József Attila az egyik legnagyobb magyar költő. Ezt a tételmondatot már általános iskolában megtanulja mindenki. Azt azonban, hogy milyen utat járt be – személyiségszerkezete, és tudatának alakulásával, költői formanyelvének folyamatos újrakódolásával, valamint poétikai, filozófiai, politikai (vagy hogy enyhítsünk a kifejezésen, legyen inkább: társadalmi) nézeteinek dinamikus változásaival – már kevésbé ismeri a szélesebb közvélemény, pedig mára – immár biztosan kijelenthetjük – könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre ezekről a témakörökről.
Talán a magyar irodalmi hagyománynak nincs még egy olyan ihlető és inspiráló alakja, mint József Attila.
Megszámlálhatatlan, hogy hány irodalomtörténeti, összehasonlító irodalomtudományi, helytörténeti, nyelvészeti, orvosi lélektani, pszichológiai stb. megközelítésű, filológiailag alátámasztott szaktanulmány, könyv, doktori értekezés szól róla. S ugyanígy lehetetlennek tartom számba venni azokat a szépirodalmi műveket, amelyekben nevét vagy szövegeit idézik hol nyíltan és egyértelműen, hol burkoltan és csak alig, vagy éppen észrevehetően.
Szokás mondani, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy asszony. (Ez egyébként igaz a sikertelenekre is.)
József Attila estében is számos asszony állt a költő mögött. A legfontosabb közülük Pőcze Borbála, a magyar cselédlányok és mosónők közül a leghíresebb. De ott volt mindig József Attila mögött és mellett József Jolán is.
A költő hetvenöt éve elhunyt nővére a huszadik századi önérvényesítő – a társadalmi és a kulturális korlátokat áttörni igyekvő, a saját lábán megállni kívánó és a tudásával, tehetségével, munkájával, tapasztalataival, kapcsolataival, egyéniségével boldogulni próbáló – nő prototípusa lehet. Nyomorba született munkáslányból előbb polgári úriasszony lett, majd baloldali gondolkodó és alkotó értelmiségi. Feleség volt és – gyermeke korai halála miatt a szerep teljességét csak részlegesen megélve – anya, miközben József Attila egyik mentora és fő bizalmasa, alkotói pályájának egyengetője és lelki betegségében megértő társa. Egy nőnek hagyományosan valamilyen „függő viszonyban” lehetett csak társadalmi mozgástere az elmúlt évszázadokban. Vagyis szinte kizárólag úgy juthatott közel a sikerhez, az elismeréshez, akár az önmegvalósításhoz, hogy valakinek – mégpedig egy férfinak – a lánya, felesége, édesanyja volt. Saját jogán ezekre nem nagyon adódott lehetősége.