Telefon

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Bradley Manning az üveghegyen is túl, egy Bagdad melletti amerikai támaszponton. Most már nincs ott. Az amerikai hadsereg volt értékelő-elemző katonája fél éve egy magánzárkában várja, hogy a hadbíróság eldöntse, vajon mit érdemel az a bűnös, aki több mint 250 000 bizalmas diplomáciai jelentést, táviratot tár a nyilvánosság elé.
Azokról a jelentésekről van szó, amelyek – túlzás nélkül állítható – vasárnapról hétfőre virradóra megrengették a világot és újraírhatják a közelmúlt eseményeinek történelmét.
Feltehetőleg nem ez az első eset, hogy a Bradley közlegény által szorgalmasan összegyűjtött anyagból a kormányzati titkok kiszivárogtatására specializálódott WikiLeaks internetes portál közzétesz ezt-azt. Ezt megelőzően például harctéri jelentéseket, amelyek Amerika legújabb kori háborújának eddig nem reklámozott részleteivel ismertették meg a nagyközönséget. Ezek a részletek egyebek mellett arról szóltak, miképp gyilkoltak meg polgári személyeket a „koalíciós erők” katonái, vagy hogyan adtak át rabokat bérkínzásra az emberi jogok tiszteletben tartására kevésbé kényes szolgálatok „szakembereinek”. Illetve megtudhattuk azt is, milyen, amikor a harci helikopter videofelvételén a pilóta tűzparancsért könyörög, hogy aztán fegyvertelen civilek közé lőhessen. A harctéri jelentések kevésbé rázták meg a közvéleményt és a sajtót, mint a diplomáciaiak. A háború, innen messziről, videojáték. A politika viszont mindennapjaink része. A rendszerváltás hajnalán fogalmazódott meg a mondás: a politika olyan, mint a párizsi, addig ízlik, amíg nem tudjuk, hogyan készül. Most éppen nem ízlik.
Miképpen is jutott hozzá ehhez az irdatlan anyagmennyiséghez Bradley Manning? Megdöbbentően egyszerűen. Egy később nyilvánosságra került internetes beszélgetése szerint munkájából adódóan „napi 14 órán át, a hét 7 napján több mint nyolc hónapon keresztül” volt hozzáférése nyilvánosan nem hozzáférhető adatbázisokhoz, amelyek az amerikai hadsereg és az Egyesült Államok diplomáciai testületeinek kommunikációját tartalmazták. Bradley közlegény újraírható CD-re mentve vitte kedvenc Lady Gaga-számait állomáshelyére, majd miután a dalokat meghallgatta, a zeneszámok helyére írta fel a letöltött dokumentumokat, és így távozott a hosszú műszakból. Azzal dicsekedett, hogy miközben az énekesnő Telefon című dalára tátogott, „az amerikai történelem legnagyobb adatömlését” mentette ki, és távozott vele mit sem sejtő feletteseinek szeme láttára.
„Ha már egyszer megölsz egy tehenet, készíts belőle hamburgert” – hangzik el a számhoz készült videoklipen az énekesnő szájából. Azaz magyarul: ha lúd, legyen kövér. Így gondolhatta ezt Bradley Manning is, aki kincsét feltöltötte a WikiLeaksre.
A zeneválasztás Manning ízléséről, a kiszivárogtatás az iratkezelés laza szabályairól, a jelentések az amerikai birodalom működéséről, de az egész anyag másról és többről szól. Arról, hogyan igazgatják ügyeinket, akik döntenek rólunk. A legkényelmetlenebb azzal szembesülni, hogy a titkoknak és bizalmasságoknak milyen bonyolult hálójában élünk, miközben sokan „nyílt társadalomról” beszélnek. Le lehet persze mindezt söpörni azzal, hogy amióta világ a világ, így működött. Lehet bölcselkedni azon, hogy a hatalmi helyzetben lévő „elitek” „az emberek feje fölött” döntöttek mindig is. Lehet így van, így volt. Ez a szemlélet azonban nem az, aminek képviseletére ez a lap, és bármely, a közérdeket szem előtt tartó sajtóorgánum felesküdött. És nem az, amit egy demokratikus ország polgárai elvárnak a döntéshozóktól.
A történet a sajtó korlátait is megmutatja. Át kell fogalmaznunk a bon mot-t: a média eztán a történelem második piszkozata lesz. Magára valamit adó újságnak (vagy hírportálnak) most az jutott osztályrészül, hogy a már nyilvánosság elé került adattömegből próbáljon még értelmezhető összefoglalót vagy történetet átnyújtani az olvasónak. A világ legnagyobb lapjai igyekeznek legalább az alapján szűrni a WikiLeaks adatfolyamát, hogy az abban szereplő nevek, kijelentések, adatok például veszélybe sodorják-e az információk forrását, az éppen folyó katonai műveletekben részt vevők életét, jelentenek-e egyéb módon nemzetbiztonsági kockázatot. Kétségtelen, hogy a szűrő és hitelesítő szerepre az óriási adathalmazok korában minden eddiginél nagyobb szükség lesz. De az is kétségtelen, hogy hiába pontozza most ki a New York Times azokat a neveket, amelyeknek közlése öncélú és életeket veszélyeztethet, hiába küldte meg a közzététel szempontjait a WikiLeaksnek is, nem biztos, hogy ott erre a szűrésre lesz elég ember és lesz elég akarat. Maholnap az interneten lehetnek azok a nevek is, amelyeket a Times most előzékenyen kihúzott.
Az amerikai külképviseletek munkatársait hetek óta készítik fel arra, miképpen tudják a nyilvánosságra került anyag által okozott kárt csökkenteni. Kínos lehet szembenézni a fogadó országok politikusaival azok után, hogy kiderült, milyen hibáikról, jellembeli hiányosságaikról jelentettek haza. Olykor nyilvánvalóan mendemondákat: a világtörténelem első „jóindulatúnak” mondott birodalma elé tartott tükörben sok hozzá nem értés, banalitás és rosszindulat látszik. Nehéz lesz ezt a képet átfesteni. Róluk is és mindazokról, akik az anyagban szerepelnek. Mert nem csak Amerika mítoszát kezdte ki a WikiLeaks: a hatalom mechanikája látszik a tükörben. Mindenki láthatja, hogyan készül a párizsi.
Lady Gaga klipjében van még egy, szalonképesen nehezen idézhető, de idekívánkozó mondat: „A bizalom olyan, mint a törött tükör. Meg lehet ragasztani… De ettől a (…) tükörképen még látszik, hogy el van törve”.
Még ott, még itt, az üveghegyen is túl.