Lehet-e még érdemben újat írni/mondani a labdarúgó-vb-k történetéről? Egészen a közelmúltig hajlottunk arra a véleményre, nem, ám a minap két színvonalas könyvre is felhívták a figyelmünket. Az egyiket a sportág berkein belül kedvelt brit szerző, Chris Hunt jegyzi, s a Futball-világbajnokságok – Csillagok, legendák, mérkőzések címet viseli. A másikat egy hazai szerző (aki azzal büszkélkedhet, hogy a világbajnokság idején hivatalos minőségben Dél-Afrikában tartózkodott), Gál László írta Montevideótól Johannesburgig címmel.
Chris Hunt művét viszont teljes bizonyossággal ajánlhatjuk, hiszen számos, eddig ismeretlen információt, sztorit, figurát vonultat fel. Kezdve mindjárt az 1930-as nyitánytól, amelyet a döntő egyetlen még élő résztvevője idéz fel. Ezért aztán első kézből értesülhetünk olyan adalékokról, mint például hogy a finálét mindkét fél a saját labdájával akarta lejátszani, aztán a házigazda uruk mégis engedtek az argentinoknak, ám szünetben, 1-2-nél csak-csak elővették a maguk lasztiját, és azzal 4-2-re fordítottak is.
Vb-ről vb-re olvashatunk egészen új részletekről, ráadásul nem is a mi, rég megszokott nézőpontunkból, hanem a futball őshazája szemszögéből, így azt is tapasztalhatjuk, hogy a világ számára bizony nem az 1954-es berni döntő jelentette a sporttörténelem legsúlyosabb traumáját. A kötet magyar változata azonban a mi korszakos klasszisaink pályaívét is felrajzolja a többi sztáré mellett, így alfabetikus rendben haladva Albert Flóriánt egy lapon említi Ardilesszel és Baggióval, Titkos Pált pedig Sukerrel és Sztoicskovval.
Gál László helyesen nem a teljesség igényével dolgozza fel az eddigi tizenkilenc torna eseményeit, minden világbajnokságról érdekességeket gyűjt csokorba. Könyve erőssége, hogy a magyar vonatkozású kulisszákra fókuszál, kitekintve a határokon túlra, sőt még a Kárpát-medencénél sem ragad le. Kevésbé ismert adatokat közöl, így például egyetlen magyarként Orth György, az MTK korábbi kiválósága mint a chilei válogatott szövetségi kapitánya részt vett az első világbajnokságon, Uruguayban; a 2008-ban elhunyt Kalocsay Géza, akiben sokáig a legidősebb magyar válogatott játékost tisztelhettük, 1934-ben a csehszlovák csapat tagjaként ezüstérmet szerzett; ugyanezt a bravúrt vitte véghez Molnár Pál 1962-ben; 1934-ben és 1938-ban is Nagy József irányította a svéd válogatottat.
Azzal talán vitatkozhatunk, hogy a női világbajnokságokat feldolgozó fejezetnek helye van-e a könyvben, de hát ettől csak többletinformációhoz jutunk, akit pedig nem érdekel, az átlapozza. Gál László a magyarországi és külhoni fiatalokból verbuvált összmagyar diákválogatott technikai vezetőjeként járt a nyáron Dél-Afrikában. A 14 éves magyar fiatalok szép sikert értek el, megnyerték a nemzetek kupáját. A szerző függelékben emlékezik meg az izgalmas túráról.
origo.hu
Halálos vonatbaleset történt Monorierdőnél
