Teknős

Mikor ültem én metrón utoljára? Nevetni fog, kedves uram: 1970. április 8-án, amikor végre letelt a várakozási idő, és elmehettem a vadi új Ladámért. Akkor készült el a kettes metróvonal, leteszteltem sebtében, aztán pápá. Hogy azóta mi van odalenn? Kérdezze valaki mástól! A felszínt ismerem, mint a tenyeremet, de a mélységet csak a mások fecsegéséből. Az elmúlt negyven évben úgy odaragadt a hátsóm a sofőrüléshez, le se lehet vakarni róla. Tömegközlekedéssel egy percet sem utaztam! Ha kilövik alólam a Volkswagent, kapom fel a mobilt, már röppen is értem egyik-másik haver. Bevontatnak, adnak kölcsönautót az átmeneti időre. Ilyen egy barát – persze én is villantok azonnal, ha náluk nem stimmel valami. A legerősebb komaságok négy keréken köttetnek, ebben a szakmában egymástól függünk éjjel-nappal. Nagyon kicsin múlhat bárkinek az élete. Ha beül például valami nem kóser pofa, rögvest nyomom a vészjelzést, a többiek veszik az adást, és kétpercenként rám csörögnek az adóvevőn. Ritka elszánt figura, aki ezek után balhét akar. A filmekben röhögöm, mindig beül a bumburnyák, elő a pisztolyt, nyomja a taxis fejéhez, hogy ide meg oda megyünk, világos, kisapám? Biztos van ilyen Amerikában, ott minden van, hatlábú Agip-kutya meg hasbeszélő sündisznó, de mifelénk ritkaság. Meguntuk a packázást, számon tartjuk egymást, és megvédjük magunkat. Az igazán veszélyes pofák amúgy is hülyék lennének taxiba ülni, csak afféle kötekedő majmokhoz van szerencsénk időnként. Ezek is tudnak bajt kavarni, hadonásznak a bicskával, mert élvezik, hogy nagyfiúk, de alapjában mazsolák, véletlenül még megbökik saját magukat, sírva fakadnak, és nyomás az ambulanciára. Némelyiknek társadalombiztosítása sincs, úgyhogy aztán mozizhat, míg elvérzik.
Ha átnézetem vagy vizsgáztatom a járgányt, még a szerelőtől se gyalog battyogok haza, pedig negyedóra az egész, csak leereszkednék a domboldalon. Inkább hívok egy havert, aki legurítson. A nejemnek jár a szája, hogy nekem hátamon a házam, mint egy csigának, és tulajdonképpen igaza van. Kaszni nélkül furán érzem magam, mint aki valamit elfelejtett, mintha elhagytam volna a szemüvegem. Szó, mi szó, a szélvédő a szemüvegem, azon át szemlélem a világot. Még ha külföldre utazom is, a reptéren már vár a bérelt kocsi, alig lépek egy párat érte.
Nagy a forgalom ma, az emberek vasból készült esőkabátnak kapják fel a kocsit, tipikus amatőr hozzáállás. Alapvetően kétféle autós létezik: az egyik bármennyit furikázik, vasárnapi sofőr marad, mert a kocsi neki csak ideiglenes állomáshely. Már ahogy elhelyezkedik a vezetőülésen, ahogy kirúgja magának a pedálokat, befeszíti könyökét az ajtó hajlatába, karját nyújtóztatva kiméri a távot a kormány és az üléstámla között, meglötyögteti kicsit a sebváltót, ennyiből simán kitetszik, össze van-e nőve a járgánnyal, vagy csak előkelő idegen ingoványos terepen. A profit kiszúrom ezer közül is: úgy fészkelődik el ebben a páncélban, mint aki ezer kilométerekre van hitelesítve.
Mondják, a reklámíróknak és egyéb kreatív mókusoknak kötelezően előírják, hogy heti rendszerességgel szálljanak buszra-villamosra, mert a kocsi magzatburkába csukva még elfelejtenek embernyelven. Hát a taxisnak nem kell félnie, nem marad ki a nagy kavarásból. Házhoz jön ide az élet, már semmin se lepődöm meg! Tudja, mit, lehet is bánni az emberekkel, csak érteni kell mindnek a nyelvén! Nem úgy van az, hogy megtanulunk magyarul a suliban, aztán tudunk is. Ahány ember, annyiféle beszéd. Eltársalgok én itt akadémikusokkal meg válogatott sznobokkal is, de ha valaki bucifejjel szidni kezdi az anyámat, hát egy-kettő leoltom, mielőtt magához térne. Veszik is a lapot, még sosem kellett előszedni a kesztyűtartóból a gázspray-t. Sokszor egész éjszaka kinn vagyok az utcán, látom a városnak azt az arcát is, amelyikkel a legtöbb ember nem szívesen találkozik. Nem egyszer, nem kétszer jöttem át a kínai negyeden, és bizony ott hajnali három-négy órakor minden sarkon futnak, tajcsiznak, gimnasztikáznak ezek a szíjas kis emberkék, mi még ágyban vakarózunk, mikor ők már készülnek a napra. Szállítok is párat rendszeresen, az egyik kerek perec közölte: „Süsük vagytok tik, magyarok, összejöttök, nagyokat zabáltok, berúgtok, másnap rosszul vagytok tőle, a vendéglátó meg a gatyáját is elkölti a sok kajára. Nálunk, ha buli van, hát mindenki kap egy tálka rizst, a tetejére egy szem meggyet, meg főzünk teát, amennyi jólesik. Olcsón kijövünk, és még beszélgetni is marad erőnk, nem tántorgunk budira szuszogva.”
Ezek kiszorítanak minket, én mondom, egyszerűen életképesebbek. Két szelet kenyéren elnyammognak, fele szövetből kijön a ruhájuk. A combjuk akkora, mint a karom, egy-egy lakásban elalszanak tízesével. Na, ki van begubózva a vasköpenybe, én vagy maga?
Nősülni is autóból nősültem, ez nem tréfa. A feleségem szerint ki sem emeltem a löttyedt faromat az ülésből, megvártam, amíg helybe jön az áru. Nem tegnap volt, de most is látom magam előtt, ahogy beül a kocsiba, szövetszoknyája combjára hull. Vidékről vonatozott föl valami ügyet elintézni, nem ismerte ki magát Budapesten, eltévedt, végső kétségbeesésében intett le engem, erővel gyűrte le a rettegését. Hogyne intéztem volna el a papírügyeit, jobban sem kellett! Aztán kinyírtam az adóvevőt, és estig furikáztunk. Amit érdemes megnézni, azt megmutattam: Városliget, Mátyás-templom, Halászbástya, bazilika, Vidám Park, állatkert, zónapörkölt ebédre – csak úgy szédült a feje a kismadárnak. A taxióra veszettül pörgött, alig győztem visszatekerni utólag. A kicsike nálam aludt, két hónapra rá meg a házasságkötő teremben álltunk, elkövettük életünk legnagyobb marhaságát. Az asszony sűrűn emlegeti, hogy őt ugyanaz a taxi viszi a sírba, amelyik az oltár elé.
Megjegyzem, megoldanám én ezt az egész befuccsolt négyesmetró-ügyet is, innen, a volán mellől, csak szóljanak. Beleengedném a Dunát az elkészült alagutakba, kövér halakat telepítenék a vízbe, és horgászengedélyt lehetne bérelni az állomásokon. Lobogó fáklyák fényénél ringatózhatnánk a csatornákon, olyan turisztikai bevétel kerekedne ebből, hogy ihaj! Most őszintén: hol van még egy föld alatt körbehajókázható város a világon?