Az Ausztria felé irányuló menekültáradat 1956. november 4-én kezdődött: ekkor mintegy hatezer fő érkezett. Őket elsősorban a megtorlástól és a diktatúra visszaállításától való félelem vezérelte. Miután átjutottak a magyar–osztrák határon, először Burgenland területén tartózkodtak, majd továbbvitték őket a Bécstől húsz kilométerre délre található traiskircheni átmeneti táborba. Onnan legtöbbek útja Bécs és Graz irányába vezetett. Az osztrák hatóságoknak 1956-ban a második világháború utáni legnagyobb számú menekült befogadásáról kellett gondoskodniuk: összesen 180 288 magyart regisztráltak.
Salzburgba az első magyar menekültek – két katonatiszt és negyvennyolc határőr – 1956. november 8-án érkeztek meg. Másnap hajnali négy órakor tizenhárom szerelvény futott be a salzburgi főpályaudvarra mintegy hatszáz húsz–harminc év közötti férfival. A vonatot a siezenheimi táborba, az úgynevezett Camp Roederbe irányították. Ott egy lakóblokkban százötven menekültet szállásoltak el. Még aznap megvizsgálták őket, a betegeket külön szárnyakban helyezték el – tájékoztatott a Salzburger Nachrichten tartományi napilap. A novemberi lapszámokban egyre több tudósítást lehetett olvasni a magyar menekültekről. Az első érkezőket néhány nappal később további háromszáz férfi, nő és gyermek követte, akik Budapestről, Miskolcról és Győrből különvonattal érkeztek Salzburgba.
A hónap közepén érkező újabb transzportot – mintegy ezer férfit, nőt és gyermeket – már a tartományi parlament tagjai, Leitner, Weißkind és Rainer fogadták, és az Osztrák Vöröskereszt gondoskodott róluk. A csoportot azonban kettéosztották: az első ötszázat a városi közlekedési vállalat a városban található hellbrunni táborba szállította, a másik ötszáz magyart pedig továbbvitték Tirolba és a Német Szövetségi Köztársaságba. A Salzburgból való kivándorlás folytatódott, mégpedig a tengeren túlra: először Ausztrália jelentette be, hogy szívesen fogadja a magyarokat. Majd hasonlóképpen nyilatkozott az Amerikai Egyesült Államok konzulátusa is. 1956. december 1-jén Heltberg konzul tájékoztatása szerint már ezerkétszáz vízumot adtak ki magyaroknak, és további négyszáz vízum elkészültével számoltak a következő napokra. A kivándorló csoportok hamarosan megindultak: Ausztrália irányába hétszázötven magyar távozott december közepén. A tartományi napilap arról is tudósított, hogy körülbelül ötven magyar – tehát a menekültek egy százaléka – jelentkezett hazatérésre. Sokan csak akkor kívántak erre vállalkozni, ha Magyarországon már döntő változás következett be, addig azonban a salzburgi tartományban akartak maradni.
Mindeközben a helyi civilek közül a cserkészet kapcsolódott be a magyarok segítésébe. Ruhagyűjtési akciót indítottak, valamint arra hívták fel az osztrák családokat, hogy egyszer vagy akár több alkalommal is hívják meg ebédre a menekülteket.
A salzburgi tartományi lap következő tudósítását 1957 februárjában adta. Február első napjaiban ismét nagy transzport hagyta el Salzburgot: körülbelül kétezer magyart vittek különvonattal Bremerhavenbe (Észak-Németország), hogy onnan továbbszállítsák őket az Egyesült Államokba. A lap a tudósításhoz hozzáfűzte, hogy az amerikai kivándorlási programban való részvétel csak azon magyar menekültek számára lehetséges, akiknek már hozzátartozóik élnek az Államokban.
Szintén 1957. február elején látogatta meg a Kádár-kormány repatriáló bizottsága a bécsi Hörndlwald menekülttábor lakóit. A bizottság azonban kudarcot vallott, mivel egyetlen menekült sem volt hajlandó beszélni a küldöttekkel. A bécsi látogatást követően várható volt a salzburgi vizit is. Ezt megelőzve a salzburgi menekültek Simon Vilmos vezetésével nyílt levelet intéztek az osztrák szövetségi kormányhoz. A magyarok tiltakoztak az ellen, hogy hazájuk kommunista kormányának küldöttei táborukat meglátogassák: „Nem akarjuk többet látni az apáink, anyáink gyilkosait, nem akarjuk többet látni gyermekeink hóhérjait és a börtönőröket. És nem engedjük, hogy a mi dolgainkba beleavatkozzanak, vagy hogy azt csak meg is próbálják.” Arra kérték az osztrák kormányt, hogy a bizottságnak ne engedélyezze a salzburgi táborok felkeresését. A nyílt levelet negyvenegy lapon kétezer-ötszáz magyar menekült írta alá.
Néhány hónappal később az Egyesült Államokba való bevándorlást leállították. A bevándorlási stopot 1957. április 13-án a bécsi amerikai követség is kihirdette. A hír sokkolta a salzburgi magyar menekülteket: a Camp Roederben 1957. május 6-tól négy napon át éhségsztrájkot folytattak. Oskar Helmer osztrák belügyminiszter táviratban próbált közbenjárni a magyarok érdekében mind a bécsi amerikai nagykövetnél, mind az Egyesült Nemzetek Szervezete menekültügyi főbiztosánál, azonban nem járt sikerrel. Az Egyesült Államok nem változtatta meg álláspontját.
A magyar menekültek tájékoztatásában fontos szerepet töltött be a bécsi központú Magyar Menekültügyi Segítőszolgálat (Ungarischer Flüchtlingshilfsdienst) hellbrunni táborban működő salzburgi irodája. A következő területeken nyújtottak segítséget: jogi tanácsadás, hatóságoknál való eljárás, útbaigazítás, elhelyezés, munkaközvetítés, kisebb segélyek nyújtása, iratok hiteles fordítása, segédkezés a kivándorolni óhajtók ügyeinek elintézésénél, tanárok elhelyezkedése, illetve diákok továbbtanulása.
A Salzburgban 1956-ban menedéket talált magyarokról a salzburgi érsekség rendelkezik statisztikákkal, amelyek szerint ekkor 5084 magyar tartózkodott a területen. Ez nemcsak a salzburgi tartományt, hanem Tirol északkeleti részét is magában foglalja. Túlnyomó többségük – közel négyezren – a Camp Roederben, a Salzburg melletti Siezenheimben kapott helyet. Ezren laktak magánházaknál, a többiek pedig egyrészt Salzburgban, különböző táborokban, másrészt a tartományban, St. Johannban, Halleinben, Burgerau b. Saalfeldenben, Vollererhof b. Halleinben és Glasenbachban. Az 5084-es létszám 1957-ben lényegesen csökkent a kivándorlások miatt: a salzburgi érsekség területén ekkor már csak 1747 magyar menekült tartózkodott.
A menekültek lelki gondozását a római katolikus egyház részéről többek között Mihályfi János atya végezte, a reformátusokat pedig Véghy Károly lelkész képviselte, aki a salzburgi tartományon kívül járt Felső-Ausztria, Tirol és Vorarlberg magyar menekültjei között is. Véghy Károly visszaemlékezése szerint a magyarok rendkívüli körülmények között éltek. A barakkokban kevés hely jutott egy-egy embernek, sűrűn kellett feküdniük a tábori ágyakban. A menekülteknek igen kevés holmijuk volt, így azok nem foglalták a helyet. A szálláshelyek jellemzésekor Véghy továbbá arról beszélt, hogy a szomszédos barakkokban a vékony falak miatt szinte mindent szóról szóra lehetett érteni.
A salzburgi lágermunka során istentiszteletet, bibliaórát tartott a menekülteknek. A táborokban ökumenikus összejöveteleket is rendeztek: Véghy közös bibliaórát tartott Mihályfival. A bibliaórákat különböző programok kísérték, így például régi magyar népdalokat és más zenéket is hallgattak. A munka legszomorúbb pillanatai között Véghy Károly a főként Európán túlra kivándorló magyarok csoportjainak elbúcsúztatását, zászlószentelését említette.
A salzburgi lágerek egyikéről rendelkezésre áll egy igen részletes leírás, amely egy Ausztriából hazatért menekült rendőrségi kihallgatásáról származik. Ő olyan táborról beszélt, amely „Salzburg külterületétől körülbelül egy kilométerre volt az autóút mellett egy katonai laktanyában”. Ez alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a Camp Roederről van szó. A lágerről az egykori menekült elmondta, hogy kilenc egyemeletes épületből és öt földszintes épületből állt. A földszinten irodák, konyhák, ebédlők, mozihelyiség és a könyvtár kaptak helyet. A táborban a menekült információi szerint nyolc–tíz ezer személy tartózkodott. A terület biztonságáért osztrák csendőrök feleltek, őrszobájuk a parancsnoki épületben volt. A bejáratnál nem a csendőrök álltak őrt, hanem két-három osztrák portás dolgozott. A tábort napközben szabadon el lehetett hagyni, azonban időközönként fel kellett mutatni az ott kapott igazolványt. Ez kartonlapból állt, amelyen név, születési év, valamint a lakóblokk száma volt feltüntetve. A tábornak megszabott napirendje nem volt. Reggel a blokkparancsnokok ellenőrizték a szobákat, főleg azok tisztaságát. Ezután azonban mindenki szabadon végezhette saját tevékenységét. Ebédet 12–13 óra között osztottak. Eleinte a reggelit, ebédet és vacsorát felvitték a szobákba, ahol azt a szobaparancsnokok osztották szét. Néhány hónap múlva azonban ezt a rendszert megszüntették, és mindenkinek személyesen kellett az ebédlőbe menni, hogy ott fogyassza el az adagját.
A táborban lévő magyar menekültek közül többen jártak be a városba és a környékre dolgozni. A kihallgatott menekült a tábor területén vállalt takarítási munkát, férje pedig egy Salzburgban működő játékárugyárban dolgozott, ahol 1957 szeptemberében felmondott. Ennek okát a kihallgatott menekült abban jelölte meg, hogy a kivándorlási jelentkezésüket Kanadába pozitívan bírálták el. Ám a konzulnál történt kihallgatás során ezt a döntést felülbírálták, mivel kiderült, hogy a férfi párttag volt. Ezután a férj is beállt takarítani, valamint nyitottak szobájukban egy tábori „kantint”, amelyet salzburgi tartózkodásuk végéig üzemeltettek. A menekült kihallgatása során megjegyezte, hogy ez a táborban megengedett dolog volt, minden blokkban működött egy-két kantin.
Az alábbi segélyszervezetek működtek a láger területén: NCWC (National Catholic Welfare Conference), WCC (World Council of Churches), LWF (Lutheran World Federation), Joint, továbbá az IMKA, valamint az IWKA ifjúsági szervezetek. Az utóbbi kettő hatáskörébe tartozott a mozi, a könyvtár működtetése, továbbá a kultúrelőadások szervezése is.
A Salzburgból való kivándorláshoz akkor két kihallgatáson is részt kellett venni. A kihallgatott menekült információi szerint először be kellett menni a városba, ahol az amerikaiak az úgynevezett „Juszep” kihallgatást végezték. Ezután a táborban konzuli kihallgatáson kellett megfelelni. A kanadai, ausztráliai, svéd, egyesült államokbeli konzulokat ki-ki annak függvényében kereste fel, hogy melyik államba jelentkezett kivándorlásra. Az ausztrál kihallgatáson a menekült férjétől megkérdezték, volt-e katona, és ha igen, meddig; mikor lett párttag; részt vett-e a forradalomban, miért akar Ausztráliába kivándorolni. A menekülttől csak azt kérdezték, hogy mikor házasodtak össze.
A magyar menekültek száma 1957 után a kivándorlások miatt folyamatosan csökkent. Az salzburgi érseki adminisztráció kimutatása 1960-ban már csak körülbelül ötszáz magyarról számol be. Tehát egyértelműen megállapítható, hogy ekkorra a magyarok többsége már kivándorolt Salzburgból, a többezres létszám pár százasra csökkent.
origo.hu
Térdig érő nyelvvel köszöngettél előre jobboldali politikusoknak, újságíróknak, Magyar Péter!
