Nyugdíjpénztári játszmák a befizetésekkel

A Magyar Nemzet csaknem másfél évvel ezelőtt (Hárommillió munkavállalót vernek át, 2009. augusztus 7.) számolt be először arról, hogy a magyar nyugdíjpénztári tagok által gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hogy a tagdíjként befizetett megtakarításuk egy része valóban az egyéni számlájukon kamatozik, esetleg az államkincstár és a kötelező magánnyugdíjpénztárak által közbezárt háromszögben termeli a hasznot – valaki másnak. Lapunk már akkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a 2008-as vagyonvesztésnél jóval nagyobb baj érheti a hárommillió pénztártagot, hiszen az utóbbi években a folyamatos – több hónapos vagy akár éven túli – késések miatt százmilliárdos nagyságrendű összeget használhattak a magánnyugdíjpénztárak, illetve a mögöttük álló vagyonkezelők olyan számlákon, amelyeknek a hozamai soha nem kerültek nyilvánosságra. Több mint egy évig tartó tényfeltáró munkával próbáltunk utánajárni annak, hogy valóban a saját számlánkra kerülnek ezek a pénzek, esetleg nagyobb részük más zsebét hizlalja. Az előző hetekben megjelent elemzések és kormányzati megszólalások pontosan azokat a másfél évvel ezelőtti feltevéseinket erősítették meg, amelyek több száz milliárdos vagyonvesztés lehetőségéről és a magán-nyugdíjpénztári adatok manipulálásáról szóltak.

A Stabilitás mint haszonélvező. A magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott vagyon értéke ma körülbelül 3050 milliárd forint, 500 milliárddal kevesebb az összes befizetésnél és kamatkiadásnál – tehát a Századvég Gazdaságkutató Zrt. a múlt héten közzétett idézett számítása szerint 500 milliárd hiányzik. A Stabilitás Pénztárszövetség rövid időn belül elkészítette e számítás cáfolatát, azonban G. Fodor Gábor, a Századvég kutatási igazgatója a Fidesz.hu kérésére készült elemzésében kifejtette, bizonyos értelemben „érthető” a Stabilitás magatartása: mivel a rendszer haszonélvezőiről van szó, számháborút indítottak az elkönyvelt veszteség nagyságáról. Hozzátette, a pénztárszövetség által kiadott sajtóközlemény nem tudja cáfolni, hogy a rendszert az államháztartási hiány növelésén keresztül finanszírozták; ez kamatterheket vont maga után; a rendszer nemzetgazdasági szinten vagyonvesztést okozott, mert a magánpénztárakban felhalmozott vagyon értéke kevesebb az összes befizetésnél és kamatkiadásnál, emiatt pedig az emberek vesztesei lettek a kötelezően rájuk erőltetett piaci megoldásnak.

Néha kimondva – bár az esetek többségében mégiscsak kimondatlanul – a rendszerváltozást követő két évtized politikai kommunikációjának egyik, ha nem a legfontosabb „célszemélyei” a nyugdíjasok voltak. Miután Orbán Viktor miniszterelnök a Széll Kálmán Alapítvány októberi rendezvényén bejelentette, hogy a kormány tizennégy hónapra felfüggeszti a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, szinte azonnal megindult a harc a kötelező pénztárak – és leginkább a mögöttük álló vagyonkezelők –, illetve a kormányzat között már nem is annyira a jelenlegi, hanem a jövőbeli nyugdíjasok kegyeiért és/vagy befizetéseiért. A jelenlegi kabinet – híven a Fidesz 2007-es ígéretéhez – meg akarja szüntetni a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer miatt kialakult és már rövid távon is fenntarthatatlan költségvetési helyzetet, a nyugdíjpénztárak viszont foggal-körömmel ragaszkodnak az általuk kezelt háromezermilliárd forintos vagyonhoz. A Stabilitás Pénztárszövetség, amely a Magyarországon működő pénztárak által létrehozott legjelentősebb érdek-képviseleti szervezet, és – legalábbis papíron – egyik deklarált célja, hogy elősegítse a tagi vagyon és az egyéni megtakarítások védelmét, médiakampányok sorozatába kezdett. Ezeket viszonylag erőtlenül és kevés hatékonysággal kezelte a Matolcsy György által vezetett Nemzetgazdasági Minisztérium, és ahelyett, hogy mindenki által érthető módon elmagyarázta volna a kötelező pénztári rendszer visszásságait, belement egy olyan, sokaknak visszatetsző törvénykezési-kommunikációs csatába, amelyet igazából könnyedén elkerülhetett volna. Ebbe a helyzetbe érkeztek azok a szakértői elemzések (Varga István–Patrubány Anna: Hozam helyett viszem, Magyar Nemzet, 2010. november 13.; Századvég Gazdaságkutató Zrt.: A nyugdíjrendszer pilléreiről, Magyar Nemzet, 2010. december 1.), amelyeket az utóbbi napokban tudatosan félremagyaráztak a magánosítás jogossága mellett kardoskodók. A vélt vagy valós hibákba való belekapaszkodás, a másik hiteltelenítése vagy éppen „lehülyézése” pont a kötelező magánnyugdíjpénztárakról szóló szakmai vitáról terelte el a szót. A jelenlegi helyzet leginkább a zavarkeltésből táplálkozó félelmekre és a hárommillió pénztártag elbizonytalanítására épül, ezért érdemes felidézni tavalyi cikksorozatunkat, amely értelemszerűen elkerüli az utólagos okoskodás vádját és látszatát.
Törvénysértő működés
Amint azt megírtuk, 2007. január elsején lépett életbe az a központosított tagdíjbevallási és befizetési rendszer, amely alapján a munkáltató már nem közvetlenül a magánnyugdíjpénztár számlájára utalja a tagdíjat, hanem az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) által az államkincstárnál vezetett pénztári számlákra. Az adóhatóság a tagi beazonosítást követően adja tovább a nyugdíjpénztáraknak a tagdíjakat, ahol egy újbóli azonosítást követően kerül egyéni számlánkra a befizetett tagdíjunk. A magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvény erre összesen ötvenkét napot ad a rendszerben részt vevő szervezeteknek. Ehhez képest azt tapasztaltuk, hogy egy adott számlát vizsgálva a legrövidebb átfutási idő is kilenc hónap volt, de előfordult olyan eset is, amikor a tagdíj tényleges lekönyvelésére több mint egy évet kellett várni. Tavalyi cikkünkben kiemelten foglalkoztunk azzal, hogy ha a beérkezett tagdíj azonosítása nem sikerül az APEH és a pénztárak rendszereiben, úgy ezen tagdíjat, amely egy úgynevezett függőszámlára kerül, a magánnyugdíjpénztár befekteti, majd a kötelezettség tényleges megjelenítése után a tagdíjat hozammal növelten írja jóvá a nyugdíjpénztári tag egyéni számláján. A pénztártagot ezzel kapcsolatban semmilyen hátrány nem éri – idéztük a pénztárak, az APEH és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) internetes oldalain és tájékoztatóiban a megnyugtatásnak szánt mondatot. Mi mégis szerettük volna pontosan megtudni, mennyi is az a hozam, amely azon a bizonyos függőszámlán keletkezik. Az ezt követő Canossa-járás során első lépésben az érintett magánnyugdíjpénztárhoz fordultunk, de az egy év alatt megkerestük az adóhatóság központi ügyfélszolgálatát, a bevallási és folyószámla-kezelési, az ellenőrzési, valamint a jogi és koordinációs főosztályait, s felvettük a kapcsolatot a PSZÁF-fel is. A hosszú hónapokon át tartó oknyomozás egyik tanulsága az volt, hogy valójában egyik szervezet sem értette, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem érti a problémát. A másik tanulság még fontosabb, hiszen egyik hatóság sem érezte fontosnak az egyéni megtakarítások védelmét, ellenben folytatták az egymásra mutogatást, és hangsúlyozták, a bevezetést követően a bevallási folyamat még nem működik optimálisan – tették mindezt egy két és fél éve élesben működő rendszerrel kapcsolatban. A tagdíj egy részét időközben jóváírták az egyéni számlán, igaz, hogy erre mindössze kilenc hónapot kellett várni, majd csaknem egy év után sikerült előkerítenünk a teljes befizetett tagdíj összegét. Ehhez azonban a pénztár, bizonyítható módon védve önmagát, módosította az egyéni számla formátumát: a 2008-ban bevallott, de jóvá nem írt tagdíjak egy részét már önálló táblázatban tüntette fel, mintha ezeket az összegeket 2009. január 31-ig fizették volna be.
A pénztárak biztosan jól jártak
Vajon minden pénztártag olyan szerencsés, hogy másfél évi küzdelem után előkerül a saját pénze az állam és a nyugdíjpénztárak közötti káoszból? Esetleg aki nem tud róla, hogy harcolnia kell az egyszer már megdolgozott pénzének hozamáért, az búcsút is inthet ennek az öszszegnek? Vajon az APEH vagy a nyugdíjpénztárak számláin akad el hónapokig a befizetett tagdíjunk? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre kerestük tovább 2009-ben a válaszokat, és egyre érdekesebb dolgokra bukkantunk. Többek között megtudtuk, hogy a pénztáraknak valójában nem érdekük, hogy a tagdíjak a lehető leggyorsabban az egyéni számlára kerüljenek, hiszen ahogy egy PSZÁF által kiadott irányelv is rögzíti, a be nem azonosított tagdíjak esetében is jogosultak a saját hasznuk, azaz a pénztáraknál maradó működési és likviditási tartalék jóváírására. Megkérdeztünk egy nyugdíjszakértőt, aki úgy vélekedett, hogy éves szinten százmilliárdos összegű be nem azonosított tagdíjat görgethet maga előtt a rendszer, de lapunk is utánajárt annak, mekkora összeg állhat rendelkezésükre a pénztáraknak a saját befizetéseinkből. Megdöbbentő arányokkal szembesültünk: volt olyan időszak, amikor a rendszer valamelyik szereplőjének (azaz nem a tagoknak) az összes befizetett tagdíj 95 százaléka állt rendelkezésére a függőszámlákon. Itt kényelmesen hátra is dőlhettünk volna (emlékezve a PSZÁF azon ígéretére, hogy nem érhet kár bennünket), de azt is megtudtuk, hogy a függőszámlákon elért hozamok adatai nem nyilvánosak, csak azt kötik a pénztártagok orrára, amit végül – jókora csúszásokkal – lekönyvelnek az egyéni számlákra. Magyarul: éveken keresztül fennállt egy törvénysértő állapot (52 nap helyett akár több száz napig utaztatták a tagdíjunkat), és ez alatt az idő alatt a világ másik végén egy általában külföldi hátterű vagyonkezelő (persze nem feltételezzük, hogy valamelyik offshore-sziget közelében) olyan számlán fektette be a pénzünket, amelynek a hozamát soha nem árulták el. Azt viszont ma már tudjuk, hogy az utóbbi tizenkét évben még egyszázalékos reálhozamot sem termeltek a magyarországi magánnyugdíjpénztárak, miközben a világ számos pontján ennél jóval nagyobb nyereségre is szert lehetett tenni ebben az időszakban. Talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy kevés ennél „hatékonyabban” működő rendszert talált ki a Gyurcsány-kormány.
Ma is eltűnnek a tagdíjak
Lapunk tényfeltáró cikkei után a rendszer egyik szereplője, a PSZÁF tavaly októberben első alkalommal ismerte el, hogy a hónapokat csúszó könyvelés sértheti a pénztártagok érdekeit, hiszen az APEH-től átutalt tagdíjak mindaddig a pénztári közös függőszámlán maradnak, s nem kerülnek át az egyéni számlákra. Az általunk megkérdezett szakértő szerint a több tíz vagy akár száz milliárdos be nem azonosított tagdíjbevételből elérhető hozamkülönbözetet figyelembe véve (amely a függőszámlán elért és az egyéni számlán lekönyvelt hozamok különbségéből keletkezhet) aránytalan volt a 12,6 milliós PSZÁF-bírság. Az egyetlen reménykeltő lépés az volt, hogy a felügyelet ígérete szerint a továbbiakban folyamatosan ellenőrizni fogják, a magánnyugdíjpénztárak a jogszabályoknak megfelelő időben írják-e jóvá a tagok befizetéseit az egyéni számlákon. Azt nem tudjuk, hogy a PSZÁF betartotta-e korábbi ígéretét, de e sorok írása idején a helyzet sajnos nem sokat változott. 2010. június végén a függőszámlákon kezelt állomány teljes összege 119 milliárd forint volt – olvasható a PSZÁF legfrissebb jelentésében. Ebből az is kiderül, hogy az előző két év adatai alapján ugyan lassú csökkenés figyelhető meg a szóban forgó tételek alakulásában, de ez „mindeddig nem süllyedt arra a szintre, amelyet a befizetőazonosításra rendelkezésre álló jogszabályi határidő önmagában indokolhatna”. A kacifántos mondat magyarról magyarra fordítása azt jelenti, hogy mind a mai napig törvénysértő módon működik az egyéni tagdíjak lekönyvelése.
Manipulált adatok?
A Magyar Nemzet tavalyi írásaiban arról sem feledkezett meg említést tenni, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete honlapján közzétett jelentések és az idősorok meglepő módon eltérő adatokat tartalmaznak. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a pénzügyi csúcsszervnél sokszor „a kétszer kettő néha öt” esete áll fenn, ez pedig szinte lehetetlenné teszi az utólagos ellenőrzést és a teljesen korrekt háttérszámításokat. Binder István, a PSZÁF szóvivője tavalyi megkeresésünk alkalmával azt közölte, hogy az eltérések egyrészt a publikálás dátumából adódnak, másrészt sok esetben módszertani okokra vezethetők vissza. A kommunikációs szakember magyarázata szerint az első esetben arról volt szó, hogy sok pénztár utólagosan módosít adatszolgáltatásán, míg a második érv arra vonatkozott, hogy az előzetes (nem auditált) adatsorok a legtöbb esetben nem egyeznek meg a később publikált éves (auditált) adatokkal. Akárhogyan nézzük is, mindkét variációban az adatok jelentős módosítását végzi el a PSZÁF, amely így továbbra is csak a rendszer egyetlen résztvevőjének, a munkavállalónak az érdekeit nem veszi figyelembe – összegeztük 2009 októberében. Selmeczi Gabriella, a miniszterelnök nyugdíjvédelmi megbízottja múlt keddi sajtótájékoztatóján azt mondta, az utóbbi hetekben megjelent elemzések alapján felmerül az a gyanú, hogy súlyos milliárdok tűntek el a magánnyugdíjpénztárakból, vagy valaki másként értelmezte, esetleg manipulálta az adatokat. Ha másfél évvel később is, de eljött az idő arra, hogy a kétharmados felhatalmazás birtokában a kormány tisztázza az előző évek magán-nyugdíjpénztári gazdálkodásának zavaros hátterét.