Nincs ellenzéki alternatíva

Érdekes volt látni, hogy minél távolabb kerül az MSZP a kormányzástól, annál jobban beleszerelmesedik azokba a módszerekbe, amelyek miatt két cikluson keresztül élesen támadta a Fideszt. Ki hitte volna, hogy a populista politizálás esküdt ellenségei tavasszal tömegeket akarnak majd az utcára vinni

Pillanatnyilag sokismeretlenes egyenletnek tűnik, hogy miképpen hatnak majd a Fidesz népszerűségére az elmúlt hetek fejleményei. A magán-nyugdíjpénztárak vagyonának államosítása, a jövő évi költségvetési törvényhez kapcsolódó intézkedések vagy a bevezetés előtt álló egykulcsos személyi jövedelemadó egytől egyig olyan lépések, amelyek emberek millióit érintik. A társadalmi fogadtatásuk hosszú távon, akár a ciklus egész hátralévő részére meghatározhatja a belpolitikai erőviszonyokat. Amennyiben a Fidesznek a pártot választani tudó biztos szavazók körében meglévő támogatottsága a soron következő kritikus hónapokban nem esik a szimbolikus ötvenszázalékos szint alá, akkor nincs ok az aggodalomra. (A stabil négyszeres Fidesz-előny mellett ettől egyelőre nem kell tartani.) Aligha a nemzeti radikalizmus fogja megrengetni az erőviszonyokat, hiszen az Orbán-kormány manőverei egész sor területen fogták ki a szelet a Jobbik vitorlájából. Hasonlóan nem várható az LMP előretörése sem, lévén a legkisebb ellenzéki párt továbbra sem az alapszervezetek látványos megerősítésével tündököl, hanem inkább a kamaszkor szeszélyeit idéző szerepzavarával. A parlamenti politikából kihullott MDF és SZDSZ romjai változatlanok, nem kell arra számítani, hogy újjáélednének a „normális” centrumerők. Ezek után egyetlen szóba jöhető tényező maradt, mégpedig az MSZP. Bármi fog a továbbiakban történni, a Fidesz valamikori alternatívája továbbra is ezen a tájon lesz fellelhető. Bizonytalanságot legfeljebb Gyurcsány Ferenc szűnni nem akaró magánakciói jelenthetnek, amelyeknek köszönhetően még sokáig kétséges lehet, hogy megmarad-e eddigi formájában a párt egysége.
A „legnagyobb” ellenzéki párt az elmúlt napokban figyelemre méltó erőlködéssel próbálta nyomatékosítani, hogy nagyon is komolyan gondolja azon szándékát, miszerint ő akar lenni a Fidesz első számú kihívója 2014-ben. A Papp László sportarénában megtartott hét végi tiltakozó nagygyűlés mint ellenzéki erődemonstráció nem is sikerült rosszul, hiszen a téliesre fordult időjárás ellenére régen látott nagyságú, tízezres tömeg gyűlt össze, szinte teljesen megtöltve a csarnokot. Némileg rontja ugyan az összképet, hogy nem spontán összesereglő tüntetők voltak, hanem szervezetten odaszállított aktivisták, de hát joggal védekezhetnek a szocialisták, hogy valahol el kell kezdeni a megroggyant tábor újraszervezését. A Magyar Demokratikus Charta néhány héttel ezelőtti megmozdulásával ellentétben ezúttal sikerült az előre eltervezett keretek közé terelni a szónoklatokat, ami elsősorban annak köszönhető, hogy Gyurcsány Ferenc ellenállt a kísértésnek, és az őt menetrendszerűen megtapsolók hatására nem kezdett a mikrofonok felé rohanni. Valószínűleg a hétfői parlamenti show-műsorra tartogatta az erejét, ahol a miniszterelnökhöz intézett képviselői kérdéssel igyekezett igazolni, hogy továbbra is ő az ellenzék legkreatívabb politikusa. Egy apró győzelmet persze a sportarénában is elkönyvelhetett, hiszen neki egy rutinos meghajlás is elég volt ahhoz, hogy a tudósítások megemlítsék a személyét, míg Mesterházy Attilának az eddigi leghatásosabb beszédét kellett felmutatnia ahhoz, hogy némileg magára irányítsa a közfigyelmet. A pártelnök szónoklata semmilyen értelemben nem okozott meglepetést, lévén előre borítékolhatók voltak az Orbán Viktor elleni kirohanások. Érdekes volt ugyanakkor látni, hogy minél távolabb kerül az MSZP a kormányzástól, annál jobban beleszerelmesedik azokba a módszerekbe, amelyek miatt két cikluson keresztül élesen támadta a Fideszt. Ki hitte volna, hogy a populista politizálás esküdt ellenségei a tavasz folyamán tömegeket akarnak majd az utcára vinni, illetve petíciókkal és népszavazási kezdeményezésekkel kívánják revolverezni a jobbközép kormányt? Vagy azt, hogy a szimpatizánsok olyan magától értetődő természetességgel harsogják az „Orbán, takarodj!” rigmust – azonnali távozásra szólítva fel az ország legitim és törvényes miniszterelnökét –, mintha az előző négy év legradikálisabb antigyurcsányista demonstrálóinak hangerejével akarnának megmérkőzni. Ha ez így folytatódik, lassan azon lehet izgulni, hogy tavasszal vajon melyik budapesti hidat fogják majd eltorlaszolni a felbőszült szocialisták, és ki lesz a baloldali Budaházy György.
Elnézve persze a szombati nagygyűlés törzsközönségét, nehéz elhinni, hogy éppen ez a párt az, amelyik hitelesen beszélhet arról, hogy kormányra kerülése esetén miképpen kárpótolná a magán-nyugdíjpénztárak tagjait, illetve állítaná vissza az Alkotmánybíróság eredeti jogkörét. A résztvevők elsöprő többsége éppen azt a már nyugdíjban lévő vagy afelé közeledő társadalmi réteget reprezentálta, amelyik a legkevésbé érintett a közeljövőben bevezetésre kerülő intézkedésekben. Sőt, ha arra gondolunk, mekkora hiány tátong az állami nyugdíjkasszában, leginkább nekik kellene örülniük, hogy a kormány a saját ellenőrzése alá kívánja vonni a magán-nyugdíjpénztári tőkét. Ez a réteg tehát éppen az életkora miatt nem alkalmas arra, hogy a lényegesen fiatalabb választóbázissal rendelkező Fidesz, illetve Jobbik ellenében újra a baloldal felé billentse a mérleg nyelvét. Az MSZP-t helyenként a saját törzsközönsége akadályozza abban, hogy megpróbálkozzon egy fiatalosabb arculat felmutatásával. Hiába bizonyította be például Mesterházy Attila az önkormányzati választások kampányában, hogy zseniálisan tud bohócot csinálni magából Michael Jackson-imitátorként, a közönség tetszését mégsem teljesen nyerte el. Nekik inkább a késő Kádár-kori langyos vizet visszaidéző Sas József fellépésére van igényük, aki a Mikroszkóp Színpadon nem is olyan régen még Lenin-jelmezbe öltözve hülyítette a Népszava olvasásán szocializálódott rajongókat. Így állhatott tehát elő az a kínos helyzet, hogy a nagygyűlés egyik attrakciója Sas fellépése lett. Az egyébként roppant alacsony színvonalú Hacsek és Sajó jelenet önmagában még nem lett volna blamázs, hiszen a szocialista párt rendezvényeit eddig sem a sziporkázó szellemi teljesítmények jellemezték. Azért volt kínos Sas fellépése, mert személyében egy adócsalásért jogerősen elítélt közszereplőt üdvözölhetünk, akiről még csak az sem mondható el, hogy a „jobboldali terror” áldozata lenne, lévén a saját elvbarátainak kormányzása idején kellett a vádlottak padjára ülnie. Mindennél többet elmond tehát az MSZP megújulást emlegető fogadkozásainak komolyságáról, hogy a párt a 2006 óta folyamatosan tartó vereségsorozat ellenére sem volt képes olyan arcokat felmutatni, akiknek a jelenléte legalább nyomokban azt sugallná, hogy elindult egy öntisztulási folyamat.
Az elítélt Sas felléptetése ugyanazt üzente, mint Gyurcsány Ferenc nagy dérrel-dúrral beharangozott országgyűlési magánszáma: a szocialisták nem tudják, és nem is akarják kitakarítani a portájukat. Joggal állítható, hogy ha Hunvald György vagy Hagyó Miklós nincs előzetes letartóztatásban, ha Zuschlag János nincs szintén elítélve, akkor szombaton ők, hárman is ott védték volna a demokratikus intézményrendszert az első sorokban, a Gyurcsány-kormány sokszorosan megbukott reprezentánsainak árnyéka mögé bújva.
Ezek után egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt. Mi lesz vajon ezzel az országgal, ha újra ez a leszerepelt, korrupt társaság alkotja majd a Fidesz ellenpólusát?