Szembenézés és vezeklés

Most, hogy a mágnesszalagok tartalmának nyilvánosságra hozatalával kielégítik végre információéhségünket, felmerül a jogos kérdés: mi lesz mindennek a következménye? Az átvilágítási törvény hatálya ugyanis évekkel ezelőtt lejárt.

Húsz évet kellett várni arra, hogy megismerhessük végre a pártállami diktatúra működési mechanizmusát a maga nyers valóságában. A kormány elvi döntést hozott a hírhedt, 2060-ig titkosított, mágnesszalagokon rögzített „legkényesebb adatok” nyilvánossá tételéről. Úgy tudni, ezek a nemzetbiztonsági hivatal páncélszekrényében őrzött mágnesszalagok az elmúlt rendszer állambiztonsági adatállománynak fontos iratait, köztük több mint ötvenezer hálózati személy nevét, fedőnevét és adatait, valamint a megfigyelendő célszemélyek adataik őrizték meg az utókor számára.
A politikai hatalom, úgy tűnik, végre elszánta magát: még a mi életünkben megadatik a szembenézés, a megtisztulás és vezeklés lehetősége. Ezt már régen, a 90-es évek legelején meg kellett volna tenni. Talán sokkal jobb lett volna itt élni az elmúlt húsz esztendőben, kevesebb lett volna az emberek között a gyanakvás, a bizalmatlanság. Időben elejét lehetett volna venni, hogy politikai haszonszerzésre vagy politikai ellenfelek lejáratására használják a történelmi közelmúlt levéltárakban őrzött dokumentumait. Máig érthetetlen, hogy miért nem hozták húsz éven át nyilvánosságra a teljes ügynöklistát, miért adtak ekkora előnyt az MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek a jobboldali kormányok. Az is különös, hogy a mágnesszalagok létezéséről szóló információt csak a Bajnai-kormány idején osztották meg a közvéleménnyel, miután a Kenedi János történész által vezetett, a pártállam állambiztonsági iratainak feltárására létrejött, történészekből, levéltárosokból álló bizottság bejelentette a létezését. Kérdés, vajon 2002-ben akkor is megnyerte volna-e a baloldal a választásokat, ha korábban teljes egészében kiteregették volna a diktatúra szennyesét? Vajon mennyit nyomott volna a latban, hogy az MSZP jogfolytonosságot vállalt „az egypártrendszer” pártjával?
A mágnesszalagok, ha azok tartalmát tényleg mindenféle manipuláció nélkül nyilvánosságra hozzák, egyértelműen tisztázhatják, kik voltak az ügynökök, kik voltak a tartótisztjeik, s kiket illettek a besúgás gyanújával minden alap nélkül az elmúlt években. Ezek az adathordozók tartalmazzák a megfigyelt személyek adatait is, nekik pedig kijár az úgynevezett információs szabadság joga, bármit is jelentsen ez a hétköznapi gyakorlatban. A hírek szerint ötvenezer név van az ügynöklistán. Varga László történész korábbi nyilatkozatából tudjuk, hogy a listát 1990 januárjáig vezették. A H jelű szalagon, amit ügynökadattárnak neveznek, állítólag már 1979 körül csaknem 150 ezer név volt. Vagyis cirka százezernyi a különbség. Jó lenne hinni abban, hogy most nem egy megrostált, manipulált listát kap a közvélemény, hanem a valódit.
Az utóbbi húsz évben nyert tapasztalatunk a maszatolás és a manipuláció tekintetében arra int bennünket, hogy ne hagyjuk eloszlatni olyan könnyedén a kétségeinket. Kenedi János, az ügynökakták avatott szakértője mondta ez év tavaszán: az állambiztonsági információk „nagyobb része hiányzik”. Eszerint a mágnesszalagok tartalmának nyilvánosságra hozatalával sem mondhatjuk, hogy a feltáró munka elvégeztetett. Az Orbán-kormány elemi érdeke kell hogy legyen a hiányzó információk felkutatása – és a nemzetbiztonsági érdekeink figyelembevétele mellett –, a minél teljesebb nyilvánosság megteremtése. Még akkor is, ha soraikba, mint ahogy a többi, rendszerváltó években alakult pártba, a rendszerváltáskor és az azt követő évek során befészkelődtek olyan alakok, akiket nem a jó szándék vezetett, hanem egy külső – talán ma is létező és működő – hálózati akarat. A megkésett lusztrációnak köszönhetően immár nem csupán a rendszerváltás előtti évtizedekben velünk történt események mozgatórugóit ismerhetjük meg, hanem megvilágosodhat előttünk az ok-okozati összefüggés elmúlt két évtizedben lezajlott gazdasági és politikai átalakulás terén is. Legalább utólag megtudhatjuk, hogy a magunk tehetségtelensége, tapasztalatlansága miatt hoztunk oly sokszor rossz döntéseket, vagy láthatatlan hálózat is „besegített”.
Ma már közismert tény: a pártállami diktatúrában a belső elhárítást végző titkosszolgálati hálózatot az MSZP jogelődje, az MSZMP irányította a kormányon keresztül. Ők adták a megrendeléseiket a megfigyelésekre, ők ellenőrizték a rendszer hatékony működését is. Még a demokráciába való átmeneti szabályozásokat az akkori ellenzéki pártokkal egyeztető kerekasztal-tárgyalások idején is figyeltették a politikai ellenfeleiket. Ma már pontosan látjuk, mekkora előnyre tettek szert 1991-ben a csehek azzal, hogy a rendszerváltozás után nem engedték az egykori vezető pártfunkcionáriusokat politikai szerephez jutni. Ők törvényt hoztak arról, hogy az államvédelem és a katonai kémelhárítás tisztjei, munkatársai, a volt kommunista vezető funkcionáriusok ne tölthessenek be magasabb tisztségeket az államigazgatásban, a hadseregben, a rendőrségnél. A cseh nómenklatúrának ezzel idejében befellegzett, politikailag nem is élték túl a rendszerváltást.
A Kommunizmus Bűneit Dokumentáló és Rendőri Nyomozó Hivatal felállításával 1995-ben sikerült 1948 és 1989 közötti bűncselekményeket feltárni, és a felelősöket bíróság elé állítani. A radikális magyar jobboldali párt, a Jobbik még most sem tartja későnek, hogy kizárják a közéletből a diktatúrában vezető szerepet játszó figurákat. Alkotmányban rögzítenék, hogy sem politikai, sem közigazgatási, sem állami tisztséget nem vállalhatnának január 1-je után azok, akik a rendszerváltás előtt bármilyen állami, párt- vagy rendvédelmi szervezetben vezető tisztséget töltöttek be. A románok is megpróbálkoztak az idén egy lusztrációs törvénnyel. Öt évre felfüggesztették volna az új tisztséghez való jogát azoknak, akik a rendszerváltás előtt is vezető pozíciót töltöttek be. Csakhogy az alkotmánybíróságon elvetélt a javaslat.
Jobb későn, mint soha – tartja a mondás. Szükséges a szembenézés, a történelmi múlt megismerése, a bocsánatkérés és a megbocsátás, a kiengesztelődés. Azért sem mondhatunk le erről, hogy ne fordulhasson elő még egyszer velünk, hogy egy szabad választás eredményének közzététele után kell szembesülnünk azzal, hogy a pártállami diktatúra szigorúan titkos fedett kémelhárító tisztjét választottuk meg miniszterelnökké. Hogy ne forduljon elő még egyszer velünk az a gyalázat, hogy a titkosszolgálatokat az egykori pártkáderek és KISZ KB-sek ugyanúgy a saját politikai érdekeiknek megfelelően működtetik, mint a rendszerváltás előtt, csak a módszerek és eszközök finomodtak. Most, hogy a mágnesszalagok tartalmának nyilvánosságra hozatalával kielégítik végre információéhségünket, felmerül a jogos kérdés: mi lesz mindennek a következménye? Az átvilágítási törvény hatálya ugyanis évekkel ezelőtt lejárt. Ma már senki nem vizsgálja, hogy a honatyáink, a vezető újságírók, szerkesztők, bírók, ügyészek együttműködtek-e valaha a titkosszolgálattal.
Időről időre kirobbannak úgynevezett megfigyelési botrányok, amelyeknek hátterében olyan magánnyomozócégek, biztonsági cégek bukkannak elő, amelyekben a pártállami diktatúra titkosszolgálatának hivatásos tisztjei dolgoznak. És amely botrányos ügyekben mindig kimutatható a megrendelő politikai indíték: titkosszolgálati eszközöket alkalmazó információgyűjtés a célszemély lejáratásának manőveréhez vagy zsarolásához. Ott lebeg a gyanú minden ilyen ügy felett, hogy zsarolással vagy másképpen nem működtetik-e vajon egykori hálózatukat a volt tartótisztek. Az úgynevezett információs kárpótlással, úgy vélem, nem lehet lezárni ezt a korszakot. Ennél jóval több kellene: valódi kártalanításra az elszenvedett sérelmekért, a tönkretett életekért.