Válogatott mítoszok, tévtanok

Az 1997-es nyugdíjreform létrehozta Magyarországon a nyugdíjrendszer második pilléreként ismert magán-nyugdíjpénztári rendszert. Az átalakítások során folyamatos konzultáció zajlott a többpilléres nyugdíjrendszer modelljét megalkotó Világbankkal. Ám a hazai reformok idején a Világbank nem rendelkezett formalizált nyugdíjreform-stratégiával, ezt csak 2001-ben alkotta meg. A hivatalos stratégia kései megjelenésének oka az volt, hogy a szervezeten belül, illetve később a szélesebb nyilvánosság előtt komoly vita folyt arról, hogy lehetséges-e a nyugdíjrendszerek problémáira univerzális megoldást találni. Sokan ugyanis úgy értelmezték a Világbank 1994-es, Averting the Old Age Crisis című tanulmányát, mint ami egy mindenhol, minden körülmények között optimális eredményre vezető megoldást kínál. A félreértelmezés részeként több dogmatikus állítás, a rendszer előnyeit hangsúlyozó mítosz is megfogalmazódott.
Először is az említett tanulmány nem állítja, hogy a befizetésekkel arányos nyugdíjat biztosító második pillér kizárólag tőkefedezeti finanszírozással, magánnyugdíjpénztárak formájában valósítható meg. Elsősorban ezt a megoldást javasolja, de megjegyzi, hogy az ország gazdasági-politikai helyzetének figyelembevételével kell kialakítani a nyugdíjrendszer második pillérét. E figyelmeztetés különösen a Világbank kezdeti, 2001-ig terjedő gyakorlatában nem kapott megfelelő hangsúlyt. A szervezet több szakembere is magasztalta a tőkefedezeti elven működő, befektetési vállalkozások által kezelt második pillér előnyeit, ám az előnyök realizálásához szükséges feltételekről kevés szó esett. Így a döntéshozókban nem tudatosultak kellően a reform sikerkritériumai. A félreértéseket, valamint a magánkezelésű, tőkefedezeti rendszerektől várt előnyök túlmisztifikálását hangsúlyozta 1999-es közös munkájában Joseph E. Stiglitz (a Világbank akkori vezető közgazdásza és alelnöke, 2001 közgazdasági Nobel-díjasa) és Peter R. Orszag. A következőkben az általuk megfogalmazott 10 mítosz közül ismertetjük a hazai környezetben értelmezhető, az utóbbi idők nyugdíjrendszerről folyó vitáiban gyakran felbukkanó kérdésekhez kapcsolódó témákat. Cikkünkben a legszigorúbban ragaszkodunk az eredeti tanulmány tartalmához, annak rövidített, értelmező bemutatásával kívánunk hozzájárulni a nyugdíjrendszerről folyó diskurzus új szempontokkal való kiegészítéséhez.

1. A magánkezelésű, feltőkésített nyugdíjpillérek miatt társadalmi szinten többletmegtakarítás képződik.
Ha így történne, akkor a gyorsabb tőkeképződés magasabb gazdasági növekedést eredményezhetne. Ez a magánkezelésű, feltőkésített nyugdíjpillérek előnyét mutatná a folyó finanszírozású (felosztó-kirovó) nyugdíjrendszerekkel szemben. Azonban nem a magánkezelésen, hanem a feltőkésítés módján múlik, hogy létrejön-e a növekedést megemelni képes megtakarítási többlet.
Egy önkéntes nyugdíjcélú megtakarításokat gyűjtő rendszer akkor eredményez társadalmi szinten többlet- megtakarítást, ha az itt elhelyezett összegek nem kizárólag más megtakarítási formákból kerülnek át. Vagyis az új rendszer bevezetése után a jövedelmük nagyobb hányadát teszik félre a gazdaság szereplői.
Egy állami szervek által működtetett kötelező nyugdíjrendszerben a probléma másképp fogalmazódik meg. Az állam maga is végrehajthatja a feltőkésítést úgy, hogy a nyugdíjjárulékok egy részét félreteszi, figyelve arra, hogy a nyugdíjrendszerben ezzel együtt se keletkezzen hiány. A megtakarítások kezelését állami alapkezelő szervezet végezheti, vagy az állam a járulékbevételeket magáncégekhez irányíthatja, és a vagyonkezelést privatizálhatja. Elméletileg a két megoldás kombinációja is lehetséges, az állam bizonyos speciális befektetési területeken vagyonkezelő cégek szolgáltatásait veheti igénybe.
Mint látható, egy kötelező rendszerben az előny realizálása nem a vagyonkezelést végző intézmény tulajdonviszonyaitól függ, hanem attól, hogy a nyugdíjrendszer állami kezelésben maradó részében képződik-e a feltőkésítéssel párhuzamosan hiány. Ha a járulékbevételek meghaladják a nyugdíjkiadásokat, és az állam a többleteket elköltés helyett félreteszi, akkor valóban képződik extra megtakarítás, és a remélt gyorsabb gazdasági növekedés megvalósulhat. Ha azonban a feltőkésítéssel párhuzamosan hiány jelentkezik a nyugdíjrendszerben, és a feltőkésítés mellékhatásaként nem növekednek a rendszer tagjainak egyéb megtakarításai, akkor társadalmi szinten nem beszélhetünk a megtakarítások emelkedéséről. Ha nem sikerül a nyugdíjkassza hiányát a gazdálkodás racionalizálásával megszüntetni, akkor pusztán annyi történik, hogy az állam bevételeinek egy részét a nyugdíjrendszeren kívülre helyezi, és az emiatti hiányt adókból vagy adósságának növelésével kipótolja (megjegyzés: Magyarországon is ez történt).

2. A nyugdíjrendszerek tőkefedezeti elvű finanszírozása magasabb hozamokat biztosít a folyó (felosztó-kirovó) finanszírozásnál.
Megtévesztő csupán a hozamokra alapozva választani a finanszírozási módok közül. A reformok keretében jellemzően folyó finanszírozásról tőkefedezetire térnek át az országok. Tehát a tőkefedezeti pillér létesítése nem „zöldmezős” módon történik, hanem az államnak már jelentős nyugdíjígéretei állnak fenn járulékfizető, még nem nyugdíjas polgáraival szemben. Emiatt a váltás átmeneti ideje rendkívül hosszú. A reform előtt kizárólag a folyó finanszírozású rendszerben részt vevő nyugdíjasok nyugdíját még a rendszer teljes feltőkésítése esetén is ki kell fizetni, ezek a kötelezettségek nullára nem írhatók le. Emiatt amikortól az állampolgárok a tőkefedezeti rendszerbe kezdik befizetni járulékaik legalább egy részét, az államnak a fennálló nyugdíjígéretek kifizetéséhez adóemeléssel vagy adóssággenerálással kell biztosítania a szükséges forrásokat.
Tehát az átmenet költségeit is figyelembe kell venni a hozamok mellett. Kivételt képez az az eset, ha az állam a költségeknek megfelelő mértékben képes javítani gazdálkodásának hatékonyságán. Ám összességében igen bizonytalan, hogy a magasabb hozamok magasabb nettó nyugdíjhoz, és végül magasabb fogyasztási szinthez is vezetnek. A szerzőpáros megállapítása szerint a két finanszírozási mód hozamainak összehasonlítása azért is félrevezető, mivel hosszabb távon magasabb hozamok csak az átmenet költségeit viselő generációk kárára érhetők el. Vagyis a reformok általában felvetik a nemzedékek közötti időbeli átcsoportosítás problémáját is.

3. A folyó (felosztó-kirovó) finanszírozású nyugdíjrendszerek csökkenő hozamai alapvető rendszerproblémákat jeleznek.
Ez a megállapítás feltételezi, hogy minden, időben csökkenő reálhozammal jellemezhető folyó finanszírozású rendszer fenntarthatatlan. Egy fenntartható folyó finanszírozású rendszer reálhozama (r) Paul Samuelson Nobel-díjas közgazdász megállapítása szerint a járulékfizetők létszámának százalékos növekedése (n) és a termelékenység (vagy másképp a reálbérek) százalékos növekedése (g) összegével egyenlő (r=n+g). Ezt a megállapítást Samuelson óta svéd közgazdászok némileg pontosították, de ez nem jelent gyökeres elméleti változtatást. Egy fenntartható folyó finanszírozású rendszer reálhozamai tehát a rendszer beérésével törvényszerűen ehhez a szinthez (n+g) tartanak, ami a demográfiai trendek miatt jellemzően a hozamok csökkenését jelenti a rendszer korai szakaszához képest. Önmagában a csökkenő reálhozamok tehát nem biztos jelei egy folyó finanszírozású rendszer fenntarthatatlanságának.

4. A magáncégek által kezelt kötelező tőkefedezeti pillérben az ügyfelekért folytatott verseny automatikusan alacsony működési költségekhez vezet.
A nyugdíjcélú megtakarításokat gyűjtő intézmények, így a pénztárak ügyfelekért folytatott versenye jó esetben is csak a szolgáltatók extraprofitját képes csökkenteni, ám önmagában nem biztosítja a tőkefedezeti pillér alacsony működési költségeit. A verseny leginkább a megtakarítások vagyonkezelése terén érvényesülhet, az egyéb funkciókat kiszolgáló infrastruktúrát érdemes lehet központosítani, és nem elaprózottan kiépíteni. A központosított járulékbeszedés, számlavezetés és nyugdíjfolyósítás a méretgazdaságosság miatt alacsonyabb működési költségeket eredményezhet a decentralizált megoldásoknál. Vagyis önmagában az ügyfelekért folytatott verseny nem biztosan eredményezi a költségek csökkenését, a sikerért legtöbbet a megfelelően szabályozott, hatékony jogszabályi és fizikai háttér-infrastruktúrára épülő verseny tehet.

5. A kiszámíthatatlan, nem hatékony kormányzati irányítás önmagában igazolja a magánmenedzselésű rendszerek létjogosultságát.
Mint az előző mítosznál is látható, a kötelező rendszerekben rendkívül fontos a megfelelő szabályozás és az infrastruktúra biztosítása, ami még egy magánmenedzselésű rendszer esetén is elsősorban állami feladat. Felvetődik a kérdés, hogyha az állam működése nem kellően hatékony, és a szabályozás gyakran nem megfelelő minőségű, akkor mi biztosítja, hogy pusztán attól, mert magáncégek veszik kézbe a megtakarítások kezelését, lényegesen javulna a nyugdíjrendszer fenntarthatósága, és a jövő nyugdíjasainak helyzete? Az elhibázott, a rendszer problémáira és kockázataira nem megfelelő válaszokat adó szabályozás hibás ösztönzőket biztosít a magáncégek számára, így a megtakarítások magánkézbe adása várhatóan nem képes valóra váltani a remélt előnyöket. A nyugdíjrendszer kötelező pilléreiben tehát az állam működési hatékonysága akár direkt módon, akár a szabályozás minőségén keresztül rányomja bélyegét az adott szisztéma működésére. Éppen ezért a nyugdíjrendszer egészével kapcsolatos legfontosabb elvárások egyike az átláthatóság, a rendszer tagjainak folyamatos, lényegre törő tájékoztatása jogaikról, kötelezettségeikről és várható nyugdíjkilátásaikról.

Századvég Gazdaságkutató Zrt.