Évtizedek óta minisztériumi pincékben elfekvő Lenin-portrékból és -szobrokból, gyári munkásokat és tizenkilences vöröskatonákat ábrázoló festményekből rendez aukciót december 6-án a közigazgatási és igazságügyi tárca. Az árverés jövedelmét az iszapkár áldozatainak megsegítésére fordítják. A jótékony gazdát kereső alkotások annak a stílusnak a termékei, amelyet röviden csak szocreálnak nevezünk. E pártos művészeti irányzat leginkább a fordulat évétől a forradalomig volt uralkodó, egyedüliként kanonizált ábrázolási forma és tartalom. Prakfalvi Endre (Magyar Építészeti Múzeum) és Szücs György (a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese) művészettörténészek idén megjelent könyvükben – amely A szocreál Magyarországon címet viseli – amellett érvelnek, hogy az „ortodox szocreál” 1949 és 1956 között vált dominánssá, majd 1957 és 1989 között a „szocmodern” következett. A pontosan negyven évig tartó szocreál – amely a szocialista ideológiai tartalom és a realista ábrázolástechnika egyesítésére törekedett – sorsa a rendszerváltás után ugyanaz lett, mint amivel önnönmaga készítette elő útját: vagyis az 1945–47 közötti „szoborrombolás” megismétlődött 1989 után.
Az 1919-es Tanácsköztársaság alatt politikai plakátokon jelent meg a kubizmus és a konstruktivizmus formanyelve, de a rá következő Horthy-korszak konzervatív historizmusa nem kedvezett a baloldali művészek kibontakozásának. Az ideológiailag elkötelezett alkotók – akiket az 1934-ben alakult Szocialista Képzőművészek Csoportja tömörített – leginkább plakátokat, transzparenseket és röplapokat készítettek. Kedvelték a munkások, gyárak ábrázolását és a mozgósító tartalmú grafikákat. Ugyanebben az időben, egészen pontosan 1932-ben a Szovjet Kommunista Párt központi bizottsága centralizálta a művészetet, és egyedüliként kanonizálta a szocialista realizmust. „Időre van szükség, hogy a proletár stílus kellő erővel megvalósuljon” – írta Lunacsarszkij a harmincas évek elején. A türelem persze nem tartott sokáig a Moszkvából irányított birodalomban, ahogyan a háború utáni Magyarországon sem. 1945-öt követően a képzőművészeti vitákban és az építészeti diskurzusban egyre inkább a „szocialista realizmus” képviselői lettek a hangadók, majd a negyvenes évek második felében dominánssá vált a Lukács György által filozófiailag és esztétikailag alátámasztott irányzat. Prakfalvi szerint a koalíciós korszak demokratikus viszonyainak felszámolásával párhuzamosan nemcsak a Horthy-kori neobarokk stílus vált ellenséggé, hanem meghaladottnak nyilvánították a két világháború közötti rendszer számára sem szimpatikus modernizmust és a századelőn népszerű avantgárd „izmusokat” is (amelyeket például a baloldali Kassák Lajos képviselt). Szücs pedig így fogalmazza meg a szocreál ars poeticáját: annak célja az volt, hogy feltárja és hűen adja vissza a kommunista hatalomátvétellel megszületett „új társadalmi valóságot”. Természetesen optimistán, a jövő perspektíváit a jelen lehetőségeinél is színesebben ábrázolva.
A szocreál kezdeteinek összetéveszthetetlen alkotásai voltak a szovjet hősi emlékművek, amelyek közül az elsőket 1945. május elsején Szegeden és Debrecenben állították fel. Ezt követően újabb jellemző produktumként készült el 1947. április 4-ére Kisfaludi Strobl Zsigmond 13,5 méteres Gellért-hegyi Szabadság-szobra. A szocreál egyeduralkodó stílussá válásához elengedhetetlen lépés volt a centralizálás: 1948-ban központosították az építészeti tervezést, amely egészen 1989-ig érvényben is maradt. 1949 nyarán törvényt hoztak a Népművelési Minisztériumról, amelynek vezetője Révai József lett, aki a művészetet is ellenőrzése alá vonta. „Népünk feltartóztathatatlanul tör előre a kultúrforradalom meredeken felívelő útján” – mondta Gerő Ernő 1952-ben.
Szücs 1949-re teszi a szocreál bevezetését, Prakfalvi az építészetben egy évvel későbbre datálja hivatalossá tételét. 1949-ben rendezték meg tanító jelleggel a szovjet festészet magyarországi kiállítását, amelynek jelentős része Lenin- és Sztálin-ábrázolásokból állt. Ugyanebben az évben készült el Kisfaludi Strobl Zsigmond Szabadság téren felállított Hála című szobra, amely Sztálinnak tolmácsolta a magyar nép köszönetét. A negyvenes évek végétől egyre inkább előtérbe került a munkásmozgalom történetének idealizált megfestése, ugyanekkor jelentek meg a Rákosi-portrék és a Tanácsköztársaság eseményeinek, illetve a „felszabadulás” epizódjainak az ábrázolásai. Az építészetben 1950-től kezdve alakult ki a reprezentatív épületek „kommunista klasszicizmusa”, és váltak általánossá az egyenházak heroikus munkásszobordíszletei. A Rákosi-kori építészet jellemző alkotásai többek között Sztálinvárosban, Ajkán, Salgótarjánban, Kazincbarcikán és Almásfüzitőn jöttek létre. 1951-ben kezdték megtervezni Budapest új arculatát, hogy az a „proletárdiktatúra fővárosa” legyen. A következő évben Rákosi és Révai utasította is a budapesti városvezetést, hogy tizenkét építésszel dolgoztassa ki a főváros új, „szocialista arculatát”.
Szervesen hozzátartozott a szocreál térnyeréséhez a múlt jellemző építészeti emlékeinek megsemmisítése. Ennek emblematikus aktusa – mondja a két szakértő –, hogy 1951-ben lerombolták a Regnum Marianum-templomot a Felvonulási tér kiszélesítése érdekében, majd nem messze tőle felállították a Sztálin-szobrot. Az 1952 decemberében felavatott grandiózus Sztálin-szobor Mikus Sándor alkotása volt, de nem sokáig állt talapzatán. 1956-ban a forradalom nyitányaként ledöntötték. A Kádár-rendszer művészetkoncepciója némileg eltérően alakult, amit jelzett, hogy az 1957. tavaszi kiállításon visszahelyezték jogaiba a Rákosi-kor által súlyosan elmarasztalt absztrakt művészetet. A hatvanas évek elejétől kezdve az MSZMP továbbra is fenntartotta a szocreál tartalmának pártos elvárásait, de formai követelményeket már nem hirdetett.
A Rákosi-korszak pártos művészetéről szól hétfőn az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Gázrobbanás volt egy veszprémi társasházban, egy embert kórházba kellett szállítani
