„Ne mutogassunk visszafelé”

Advent Győrben – hirdeti egy programfüzet. S az első oldalakon Borkai Zsolt polgármester szólítja meg az embereket. A várakozás izgalmáról, a sült gesztenye illatáról és az adventről értekezik. „Szeretem Győrt télen is – vallja be –, és büszke vagyok arra a hangulatra, amely ilyenkor magával ragad.” Dél van, nemrég harangoztak, s a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) újdonsült elnöke új hidat avat. Egy képzeletbeli híd most Győr és Budapest között is épül, amelyen csak ő fog közlekedni. A győri városházára invitált, itt beszélgettünk új szerepköréről.

Az életút. Borkai Zsolt (Győr, 1965. augusztus 31.) olimpiai bajnok tornász lólengésben (1988, Szöul), Európa-bajnok (1985, Oslo), világbajnok (1987, Rotterdam), tizenkilenc magyar bajnoki cím birtokosa; tanár, politikus, sportvezető, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke (2010. november 20-tól). 2009-ben a MOB egyik alelnökévé választották. 2006-ban Győr polgármestere lett, 2010-től fideszes országgyűlési képviselő. 1983-ban érettségizett a győri Bercsényi Miklós Gimnáziumban. 1985-ben felvették a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, ahol 1992-ben diplomázott. 1993 és 1996 között a Janus Pannonius Tudományegyetemen posztgraduális képzésen tanult, majd testnevelő-tanári diplomát szerzett. Közéleti pályafutása: 1992-ben a győri Béri Balogh Ádám Honvéd Középiskolában és Kollégiumban kapott tanári állást, 1999-ben – alezredesi rangban – kinevezték az iskola igazgatójává. A posztot 2006-ig töltötte be. Elismerései: Az év tornásza (1987, 1988), A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata (1987), A Magyar Népköztársaság Csillagrendje (1988), Bravúr-díj (1988), fair play díj (1988, a díjat az olimpiai tornászcsapat kapta). A magyar tornasport halhatatlanja. Nős, egy lánygyermeke és egy fiúgyermeke van.

Hogy érzi magát Győr város polgármestere néhány nappal azután, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság elnökévé választották? Milyen gondolatok foglalkoztatják?
– Bármilyen hihetetlenül hangzik: jól érzem magam. Amikor jelöltettem magam az elnöki posztra, átgondoltam, hogyan tudom összeegyeztetni a rám váró feladatokat, és úgy gondoltam, meg tudok birkózni velük. Azzal is tisztában vagyok, hogy a vezetés cselekvés, nem pedig pozíció. És a vezetés, hasonlóan az úszáshoz, nem tanulható könyvekből. Amit azonban feltétlenül hangsúlyozni kell, mert sokan nem tudják: a MOB egy államilag támogatott civil szervezet, és az elnök társadalmi munkában végzi a munkáját.
– Mi adta a bátorítást a jelöléshez?
– Egyértelműen a sport, a torna, amely már korábban is sok akadályon átsegített, és az a hatalmas támogatás, amellyel a magyar sporttársadalom mögém állt. De csak az ismerheti meg az ár erejét, aki szembeúszik vele. A civil életben is hasonló jelenségekkel találkozhatunk, mint a sportban, azzal a különbséggel, hogy egyes dolgok a sport világában sokkal dinamikusabban jelentkeznek, mások viszont kevésbé.
– Milyen stílust szeretne MOB-elnökként megvalósítani?
– Azt a stílust, amit az elmúlt időszakban polgármesterként is megszoktam és gyakoroltam. Ha úgy tetszik, egyvelege az egyéni sportoló és a csapatjátékos személyiségnek. Azaz mindaddig, amíg a döntés nem születik meg, nagyon nyitott tudok lenni, meghallgatok nagyon sok ötletet és javaslatot, információt és gondolatot, elfogadok tanácsot – azt hiszem, a tanács az egyetlen dolog, amit áldásosabb kapni, mint adni –, tehát ebben a folyamatban csapatmunkát szeretnék. De amikor megvan a döntés, akkor a felelősség már az enyém, aminek a következménye a kőkemény számonkérés. És ezen a ponton az egyéni sportolói múltam kerül előtérbe, amikor egyedül harcoltam azért, hogy eredményt érjek el. Most meg azért kell majd harcolnom és keményen kiállnom, ami közös döntés eredményeképpen születik. Körülbelül úgy tudnám lefordítani a mondottakat, hogy a kettő között szeretnék elhelyezkedni. De szerintem érezni fogja a MOB – ebben biztos vagyok – és a kívülről figyelők is, hogy a személyiségem, a stílusom rányomja majd bélyegét arra a szervezetre, amelynek az élén állok. Iskolaigazgatói múltamba is belejátszott a személyiségem.
– Minden emberhez a gondolatai és a személyisége adja a kulcsot.
– Én inkább azt mondanám, hogy elődöm, Schmitt Pál útját csak annyira szeretném járni, amennyi ebből számomra, a személyiségemből fakadóan elfogadható és pozitív. De lesz olyan rész, amit másképpen látok, amit én máshogy szeretnék, mert nem Schmitt Pál vagyok, hanem Borkai Zsolt, aki más egyéniség, és másképpen gondolkodik.
– Nem fél attól, hogy nem lesz egy nyugodt perce sem?
– Néha benne van az emberben a szorongás, és egy-egy fáradtabb nap vagy hét után rájön, hogy minden a pontos egyeztetésen és irányításon, a közös munkán múlik. Az a jó vezető, akinek van érzéke ahhoz, hogy a megfelelő embereket bízza meg a feladattal, és van elég türelme, hogy ne zavarja őket a fontoskodásával, amikor éppen dolgoznak. A tennivalók között ne feledkezzünk meg az országgyűlési munkámról sem, ugyanis Győr-Moson-Sopron megye
3-as számú egyéni választókerületének a képviselője is vagyok.
– Történik a váltás a MOB élén akkor, amikor a magyar sport eredményei – egy-két sportágat leszámítva – csökkennek, és különösen a tradicionális sportágainkban sorra veszítünk. Miben tud a MOB segíteni?
– A magyar sport több sebből vérzik. Azt hiszem, ezt ma Magyarországon mindenki tapasztalja. Amikor sportról beszélünk – annak ellenére, hogy én a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke vagyok –, a kisgyerekkortól az időskorig tartó sportolásra gondolok. Ennek vannak szakaszai, de mindegyik nagyon fontos. Ha összességében nézzük, akkor még katasztrofálisabb a helyzet a XXI. század elején. Az okok ismeretesek: a korábbi időszakokban nem kapott a sport minden területe kellő figyelmet és támogatást. Sőt… Ezeket a károkat véleményem szerint hosszú ideig nehéz lesz kiheverni. De azt mondtam mindig, és most is azt mondom, hogy ne mutogassunk visszafelé. MOB-elnökként vallom, hogy előre kell tekinteni, s visszafelé már csak a jó dolgokért kell hátranyúlni. És amire büszkék lehetünk, az adjon erőt nekünk a további munkához. Most lezárult egy szakasz, és szerencsére a jelenlegi kormányzat az egyik stratégiai ágazatnak a sportot tekinti, ami a 2011-es állami költségvetésben már megmutatkozik. S ha ez így van, akkor üljünk fel erre a hullámra. Én optimista ember vagyok.
– Tudomásom szerint a magyar sport a jövőben összességében 24 milliárd kormányzati támogatást kap, ami nyolcmilliárddal több, mint a 2010-es büdzsé. Lehet tudni, hogy a MOB kik között osztja szét azt az összeget, amely felett majd rendelkezik?
– A 24 milliárdról most folynak a viták, még nem lehet tudni a sorsa felől. Azt ellenben tudjuk, hogy a nekünk szánt pénzt elsősorban a versenysport, az élsport finanszírozására fordítjuk, a 2012-es olimpiára való felkészülés és eredményesség a feladatunk. Hogy a későbbiekben egy parlamenti döntéssel – ami a májusra tervezett sporttörvény módosításával jár – a MOB milyen feladatokat és funkciókat kap, ezt még nem tudjuk, mindenesetre ehhez kell majd igazítani a költségvetést. Amikor arról beszélünk, hogy a MOB lesz az a szervezet, köztestület, amelyik a finanszírozási rendszerben irányító és vezető szerepet kap az államtól, akkor ide csatlakozhatnak be partnerként a nem olimpiai sportágak, a szabadidősportok vagy a diáksport, a fogyatékkal élők sportja, tehát egy nagy kör alakul ki. Ebben az esetben pedig megnövekszik a hatás- és feladatkör, amihez a pénzeszközök irányítása is a MOB feladata lesz. De ez még odébb van.
– Mibe szól bele a MOB és mibe nem? Beleszól-e abba például, hogy kik legyenek az egyes sportágak szövetségi kapitányai?
– A MOB távol fogja tartani magát ettől. A szervezési és működési szabályzatok pontosan meghatározzák a választás módját. Mi két dologba szeretnénk beleszólni: az egyik az, hogy rövid távon azokat a sportolókat szeretnénk támogatni, akiknek a 2012-es londoni olimpián érem- vagy pontszerzésre esélyük van. Egyenlő elosztási elveket nem kívánunk alkalmazni! Ez nagy módosítás és váltás. Ennek az eldöntése az elnökség feladata lesz, természetesen sok-sok vitával. De az elmúlt időszakok statisztikái és eredményei alapján megnevezhetjük azokat a sportembereket, világbajnokokat, Európa-bajnokokat és így tovább, akik rászolgálnak a támogatásra. Közéjük kerülhetnek olyan fiatalok is, akik az ifjúsági olimpián tűntek fel.
– A tények makacs dolgok.
– Na-na! … Azért mondom, hogy na-na, mert elképzelhető, hogy egyes sportágak vezetői úgy gondolják, válogatottjaik esélyesek arra, hogy érmet szerezzenek, és ebbeli véleményüket megerősítendő, felvonultatják a teljes szakmai arzenált, pedig megítélésünk szerint meszsze járnak a sikerektől. Nos, ezen a téren kell a MOB elnökségének nagyon határozott véleményt kialakítania.
– Mibe szól még bele a MOB?
– Megkérdezte valaki is, hogy a sportszövetségek hogyan kapják a finanszírozást, milyen feladatok, irányvonalak és célok mentén? Szerintem még sosem. A MOB ezt meg fogja tenni. 2012 után mindenképpen, és azt fogja kérni a sportszövetségektől, hogy az utánpótláskorúaktól a felnőttekig tegyék le azokat a szakmai programokat, amelyek alapján dolgozni akarnak. Fejtsék ki, hogyan képzelik el a jövőjüket, milyen anyagi és személyi feltételek szükségesek a terveikhez, illetve mit tudnak saját maguk biztosítani. Lássuk világosan, hogy mit akarnak. Honnan indultak el és hová szeretnének eljutni. Ha ilyen alapos, szakmailag alátámasztott anyagot tesznek le az asztalra, akkor a Magyar Olimpiai Bizottság teljes mellszélességgel melléjük fog állni, és segíteni fog azon keretek között, amelyeket számára az állami költségvetés és a szponzoráció biztosít.
– Konferenciát tartottak júniusban az iskolai testnevelés és a diáksport megújításáról. Két álláspont csapott össze: az egyik szerint a testnevelésen kívül a többi tantárgy is nagyon fontos, ezért nem szabad előnyt biztosítani a sportmozgásnak, a másik szerint ez az egyetlen tantárgy, amelyik megalapozza az egészséget, fejleszti a testet, a lélek templomát, tanít a demokráciára és így tovább. Ismételgetjük a hadállásokat hosszú évek óta.
– Ép testben ép lélek. Nincs ennél jobb meghatározás, még ha olykor közhelynek tűnik is. Úgy látom, hogy a testnevelésnek, magának a mozgásnak a fontosságát előbbre kell helyeznünk, és megmondom, hogy miért. Ha a tantárgyak vonatkozásában nézzük: a gyerek a testnevelési órán a mozgás során tapasztal meg olyan dolgokat – siker, kollektív szellem, higiénia, jókedv, csapatmunka, önfegyelem stb. –, amiket a többi órán kamatoztatni tud. Vagy a frissességéből tud meríteni és sokkal koncentráltabban gondolkodik, mint az a gyerek, aki nem sportol, nem mozog. Van egy másik része is, amit elfelejt mindenki: nem a tantárgyak összehasonlításán kell vitatkozni, hanem megtalálni a megoldásokat. Fontos a mindennapos testnevelés, mert a gyereket rászoktatjuk a mindennapi mozgásra. Igényként jelentkezik majd nála, amikor felnőtt lesz. Ehhez persze a szülőnek is hozzá kell tenniük valamit, de a sportoló gyerekek a későbbiek folyamán talán jobb példát mutató szülők lesznek.
– Szentágothai János akadémikus még a hetvenes évek elején kijelentette: „Az az aggályom, hogy a mai nevelés, a mai életkörülmények nem biztosítják az embernek azokat a természetes stresszeket, amelyekre pedig feltétlenül szüksége van a növekvő szervezetnek.”
– A megállapítás változatlanul igaz. Szükség van olyan élethelyzetekre, amelyek felpörgetik a pulzust, amelyekből tanulni lehet. Ne hagyjuk, hogy a körülmények meggátoljanak bennünket szándékainkban, hiszen mindig lesznek gátló körülmények.
– Milyen tanácsokat adott Schmitt Pál az utódjának? Az egyetlen dolog ugyanis, amit egy jó tanáccsal tehetünk, hogy továbbadjuk.
– A legjobb tanácsa szerintem az volt – mellesleg sok tanácsot adott –, hogy az ő ajtaja mindig nyitva állt mindenki előtt. Ezzel maximálisan tudok azonosulni, hiszen Győrben én is „nyitott irodaajtó” koncepcióval dolgozom. Persze a vezetés művészete azt is jelenti, hogy nemet tudjunk mondani. Igent mondani ugyanis könnyű. Van még egy másik dolog is, ami szóba került közöttünk, azt szűrtem le belőle, hogy nem a sportolók vannak értünk, hanem mi vagyunk a sportolókért.
– Szavaiból, egész lényéből magabiztosságot, határozottságot érzek. Minek köszönheti ezt az adottságot?
– Részben a sportnak, részben annak, hogy polgármester is vagyok. Hasonló gondolattal és akarattal, valamint hasonló határozottsággal irányítottam a várost, és ilyen MOB-elnök is szeretnék lenni. Ne felejtsük el, hogy a MOB társadalmi elfogadottsága még mindig hihetetlenül magas, s erre nagyon jól lehet építeni. A konfliktusok azonban nem kerülhetők el, akár személyi kérdésekről van szó, akár másról. Az elnöknek megfelelő határozottsággal vállalnia kell a döntéseket, még ha kellemetlenek is olykor a számára.
– Feleki Lászlóhoz, a Népsport legendás főszerkesztőjéhez bevitt egyszer az egyik kolléga több viccet, amiért annak idején jól fizettek. De Feleki sorban dobálta be őket a szemétkosárba. A kolléga ezért elhatározta, hogy bosszút áll rajta. Legközelebb megint jelentkezett öt viccel, de mindegyik repült a kosárba. A kolléga elkezdett kuncogni. „Most mit röhögsz?” – kérdezte Feleki. – Egy baj van, főszerkesztő úr, ezek a maga régi viccei voltak.” Felekinek a szeme se rebbent és megjegyezte: „Miért, én nem fejlődhetek?” Kérdésem: Borkai Zsolt képes-e véleménye megváltoztatására?
– Az embernek nem kell szégyellnie, ha tévedett. Másként fogalmazva: nem kell szégyellnie, ha ma bölcsebb, mint tegnap volt. A lényeg szerintem az: egy vezető is képes legyen arra, hogy ha rossz utat választott, időben revideálja és bevallja. Nem lesz ettől rosszabb vezető. Rendkívül fontos, hogy megtalálja azokat az embereket, akikben megbízik, és tudja, hogy jót akarnak, s nagy valószínűséggel jó irányt fognak mutatni. Ha kell, akkor pedig kritikát is meg mernek fogalmazni.
– Rendezik a leendő szobáját, és marad egy üres falfelület. Azt javasolják, hogy valamilyen képet helyezzen el a falon. Kinek a fényképét választaná?
– Ilyenkor az ember gondolkozik, és igyekszik megkeresni a megfelelő képet… Most így hirtelen nem könnyű. A példaképem tornászként Alexander Tkacsov volt. De nem tudom megmondani, hogy miért. Ő a Tkacsov-szaltó atyja. Tetszett a mozgása, ahogy kinézett, a fizimiskája, ahogy teljesített. Egyszóval minden. Elegáns tornász volt… De nem az ő fényképét tenném ki a falra, hanem azokét, akiknek a sportpályafutásom kezdetét és folytatását köszönhetem: Röck Samu volt a nevelőedzőm és Gerber László a felnőtt időszakban állt mellettem. Ezekben az emberekben van valami fantasztikus. Az, ahogy meglátják az emberben hogy ő az, aki „odaérhet”, és mindenben segítik.
– Szücs Nándor volt ilyen a kispesti focigrundon vagy Adler Zsigmond a szorító világában. Végezetül: hová vezet majd első külföldi útja?
– Ezen sem gondolkoztam még. Talán Németországba. Ott voltam edző, másrészről a németeknél hasonló rendszerű sportirányítás folyik, mint ami nálunk készülődik az olimpiai bizottság vezérletével. De ha holnap kérdezi meg ugyanezt, lehet, hogy mást fogok mondani.