Szexi nemzeti hiphop

Amennyiben igaz József Attila meghatározása, hogy a nemzet közös ihlet, akkor a nemzeti kultúra ennek a közös ihletnek a gyümölcse. A kultúrára pedig – már megint – nem járnak túlságosan jó idők, s a legoptimistább meteorológus sem jósol neki rövid távon gyümölcsérlelő klímát. Ha a költségvetés sarokszámait nézegetjük, nem lehet arra a következtetésre jutnunk, hogy a kultúra a mai Magyarországon stratégiai ágazat volna – igaz, az előírt irreális államháztartási hiánycél miatt kényszerpályára állított Orbán-kormány az adósságcsapda, a kisöpört államkassza és a Bajnai-féle időhúzó politikai rájátszás miatt főként folyamatos pénzügyi válságkezeléssel és diplomáciai kármentéssel van elfoglalva. A vele rokonszenvező kulturális elit egyelőre megértő, de már egyre több a morgolódó hang: a szimbolikus gesztusok és szép szándéknyilatkozatok nem képesek végtelen ideig pótolni a XXI. századi Európa jól bevált válságkezelő receptjét, miszerint a gazdasági kilábaláshoz csakis a kultúra felvirágoztatásán keresztül vezet pormentesített út.
A kultúra válsága a magyar ugaron ebben a fázisban egyelőre fiskális és köztörvényes ügynek tetszik. Az utóbbi fél évből legmarkánsabban a kényszerűen befagyasztott büdzsékre emlékezhetünk, újabban meg a rendőrségi hírekre. A kettő olykor organikusan összefügg: a milliárdokkal túlköltekező, hitelben forgató honi filmipar lezser alapítványi kurátorai és a nagyvonalúan szórt állami pénzeket offshore adóparadicsomokba menekítő producerek egyazon valóság, egyazon forgatókönyv szereplői. Mint a Medgyessy- és Gyurcsány-éra más területein, a magaskultúra terrénumán is egyszerre volt jelen a hiány és a pazarlás, az alulfinanszírozottság és a szűk körű klientúra mértéktelen táplálása. Ezt a korrupt modellt meghaladni nem egyszerű, de elkerülhetetlen. Az Orbán-kormányzat biztató lépéseket tett a kulturális támogatások átláthatósága, elszámolhatósága irányába; s dicséretes nekibuzdulással igyekszik rendet vágni például olyan tőkeigényes műfajok területén, mint a régészet, az operajátszás vagy éppen a filmgyártás – az alulfinanszírozottság problémájához azonban egyelőre hozzá sem tudott nyúlni. Ám a kultúra világának szereplői nem is annyira a forráshiány, hanem a kevés rendelkezésre álló pénz elosztásának metodikája meg a káderpolitika miatt berzenkednek. A „fülkeforradalomtól” egyebek mellett azt várták, hogy – miközben véget vet a politikai baloldal által húsz éve szított permanens nemzetmegosztó kultúrharcnak – méltányosan újraosztja a rendelkezésre álló forrásokat, kiigazítja a félrebillent kulturális kánont, egyáltalán: az eddigi kirekesztő gyakorlattal szemben megfogalmazza az egyetemes nemzeti kultúra igényét. Ez a szerény óhaj egy olyan országban, ahol az országvesztő Károlyi Mihály mellett azért az országépítő Klebelsberg Kunónak is szobra van már, nem tűnt, nem tűnik olyan rögvalóságtól elrugaszkodott elvárásnak. (Gróf és gróf, de micsoda különbség…)
A vészes pénzszűkében lévő kulturális kormányzás részben tüzet oltó, részben a távolabbi jövőbe helyezett projektjei mára ideológiai vákuumot teremtettek. Ennek tulajdonítható, hogy míg a politikai ellenzék lényegében bénult, és a gazdasági ellenlábas csoportok is várakozó állásponton vannak, a liberális művészeti klientúra (más jelzők és más lobogók használatával) mostanára harckészültségi állapotba hergelte magát. A fő csapás egyelőre a média (bár a gyurcsányista szellemi segédcsapatokról, amelyeknek szavuk sem volt az istenadta nép megveréséhez a forradalom jubileumán, nehéz lesz elhitetni, hogy a sajtószabadság és más szabadságjogok hiteles védelmezői); de aligha kétséges, hogy kisvártatva a kulturális csatatéren is zászlót bontanak. Egyelőre mellékfrontokon zajlik az erőpróba (ám például Alföldi Róbert esetében nem az a kérdés, hogy miért van még mindig a Nemzeti Színház élén; hanem az, egyáltalán miként kerülhetett oda), s a hangsúly is egyelőre a múlt átigazításán van, a cégtáblák átfestése folyik. Ennek markáns állomása például a leköszönő Demszky Gábor-féle városvezetés kulturális apoteózisa, az ötszáz oldalas budapesti almanach, amelynek beszélő címe: Egy szabad város húsz éve. Az még csak hagyján, hogy a szabad város csúnya áthallás a szabad demokrata városra (ez még megszorításokkal sem igaz), ám a koncepciótlan, városrohasztó Demszky-érát kulturális sikertörténetként beállítani mégiscsak tenyérbe mászó arcátlanság. Ez még olyan jó tollú írónak sem sikerülhet, mint az előszót jegyző Konrád György, aki – érzékelve a változó széljárást és a történelem igazságtételét – az önéletrajzából is kifelejtette az SZDSZ-t. A káoszt kulturális sokszínűségnek álcázni harmatgyönge próbálkozás, de arról tanúskodik: az elmúlt két évtized divatdiktáló kultúrcézárai abban bíznak, hogy éppúgy szabad elvonulást kapnak majd a rombolás és szabad rablás után, mint maga a hozzá nem értésben polihisztor Demszky Gábor.
Tarlós István teljesítményét a közvélemény óhatatlanul együtt kezeli Orbán Viktoréval; ezért is keltett viharokat például Atkári János vagy Bojár Iván András továbbszolgálásának híre. Míg azonban a Demszky belső ellenzékeként elhíresült, később félre is állított Atkári szakértői alkalmazása szakmailag indokolható (belülről ismeri a rothadó rendszert; tudja, mikor melyik sarkát kell felemelni a szőnyegnek, hogy a szemetet ki lehessen söpörni alóla), Bojár prolongálása a városarculati szerepkörben egyöntetű megütközést keltett a Fidesz táborában. Nem azt várták Tarlóstól, hogy Demszky óriásplakátjáról igazol főkádert. Bojár kritikusi tehetségét, folyóirat-szerkesztői kvalitásait senki nem vitatja. Ezzel az ideológiailag terhelt névvel (apja a kommunista éra rettegett építészeti folyóirat főszerkesztője volt) az Octogon építészeti és dizájnmagazint működtetni legalább akkora bravúr, mint Betlen János névvel hitelesen riporterkedni vagy Rajk László néven érvényes posztmodern építészetet művelni. Ám túl az apák és fiúk sikamlós témakörén, Bojár Iván András saját jogán is problematikus politikai személyiség. Az évtized elején az Octogonban kemény Demszky-kritikát fogalmaz meg (lényegében megírja, hogy a koncepciótlan főpolgármester alkalmatlan a főváros irányítására), majd kisvártatva elszegődik ugyanehhez a Demszkyhez építészeti főtanácsadónak, a budapesti EKF-pályázat programigazgatójának, SZDSZ-es városatyának, majd városarculati tanácsnoknak. Közben afféle elit népfrontos mozgalmat gründol Szeretem Budapestet címmel, ám a nevéhez kötött dunai gyaloghíd helyett egyelőre csupán az ellentmondásos Bálna épül meg a közraktárak helyén. Városdizájnerként megálmodott a fővárosnak egy szivárványos zászlót és lemosott néhány tucat graffitit, ám a Demszky-mitológiában a graffitis továbbra is afféle szabadsághős maradt, nem pedig százmilliós épített értékek kártevője. Bojár leigazolása arról szóló üzenet, hogy a kormánypártok tájékán voltaképpen senkinek nincs Budapest-víziója; ám ennek cáfolatára elég csak a Budapest újjászületése – vázlat a nemzet fővárosának jövőjéről című kiadványokat fellapozni. Bojár az Octogon legújabb számában közzétette a Szexi Budapestet!!! című városfejlesztési vitairatát (most nyerte el politikai értelmét a Szeretem Budapestet „politikamentes” mozgalom), amely megér egy önálló misét – de hogy a Tarlós István és Csomós Miklós nevével fémjelzett Budapesthez erősen kontraproduktív a „szexi” jelzőt társítani, arra mérget veszek. A Bëlga zenekar néhány éve csúfondárosan magyar nemzeti hiphopot követelt – a szexi Budapest a jelenlegi helyzetben körülbelül ugyanez a kategória.
Kérdés persze, hogy ha nem Demszky, Konrád és Bojár alkot kulturális stratégiát, akkor vajon kicsoda. Nos, a múlt héten a Parlamentben megalakult a Nemzeti Kultúráért Egyesület. Megtelt a felsőházi terem – mintha csak egy kulturális felsőház jönne létre. Az egyesület elnöke Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész, aki az országgyűlési zongorán is élményszámba menően játszotta a Liszt-rapszódiát. Az ügyvezető alelnök éppúgy a Bárka Színházból jött, mint a Nemzeti Színház élére Alföldi Róbert, ám a színházalapító Csányi Jánosnak valahogy mégiscsak jobban elhiszem a nemzeti kultúrát. Az egyesület 15 szakágban, 75 szekcióban az ágazat egészét felöleli; az elkészült panorámafotón csupa ismert arc látható, az arcok mögött jelentős kulturális teljesítményekkel. Kísérlet történne a kultúra társadalmasítására? Az egyesületi cél ugyanis a kultúraközvetítés és stratégiateremtés. Biztató, hogy az ünnepi alkalmat két kulturális főember, Szőcs Géza államtitkár és Jankovics Marcell NKA-elnök is megtisztelte jelenlétével. A mesemondó Berecz András videoüzenete pedig a kétféle pásztorról szólt: az egyik, aki hátulról, bottal tereli a nyájat; a másik, aki furulyaszóval csalja maga után. Épp itt volna az ideje végre dönteni a nyájterelés mikéntjéről – a nemzeti kultúra ügye ugyanis a huszonnegyedik órában van…