Ahogy a napok rövidülnek, eljönnek a percek menetrend szerint; nincs más, amit mondani kell, csak az a néhány szavakba tört csend. Csak az a néhány sor Pilinszky. Ezer olvasat után is égnek felőrlő szorongások árán kicsikart sorai, akár a frissen bőrbe varrt tetoválások. A téli vaksötétben talán még erősebben világítanak az olyan tűhegyre szúrt mondatok, mint a Négysoros kitörölhetetlen képe, a „plakátmagányban ázó éjjelek”, vagy a Téli ég alatt első versszaka: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak, / az irgalmatlan ég alatt / hanyatt dőlök a falnak.”
Ezek a versek minden felesleges díszt levetnek. Egyet hallani talán a sorok között: Pilinszky felejthetetlen, remegő hangját. Bárkit kérdeznének, alighanem őt említené az utolsók között a magyar irodalomtörténetből, mint olyan költőt, akinek az életműve megzenésítésért kiált; még verseinek elmondására is kevesen vállalkoznak, nemhogy zenét álmodjanak alá. A Hangzó Helikon sorozata már önmagában ezért is vakmerő vállalkozás. Aztán jön az igazi buktató: megtalálni azt, akitől a versek hitelesen szólnak. Valakit, aki már legalább részben megvívta az egész életében Istenéért kiáltó költő harcát. És itt jön az igazi merészség: a sorozat huszonegyedik darabjának elkészítésére a kiadó Földes László Hobót kérte fel – jó érzékkel. Talán nem is (csak) az erős referencia, a ki tudja, hányadik előadásnál tartó József Attila-est miatt. Sokkal inkább azért, aki. Saját bevallása szerint egy önmagát komolyan venni képtelen útszéli briganti, aki soha nem kereste semmilyen rendszer kegyeit. Mindjárt a húsz felvételből álló verslemez elején fontosnak tartja viszont, hogy köszönetet mondjon Pilinszkynek, akihez a legutóbbi Circus Hungaricus (2009) lemez megjelenése után ismét közel került – ezúttal remény, hit, szeretet és vigasz után kutatva. Szokásos dörmögésével meglepően működik az Őszi vázlat, az Apokrif, a Kánikula, a Nyitás és a többi alapvers hangszerelt változata, s ha grammra súlyozni kellene, miért, talán kevésbé a narratív, elmormolt szöveg, mint inkább Verebes Ernő dalai miatt. Cselló, gitár, zongora, szaxofon. Tengermély és hegymagas. Minden dallamívnek színe van, szinte szöveget sem kívánnak, elég lenne melléjük kucorodva csendben olvasni a verseket. A hangok tűhegyen lebegnek, a versek némán zenélnek.
(Hobo: Pilinszky, Hangzó Helikon-sorozat 21., 2010.)
origo.hu
Pottyondy Edinától VV Zsoltiig: mennyit keresnek a balos influenszerek?
