(mi az összefüggés )

Én nem tudom, kik azok, akik jelenleg a külföldi, főleg amerikai bestsellereket magyarra fordítják. A nevük nem sokat árul el, eléggé nehéz megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Sokan úgy gondolják, elég többé-kevésbé ismerni az idegen nyelvet ahhoz, hogy magyarosítsanak a New York Times sikerlistájáról egy-egy bűnügyi regényt, s ehhez magyarul nem is szükséges tudniuk. A kiadók és szerkesztők egy része is úgy gondolja, elég nekik a szerző neve.
A minap egy könyvben, amelynek cselekménye a New Orleans közeli lápvidéken játszódik, azt olvastam, hogy a horgász – halfogás céljából – a „vízililiomok közé dobta az orsót”. Krimiken edződött agyammal sem bírtam kideríteni, vajon a műfordító mely angol szót (csali, horog, úszó?) értette ily végzetesen félre; orsóra ugyanis ritkán, s csak tévedésből kap a hal. Az átlag világsikerek legalábbis a magyar átültetésben kissé primitívek, tartalmuk pedig nem változatos: az elvált, részeges és cinikus zsaru, aki rajongásig szereti leány- vagy fiúgyermekét, megszállottan üldözi a sorozatgyilkost, aki végül is ezt az aktuális gyermeket szemeli ki áldozatául, s azt csak az utolsó pillanatban sikerül élete kockáztatásával a kiégett, de agyonverhetetlen zsarunak megmentenie. Sorozatgyilkos nélkül nincs világsiker, sőt a bestsellerlistákra is lehetetlen felkerülni. Elnézést, hogy ilyen tájékozott vagyok, s tájékozottságom arról árulkodik, hogy sok lektűrt olvasok. Mentségemre szolgál, hogy Babits Mihály is szerette a krimiket. Edgar Allan Poe a műfajtól íróként sem idegenkedett. Pedig nekik még nem volt „szenvedélyük a szórakoztatás”.
A külföldi kiadók nem ennyire igénytelenek a fordítások minőségét illetően, mint a magyarok. A pokol pillangói című – tőlem telhető legnagyobb stiláris műgonddal megírt – regényemet a washingtoni kongresszusi könyvtár egyik munkatársa lefordította angolra. Nem sokkal később interneten megkeresett egy oxfordi könyvügynök azzal, hogy megpróbálja a thrillert a legnagyobb angol nyelvű kiadóknak eladni. A legnagyobbtól az a válasz érkezett, hogy az angol nyelvű részlet alapján nem tudják, hogy a könyv stilárisan megüti-e az általuk elvárt mértéket. Tény, hogy a könyv fordítója nem volt profi. Ez nálunk viszont semmit sem számít. Van egy olyan gyanúm, hogy az alapfokú nyelvvizsga elég.
Az irodalomtörténet tartogat más meglepő dolgokat is. Nővérem, Agota Kristof, aki A nagy füzet című regényével világhírre tett szert, mivel tökéletesen beszél magyarul is, képes értékelni fordítóit, bár néha némi meglepetést okoznak neki. Számomra azonban a legnagyobb meglepetést az az MTI-kiadvány okozta, amellyel a profi magyar hírügynökség a „magyar származású írónő” hetvenötödik születésnapját ünnepelte. Az általuk közölt méltatás és életrajz egyik passzusa így hangzott: „Kilencéves volt, amikor szülei a nagymamájához költöztették Szombathelyre. Gyökereitől elszakítva még inkább akkor érezte magát, amikor tizenöt évesen internátusba került.” Ez számomra nóvum volt. Ugyanis Szombathelyen nem volt nagyanyánk, Ágit sehova se költöztették 1944-ben, akkor különösebb trauma – bár háború volt – egyikünket sem ért. Az MTI-kiadvány szerzője összekutyulta a valóságot a képzelettel, a szerzőt mintegy regényeinek gyermekhőseivel azonosítva. A furcsa ebben az is: engem soha semmilyen fórum nem kért meg, hogy beszéljek vagy írjak a testvéremről, pedig gyermekkorunktól mind mostanáig szoros kapcsolat van közöttünk. Hogy a műfordítói és irodalomtörténeti balfogások, a vízililiomok közé dobott orsó és a nagyanyához történt száműzetés között mi az összefüggés, én nem tudom…