Köznapló

December 2., csütörtök
Elmentem a Rudasba. Még budai polgárként gyakori vendége voltam a gőznek. Olcsó jegyár, rendes kabinosok, békés körülmények – az ember könnyen eligazodott a folyosók, a medencék és a lelkek útvesztői közt. Csak hát azóta eltelt néhány év, sok minden változott, s az ember nem győz csodálkozni.
A jegyhez „karórát” adnak: mesebeli szerkezetet. Azt ígéri, bármihez ér, rögtön nyílik, nem kell hozzá jelszó, mint Ali babának.
Most, hogy utána vagyok, könnyű kézzel fogalmazom meg az erről szóló mondatokat, ám akkor és ott nem voltam ily magabiztos. Úgy pislogtam a műanyag „karórára”, mint Göre Gábor a villamosra. Simogattam vele a belépőkapu elejét, oldalát, közepét, nem nyílt. Néhányan a büfénél letették a szendvicsüket meg a sört, nehogy cigányútra menjen a falat vagy a korty a röhögéstől. A pénztárosnő oldotta fel a súlyosnak látszó helyzetet. Kipattant a fülkéből, egy mosoly, egy érintés, benn voltam, s a büfénél is helyreállt a rend.
Azt hittem, vidékiségem megpróbáltatásai ezzel véget értek, de nem. Jött a kabinos, érdeklődött: alagsori vagy fenti? Miféle választ vár tőlem ez az ember? Sorsom hogy alakul, ha nem tudok úgy felelni, mint a többi? De hamarosan a kabinsoron is minden megvilágosodott: kaptam kötényt, a 21-es fülkében vetkőztem, indulhattam a szentélybe. Túlzás szentélynek mondani egy törökfürdőt? Aki így véli, menjen el egyszer, s érezni fogja, micsoda kéjes érzés vízbe merülni az áttört kupola alatti homályban, és pár tempónyi úszkálás után belépni a gőzkamrába.
Ott élet van, és mindig viszi valaki a prímet. Most egy vállas, izgékony fickó. Kezében virágpermetezővel érkezik, azonnal spriccel párat, majd körülnéz. Érzed? – kérdezi (mindenki tegeződik az oroszokon és a kínaiakon kívül). Érzed, ahogyan szétárad benned? Hogy mitől ilyen? Ó, ez az én specialitásom. Magam keverem otthon, de annyit elárulok: eukaliptuszolaj, menta és kevés citromfű van benne. (Mellettem egy fogyást remélő férfiú izzad. Fülembe súgja: a Diapulmon is ezekből áll, de azt már sehol nem kapni.) Képzeljétek, a múltkor egy pasas hadonászni kezdett, hogy ne spricceljek… Mondtam is neki, öreg, tökhülye vagy az egészséghez! Hatvannyolc óta járok ide, akkor még öt forint volt a jegy, s én azóta nem voltam beteg. Negyvennek néznek, pedig nemsokára hatvan leszek. Van egy csajom, harmincegy éves, állati jó, de muszáj volt letagadnom nála néhány évet. Kiderült, a faterja fiatalabb nálam. Rossz néven vette volna, ha megtudja.
Kérdezi egy kezdő, mit kell tennie, ha… – s itt elakad. (Talán ő is szeretne letagadni pár évet?) A spriccelős élvezi az új helyzetet, ezúttal ismeretet terjeszt. Figyelj! Innen kimész, egyenesen bele a hidegbe. Ne ijedj meg, mert csak 17 fokos. Utána be a forróba, ami viszont 42 fokos, és úgy érzed, hogy tűvel szurkálnak, de az a jó. Végül bemászol a nagymedencébe, ejtőzöl kicsit, és kezded elölről. Hányszor fordulj? Ötször, tízszer, az ember érzi, mikor elég.
Én már érzem. Letusolok, megmérem a súlyomat, veszek egy lepedőt, és lefekszem a pihenő egyik padjára. Teljes a csend. Nincs spriccelés, se nagy dumák – Szokoli Musztafára gondolok, a Rudas építőjére. A fürdő négyszáz éve áll, vendége volt Evlija Cselebitől Bródy Sándorig számos kivételesség, s könnyen lehet, hogy azért vagyok itt, mert jó érezni a régi falak közt egyfajta autonómiát. Itt más érvényes, mint odakint, nem úgy mérik az időt, mint kinn a Rákóczi úton vagy a Kärtnerstrassén.
Micsoda beszélgetések hallgatói lehettek e falak! Fülük van, de nyelvük nincsen. Sokak szerencséje ez. Lehet, hogy Tolsztoj könyvei sem kínálnak annyi életet, mint amennyit ezek a faragott kövek rejtenek? Bizony lehet.

December 7., kedd
Eldőlt, hol rendezik a futball-világbajnokságot 2018-ban és 2022-ben. A döntést az angolok és az amerikaiak hisztérikusan vették tudomásul. Mindent bevetettek: ott volt Vilmos herceg, Cameron, a miniszterelnök, Beckham, az agyondédelgetett világsztár, de sem nekik, sem a jenkiknek nem sikerült. Csalást emlegetnek, amin én csak kacarászom, és ha ott lettem volna, emlékeztettem volna a jenkiket arra az aknamunkára, amivel megbundázták, hogy az 1996-os jubileumi olimpia az övék legyen, ne a görögöké. Nem is lett azoké. Az eredmény: szimpla, felejthető játékok Atlantában több botránnyal, ami után Athén megmutatta, milyen lehetett volna az olimpia, ha ő rendezi. Gyönyörű…
Visszatérve a futballhoz: azt éppen még lenyelték a nyugatiak, hogy az oroszoké lett a 2018-as torna, és Anglia simán kiesett, de hogy Katar (John, vedd már elő a térképet, hol van az a Katar?) elébe került a világ urának, az Egyesült Államoknak! Elképesztő.
Valóban az – elképesztő pofátlanság, amit e két náció művel jó ideje a világgal, s a tetejébe még azt is elvárnák, hogy imádják őket.
Tekintsünk el a múlttól: az indiánok kiirtásától, a kínai ópiumháborútól, a fekete rabszolgák odahurcolásától – ez már a múlt. De hát a jelen sem különb!
Előbb rátelepedtek Afganisztánra, majd hamis indokkal lerohanták Irakot. Kifosztották világhíres múzeumait, kivégezték legitim vezetőjét, jogosnak mondták a hazájukat védő irakiak vízbe fojtásos vallatását, s mindezekért tapsot vártak a világtól, hűségnyilatkozatokat a szövetségesektől, hálaadó istentiszteleteket az egyházaktól.
Történt ilyen is, bár egy ideje a „hűségesek” egyre gyakrabban kérdezik: és a végső győzelem? Fölösleges kérdés. Egy idő óta tudni lehet, végső győzelem nem lesz. Egy kamaszarcú, sápadt ausztráliai fiatalember adta a világ tudtára saját berendezésű hírportálján, a Wikileaksen, ahol már jó ideje olvashatók az amerikai diplomácia titkos iratai a közeli évekből. A legtöbb a közel-keleti háborúval, a szövetségesek megfigyelésével meg vezetőik „finom ügyeivel” foglalkozik.
Eleinte pánik, utóbb düh, most meg már ott tartunk, hogy a bájos Sarah Palin, a republikánusok 2008-as alelnökjelöltje, az arkansasi kormányzó és mások arra biztatnak, hogy „le kéne vadászni” Julian Assange-t. (Ezt mondta a makulátlan Tasnádi Péter is Szőke László műsorában az ATV csatornán, amikor latolgatta, mit kéne tenni azokkal az újságírókkal, akik a nemzeti oldalhoz tartoznak. Tasnádi és Sarah Palin azonos erkölcsöt hirdetnek. Szépen vagyunk.)
Nem mindenki tenne ilyet. A szelídebbje le akarja tartóztatni, mondván: megerőszakolt egy svéd nőt. No, igen, a svéd hölgyek híresek arról, hogy csak erőszakkal lehet megkapni őket… Itt tartunk. Ez lett abból az Amerikából, amelyet puritán nagyságáért (és hogy nevekkel is szolgáljak: Emerson, Franklin Benjamin, Thoreau, Walt Whitman, Pete Seeger és a többiek férfias példájáért) tiszteltünk, szerettünk. Elmúlt. Vége.
Ahogy a Wikileaks történetét itthon kommentálják egyesek: kabarétréfa.
Faller Jenő, Gyurcsányék külügyi államtitkára szerint a diplomáciai iratok kiszivárogtatása „nagyon veszélyes és durva” támadás egy régi szakma ellen a „demagóg nyilvánosság” ürügyén. De uram, hisz a kurváké is régi szakma… Azt is óvni kell a nyilvánosságtól? Akkor se pénz, se gyönyör. Assange segítségével legalább meg lehet spórolni néhány milliárdot – föltéve, hogy befejezik a háborút.
Hogy mit jelent a Wikileaks-történet? Nem egyebet, mint hogy a Nyugat két domináns hatalma erkölcsi tekintetben padlóra került. Kérdés, hogy mire talpra állnak, „kimegy-e” belőlük az ütés?
Nemigen hiszek benne. Az angolszász nap túljutott a delelőjén. Ennek a beismerése többek között az is, hogy Julian Assange-t ma letartóztatták. Természetesen amerikai nyomásra.

December 8., szerda
Tüntettek Alföldi Róbert ellen – itt eddig nem volt szokás színidirektort buktatni, máshol nem újdonság. Nálunk felfújták a dolgot a liberálisok, a sajtójuk úgy tesz, mintha ez példátlan volna. Én azt tartom annak, ahogy negyvenötben Major Tamás elfoglalta a Nemzeti igazgatói székét. Nem volt kinevezése, csak egy szovjet teherautója meg egy papírja a szovjet városparancsnoktól, Zamercevtől, hogy használhatja az autót. Lehet így is, de ha demokráciáról szól a fáma, a csodálkozás álságos. Az esetek nagy részében „új műsorhoz új férfi kell”.
Alföldi tehetséges ember. Remekül elvezetne egy avantgárd színházat. A Nemzeti igazgatói székét viszont kőből faragták, feltörte a fenekét. A színészei sem álltak ki mellette – lehet, hogy nem szeretik?
Színész híján a Népszabadság egy lélekgyógyászt kért fel (neve Bánki György), mondja el, mit lát a Nemzeti háza táján. Sajátos választás. Ilyen alapon választhattak volna egy kárpitost, aki az ülések kopását vizsgálva von le különböző fontos tanulságokat.
De jó, jöjjön Bánki. A pszichiáter „négyféle attitűdöt vélelmez a Nemzeti-becsípődés kérdéskörében”. (A mondat megfejtőinek jutalom jár – a „becsípődést” azóta reumatológusok vizsgálják.)
A lelkek mestere (Bánki) a továbbiakban is hasonló kifejezések kötelén egyensúlyozgat a zsöllyék fölött: „Megvan ennek az intézménynek az identitásképző szerepe” – állítja. E mondat olvastán kezdtem gyanakodni: engem ugratnak. Nagyon fontos lehet „az identitásképző szerep” (majd kiderítjük, mi lehet az), ám én úgy vélem, jobb, ha a fontos szerepeket a színészek kapják. Méltót a cégtáblához, méltót a tehetségükhöz.
Azt hiszem, ez hiányzott leginkább a Nemzetiből Alföldi vezetése alatt. A méltóság.
Aki hajlamos szándékos félreértésekre, annak tanácsolom, olvassa el az angol Peter Brook könyvét, az Időfonalakat. A rendező úttörő szerepe a modern színház útkeresésében cáfolhatatlan, ennek ellenére fontosnak tartotta papírra vetni az alábbi mondatokat: „A befejezés a legnehezebb, mégis: csak a szabadulás adja meg a szabadság igazi ízét. Akkor a befejezésből újra kezdet lesz, és az élet mondja ki az utolsó szót. Egy afrikai faluban, amikor a mesemondó története végére ér, tenyerét a földre helyezi, és így szól: »Leteszem ide a történetemet.« Aztán hozzáteszi: »Hogy egy napon valaki más újra fölvehesse«” (369. oldal).
(Vajon Alföldi igazgató úr milyen történetet hagy maga után, s egy napon fölveszi-e valaki más? Ha igen, bárhogy alakul sorsa, elégtételt kap. Ha nem, akkor fölösleges minden további szó.)
Visszatérve Bánkira, szótárában az „identitás” nagyon fontos lehet, mert előhozakodik vele többször is, ám a csúcsmondatot másik idegen szóval dúcolja alá. Ilyenformán: „Ha hazánkat elfogadnánk, megélhetnénk kicsi és klassz országként, oldódna a frusztráció.”
Kié? Az övé? És mit tegyek én? Leltáramban nem szerepel ilyen tétel…
Szerintem ez az úr utálja Alföldit. A másik eset meg az lehet, hogy el van magától ragadtatva. Nem lepne meg, ha arról hallanék, hogy reggelente ezt ismételgeti a fürdőszobában:
– Ki vagyok én? – talán nem is én vagyok!
Irigykedem. Nem Bánkira – a tükrére, hogy ilyen nyelvzsenit láthat nap nap után, és még nem repedt bele.