Nagy eresztés

Hajtóvadászat folyik az amerikai diplomácia kulisszatitkait kiszivárogtató portál alapítója ellen. A kétszázötvenezer dokumentum jelentős részét még nem ismerhetjük, de Washingtonban így is heves indulattal beszélnek a férfiról, akinek sokan a fejét követelik. De ki is az a Julian Assange?

Gyűlölet és szeretet
„Azok, akik kiszivárogtatták a diplomáciai információkat, árulók, ezért ki kellene végezni őket” (Mike Huckabee republikánus politikus, korábbi elnökjelölt-aspiráns, volt arkansasi kormányzó; forrás: CNN).
„Szerintem Assange-t meg kellene gyilkolni. Semmi jó nem származik ezekből a kiszivárogtatásokból” (Tom Flanagan, a kanadai miniszterelnök tanácsadója; forrás: CBC).
„Attól tartok, hogy politikai merényletre készülnek a weblap vezetője ellen” (Kristinn Hrafnsson, a Wikileaks szóvivőjének szavai londoni sajtótájékoztatóján).
„Ő a fiam, szeretem, és nyilvánvalóan nem akarom, hogy vadásszanak rá vagy bebörtönözzék. Szomorú vagyok, de úgy reagálok, mint bármelyik édesanya, akinek a fiáról ennyi valótlanság jelenik meg. Az erők, amelyekkel szembeszállt, túl nagyok lettek” (Christine Assange, Julian Assange édesanyja; forrás: MSNBC).

Jól öltözött, gazdag világfinak tűnik a CNN-nek nyilatkozó ausztráliai férfi. De mintha enyhe másnapossággal küzdene, kissé szűrten, motyogva, gyakran nehezen érthetően beszél. Ugyanő az Al-Dzsazíra arab tévécsatorna angol nyelvű műsorában öltözködésével sportos eleganciát tükrözve, más frizurával jelenik meg, dinamikus, érezhetően előre átgondolt, kerek mondatokban beszél, és szépen artikulál. A The Econo-mistnak néhány hónappal korábban adott videointerjúban haja hosszú és ősz, a Russia Today felvételén rövid és barna. Előbbin meglepően laza a stílusa, szélesen gesztikulál, utóbbin kimért diplomataként szólal meg, s csak a fejét mozgatja. Néha köhög, sosem mosolyog.
Főhősünk mindig egy lépéssel előbbre jár üldözőinél. Országról országra változtatja lakhelyét, időről időre külsejét. Megbízható ismerősöknél húzza meg magát, de állítólag sehol sem marad néhány napnál tovább. Elérni szinte lehetetlen, hacsak nem ő akarja úgy. S ha kényes kérdéseket kap például a CNN riporterétől, leteszi a mikrofont, felkel a székből és elsétál.
Pénze van, s ezenkívül 250 ezer dokumentuma az amerikai diplomácia kulisszatitkairól.
Ő Julian Assange, „az emberek hírszerző ügynökségének” – ahogy ő mondja – alapítója és titokzatos vezetője. Profilját megalkotni nem egyszerű, ám ha áll is mögötte valaki, életrajzából könnyen kiolvasható, hogy megszállott. A Wikipédián fellelhető adatlapja szerint 1971. július 3-án született, de több oldalon is olvasható olyan vélemény, miszerint ez csak félrevezetés, valós adatait nem közli, hogy ezzel is nehezítse azonosítását. (Bár meglehet, ha ő találta volna ki születési dátumát, akkor azt egy nappal későbbre, a legnagyobb amerikai nemzeti ünnepre teszi.) Északkelet-Ausztráliában látta meg a napvilágot, s mivel szülei vándorszínészként dolgoznak, folyamatosan más városokban telepednek le. Az állandó mozgásban levés, az otthontalanság így nem különösebben szokatlan az űzött vaddá lett férfinak, akit most az Interpol köröz. Életében kamaszkorától kezdve egy biztos pont van csupán: állandó vágyakozása bizalmas adatok elhalászására és közzétételére. Tinédzser kora egybeesik a számítógép elterjedésével a hivatali életben, 1987-ben Mendax néven már hackerként tevékenykedik. 1991-ben a rendőrség házkutatást tart nála, s kiderül, hogy számtalan vállalat, szervezet rendszerét törte fel sikeresen helyi egyetemtől globális telekommunikációs cégig. Kétezer-egyszáz ausztráliai dollár bírság megfizetése után azt ígéri, jó útra tér, s ha az ő fejével gondolkodunk, nem vádolhatjuk hazugsággal.
A Wikileaks oknyomozó portált 2006-ban hozza létre jogászok, újságírók, informatikusok közreműködésével. Menet közben többen kiválnak a csapatból, az egyik korábbi önkéntes, Smári McCarthy szavai szerint – akit a Daily Mail idéz – túl sok a belső feszültség. (Az izlandi férfit a Facebookon keresztül sikerült elérnünk, de nem kívánt többet hozzáfűzni az esethez.) A lapok korábban is foglalkoztak velük néha, de igazi világhírre az idén áprilisban tettek szert, amikor megrázó képsorokat adtak közre arról, miként mészárolnak le teljes szenvtelenséggel amerikai katonák iraki civileket. Aztán érkeztek afganisztáni dokumentumok is ártatlan áldozatokról, titkos Al-Kaida-kapcsolatokról, rejtélyes elitalakulatokról. Súlyukat tekintve – lévén szó sok ezer emberéletről – ezek a leleplezések a legfontosabbak, néhány napig a vezető hírek között szerepeltek. De akkora tiltakozó hullámot nem váltottak ki, mint amekkorára kezdetben számítani lehetett. Hiába, az elhúzódó háborúk túlságosan magasra emelték az ingerküszöböt.
Nagyobb figyelmet kap a mostani, inkább politikai-diplomáciai botránynak ígérkező leleplezési hullám: az érintettek nem győznek tiltakozni s a kockázatokról szónokolni. Amit a Wikileaks tesz, valóban veszélyes lehet a „terepen” szolgáló amerikaiak szemszögéből nézve. Nem tagadja ezt Assange sem, de hangoztatja, tetteit csak az igazság keresése vezérli.
Hogy csökkentsék szavainak s főként a közzétett dokumentumoknak a súlyát, az érintettek és a titkosszolgálatokkal foglalkozó biztonságpolitikai szakértők a valódi információ és az ellenőrizetlen adatsor közötti különbségekre hívják fel a figyelmet. Azt próbálják sugallni, nem is úgy történtek az események, ahogyan az a Wikileaks anyagaiban szerepel, vagy ha mégis, az elhangzottak akkor sem tekinthetők állásfoglalásnak senki részéről. Meglehet, ez utóbbi igaz is, a nagyközönséget azonban aligha érdekli, hogy nemzetbiztonsági definíció szerint mi a különbség az egy-egy állomáshelyről küldött adat vagy vélemény, a háttérbeszélgetés, illetve a hivatalos álláspont között. (A jelek szerint Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök is komolyan veszi, hogy tekintélyelvű, Izraelt gyűlölő vezetőként állították be egyes amerikai diplomaták, akiket máris megvádolt becsületsértéssel.)
Annyi bizonyos, Julian Assange és a Wikileaks hetekig tematizálja még a közbeszédet, mivel jó marketingkészségekről tanúbizonyságot téve a portál világlapokat vont be, és csak csepegteti az információkat ahelyett, hogy egyben publikálna mindent. Így a Magyarországot érintő anyagokról is csupán töredékes információink lehetnek.
A rendszer működtetéséhez Assange aligha elég egymaga, szövetségesei azonban néhány önkéntest leszámítva ismeretlenek, mint ahogyan azt sem lehet tudni, a magánadományokon kívül kapnak-e valahonnan pénzt munkájukhoz. Egyesek azon spekulálnak (a The Times is hírül adta), hogy maga a Pentagon vagy a CIA mozgatja a szálakat, hogy így terelje el a figyelmet másról, ám nehezen áll össze a kép. Az adatok kiszivárgása ugyanis leginkább éppen e szervezetekre nézve kínos, az eset gyengeségeikre, szervezeti hibáikra mutat rá. Washingtonban elismerik, hogy az adatokhoz sokan hozzáfértek, alacsony beosztású hivatalnokok, közlegények is. Vagyis lehettek belső informátorok, de amit „kifecsegtek”, úgy tűnik, felsőbb utasítás nélkül tették. Assange mindenesetre a Time magazinnak Skype-on adott interjújában lemondásra szólította fel Hillary Clinton amerikai külügyminisztert, amiért kémkedésre szólította fel az amerikai nagykövetségeket. A washingtoni külügy persze határozottan tagad.
Assange pedig bujkál. Több hónappal ezelőtti ügyét előszedve ugyanis nemi erőszakkal gyanúsítják, s mint a körözést kiadó svéd hatóságok fogalmaznak, „fennáll a szökés veszélye”. Egyelőre nem lehet tudni, menynyire megalapozottan állítják róla vádlói az erőszakot. Tény, hogy leggyorsabban köztörvényes bűncselekmény miatt lehet rács mögé dugni „az emberek hírszerző ügynökét”. Al Caponét is adócsalás miatt csípték nyakon. Ez lehet a banánhéj, amelyen elcsúszhat Julian Assange. Még ha erőszakot bizonyító felvételeket egyelőre nem is szivárogtatott ki senki.