Egy bogaras ember

Bár idősebb Csermely András a hatvanas évek elején finommechanikai műszerészként kezdett dolgozni, tíz évvel később már a balatoni térség híres autószerelőjeként ismerte az úri közönség. Tudását tökéletesíteni szerette volna, ám hiába levelezett a wolfsburgi Volkswagen autógyárral, onnan nem küldtek neki szerelési útmutatót, ellenben felfigyelt rá az állambiztonsági szolgálat.

Aranytű. A Volkswagen konszern jelenleg a legnagyobb autógyártó a világon. Csermely András nevét ma már természetesen a wolfsburgi gyárban is ismerik, hiszen 2002-ben Aranytű életműdíjjal ismerték el szakértelmét, balatonfüredi vállalkozása pedig nemrég második alkalommal kapott Volkswagen Service Quality Award díjat. Európa (Törökországot és Oroszországot is beleértve) legjobb száz márkaszervize közé került, s hazánk legjobb javítóműhelyének ismerték el.

Gépolajillat terjeng a balatonfüredi autószerviz irodájában. Az íróasztalon hófehér vászonkendő alatt régi mechanikus számológép. A hetvenkét éves férfi kikapcsolódik, ha javítgathatja. Két fia közül „Bandika” a kereskedelmi vezető, „Ákoska” pedig a vevőszolgálatot irányítja.
Csermely András Keszthelyen érettségizett, nehézsúlyban bokszolt a helyi sportklubban. A Kaposvári Dózsa Sportegyesület meghívta próbaedzésre, tetszett a játéka, ezért azt tanácsolta neki, hogy legyen rendőr.
– Nem akartam járőrként a fagyott lócitromot rugdalni, ezért nemet mondtam. Mást gondoltak. A fogtechnikusi képzés lehetőségének sem örültem, az viszont imponált, hogy a finommechanikai műveknél tanuljak műszerésznek. Odakerültem, majd évekkel később felszabadultam mint műszerész.
A belügyi sportegyesület igyekezett elintézni, hogy ne hívják be katonának, aztán mégis megtörtént. Előbb egy kaposvári laktanyába került, majd áthelyezték Nagykanizsára, illetve Letenyére a határőrséghez. Határvadászként bejártak a kis falvak kocsmáiba, s az egyikben elromlott egy négy gyűjtőműves orosz pénztárgép. „Megcsinálom egy fröccsért” – javasolta. Percek múlva működött a kassza. Az elképedt pincér beszámolt a történtekről az ÁFÉSZ letenyei igazgatójának, így leszerelése után a szövetkezet pénztárgépeit, írógépeit javította. A becsehelyi pedagógusbálon ismerkedett meg egy szép tanítónővel, aki később a felesége lett. Csermely András akkor már nyugdíjas nevelőapja, aki Aszófőn volt tanító, elintézte, hogy a fiatalasszony az osztatlan iskola 1–4. osztályában legyen tanítónő, ő pedig a hatvanas évek végén a Balatonfüredi ÁFÉSZ-hoz szerződött le. Másodállásban kiváltotta a műszerészipart.
– Opelt akartam venni, de a nevelőapám lebeszélt róla. Valaki harminc lóerős bogárhátú Volkswagent hirdetett Veszprémben, így azt is megnéztük. Nekem nem nagyon tetszett, de a papa erősködött mellette. Meg ő adta a tőke nagyobb részét is.
Csermely András igazi története egy leszakadt kipufogószeleppel kezdődött. Barátjával szétkapták a motort, ő pedig megállapította, hogy a bogárhátúnak „zseniálisan megkonstruált szerkezete van”, könnyen lehet javítani. A nagynénje német szakos tanár volt, könnyen megírt egy levelet németül, így hát emberünk a hatvanas évek közepétől elkezdte levelekkel bombázni a wolfsburgi gyárat, hogy küldjenek neki javítási útmutatót.
– Egy hivatalnok legalább négyszer-ötször elutasított, azt írván, a vaskos könyvet csak a hivatalos szervizek kaphatják meg. Erre írtam egy német szerviznek, hogy ha egyszer leselejtezik a dokumentumot, igényt tartok rá, de ezt a levelet is a gyárhoz továbbították, és újólag nemleges választ kaptam. Ezért az NSZK-ból szereztem könyvesboltban kapható „csináld magad, segíts magadon”-szerű szerelési tanácsadókat. Kiváltottam az ipart írógépjavításra, de híre ment, hogy értek a bogárhátúakhoz. Többször figyelmeztettek a tanácstól, hogy nem egészen törvényes így az autójavítás, ezért letettem a mestervizsgát autószerelésből is.
Rövidesen a művészvilág elitje is hozzá vitte az autóját, ám továbbra sem sikerült szervizkönyvet szereznie a németországi gyártól. Aztán megnyitott Budapesten a Mozaik utcai első hivatalos márkaszerviz.
– Beállított hozzám egy tihanyi pincér, hogy az autójának leszakadt a kipufogószelepje, majd összetört a dugattyúja. Hiába mondtam neki, hogy mind a négy hengert ki kellene cserélni dugóval együtt, kikötötte, csak a töröttet cserélhetem ki, azt sem gyárira. Megcsináltam, néhány ezer kilométert futott a kocsi, de egyszer csak leszakadt egy másik szelepje is. A tulaj azzal fenyegetett, hogy Budapestre viszi az autót a márkaszervizbe, mert ismer ott egy mérnököt, aki a Balatonra jár vitorlázni, és mindig az éttermükben vacsorázik. Majd az megmondja, hogy kontár munkát végeztem, s nekem kell kifizetnem a javítást. Mire megkértem, hogy hozzon össze a mérnökkel. A füredi jachtklubban találkoztunk. Arra kértem, szedesse szét a motort jó szakemberrel, aki elmondja, milyen hibát vétettem. Pár napra rá azzal jött vissza, nyugodjak meg, az én munkámmal semmi baj nem volt. Órákig beszélgettünk autókról, majd megmutattam neki patyolattiszta műhelyemet, mire azt ígérte, hogy elhozza hozzám is a fővárosi szalonba érkező gyári ellenőröket. Így történt, ezután meghívtak a wolfsburgi gyárba. Beiskoláztak, sőt szállást, ellátást meg ezer márkát ígértek havonta! 1979-et írtunk.
– Nem lehetett könnyű kijutnia.
– Fűhöz-fához mentem, még Budapesten, a Kisosznál (Kisiparosok Országos Szövetsége – V. A.) is jártam, mindhiába. Valaki azt ajánlotta, hogy Balatonfüreden keressem fel a Heckmann Gyuri bácsit, aki a szocialista munka hőse volt, s köztudottan rajongott a jó autókért. Elmentem hozzá, elmondtam a verset. Azt javasolta, menjünk át a postára, ahol közvetlen vonalon felhívott valakit, és el volt intézve minden. Az útlevelemet be kellett vinnem a Kisoszba, Pesten megjelentem az ösztöndíjbizottság előtt is. Az államvédelem viszont nem aludt. Egyik reggel, miután megkávéztam a füredi benzinkúti presszóban, megelőzött egy Zsiguli, leállított, s a benne ülők azt mondták, úgy intézzem, hogy délben ne legyen senki a műhelyemben, mert följönnek hozzám. Kioktattak, hogy mi a feladatom, ha az NSZK-ban be akarnak szervezni. Pilisborosjenőn egy Barna József nevű illetőnek kellett leveleket írnom. Írhattam neki bármit, akár hülyeséget is, csak az aláírás volt a lényeges: azt írom-e, hogy András, vagy azt, hogy Bandi. Mert ha Bandit írok, az azt jelenti, hogy papizgatnak. Sohasem írtam ezt, ilyesmire nem került sor.
Négy esztendőn át évi három hónapot töltött az autógyárban. Bár havonta írta a leveleit András néven, idehaza mégiscsak be kellett számolnia a rendőrségen. „Kérdezték-e, merre szállnak a repülők?” – tudakolták a nyomozók, mire azt felelte: miért kérdezték volna, hiszen a Der Spiegelben már az is megjelent, hol vannak rakéták Magyarországon. Azzal engedték el, ha jár nála külföldi, s gyanús csomagot talál az autójában, értesítse őket.
Felemlíti a régi szép időket, amikor főleg NDK-s németek elözönlötték a tó környékét meg az ő műhelyét is. Ekkor már főállású vállalkozó volt. A német egyesítés is csodálatos időszak volt, a keletnémetek ugyanis megszabadultak a Trabantjaiktól, Wartburgjaiktól, és lestrapált márkás autókat vásároltak. Mire ideértek, biztosan elromlott az autójuk, így előbb-utóbb Füreden kötöttek ki. Csermely András az átmenet idején nagyobb műhelyről álmodott. A Badacsonyi Állami Gazdaság akkori vezetőjének autóját is ő javította, így tőle érdeklődött eladó terület iránt.
– Megvásároltam, naivan azt hittem, hogy önerőből sikerül felhúznom a műhelyt. Eladtuk még a nyaralót is, beleöltük az árát az építkezésbe. Álltak ugyan a falak, a födémeket a hajmáskéri orosz harckocsibázisról hozták ide, de a pénz elfogyott. Üzlettársat kellett keresnem. Régi barátom, a Mozaik utcai mérnök azt javasolta, fejezzük be közösen. 1992. november 5-én nyitottunk.
– Akkor már megkapta a régóta áhított szervizkönyvet?
– Végre igen.
A szalonban látható egy 1948-as, gyönyörűen felújított bogárhátú, amelyet Csermely beindít. Kerepelő hangot ad a motorja, tizennyolc éve vette meg egy pécsi kuncsaftjától. Csak a lakatos- és kárpitosmunkát bízta másra. Megjegyzi, hogy a mai lakatosok zseniális módon cserélik ki az alkatrészeket, de ha fantáziára is szükség volna, nehezen készítenek el bármit is.
– Ez az országban a legöregebb bogárhátú, de az idén már nem mentem el a kaposvári veteránautó-találkozóra, mert esett az eső s féltettem. Többször voltam vele Budapesten, százzal is repesztettem. Ennek az autónak még eredeti az önindítója, a dinamója és a lendkereke.
Csermely Andrásnak az évtizedek során három, egyre modernebb bogárhátú autója volt, majd egy kis szériás VW Karmann Ghiája, amelyből csak 1500-at gyártottak. Utólag nagyon sajnálja, hogy eladta.
Ma is nyolcra jár dolgozni. Sokat anekdotázik egy kávé mellett a régi ügyfelekkel.
– Pár éve egy pesti régiségkereskedő hozta ide javíttatni a kisbuszát – meséli. – Nézem a csomagterét, benne két gyönyörű állapotban lévő öreg írógép. Megvettem a hagyatékból származó szépségeket, s fölrémlett bennem, hogy valamikor ilyeneket is javítottam, így gyűjteni kezdtem a régi masinákat. Continentalok, Underwoodok, Remingtonok, Royalok, Rheinmetallok és itt az asztalomon a fehér vászonnal letakart számológép…