús, hurka, kolbász, tepertő került, a nagyanyám, a szüleim és nagybátyám sokszor és komolyan beszélgettek, amiből mi, gyerekek ki voltunk rekesztve, de kit érdekelt, derékig ért a hó, szánkóztunk és zúzmarát szopogattunk. Aztán a búcsú és integetés. Sok-sok év múltán tudtam meg, hogy a nagybátyám egy olyan házaspár és kislányuk holmiját menekítette hozzánk, akik akkor október végén elhagyták az országot, és rájuk bízták a lakásuk felszámolását.
Ez volt az én első narancsom története 1956 hideg karácsonyán.