Zsebedbe nyúl, s tolvajt kiált

Szögezzük tehát le: Gyurcsány nem párbajképes. Még egy koronaőr sem vívna meg vele. Nem az ideológiai ellentétek miatt nincsenek egy súlycsoportban. Végül is Tisza István is párbajozott Károlyi Mihállyal, igaz, a vörös gróf nem is bocsátotta meg soha Tiszának, hogy vesztes lett…

Párbaj lett volna? Kik között? Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ma nem rangok és címek, hanem a hasonló szellemi, erkölcsi színvonal tesz két embert alkalmassá, hogy jelképes párbajban összemérjék erejüket. S ha két olyan emberről van szó, akik közül egyiknek volt, a másiknak jelenleg is van alkalma arra, hogy miniszterelnökként bizonyítson, akkor Magyarország érdekei iránti elkötelezettségüknek is valamilyen módon ki kell fejeződnie.
Amennyiben ez egyiküknél semmiben sem fejeződött ki, nem vált másfél ciklus alatt sem nyilvánvalóvá és körülhatárolhatóvá az emberek szemében, sőt, az ország eladósításával tette ismertté nevét itthon és külföldön, az nem párbajképes. Ebben az értelemben Gyurcsány Ferenc nem párbajképes. Így tehát a parlamentben ő Orbán Viktort legfeljebb a vörös szőnyeggel borított folyosón gáncsolhatja el, ha hosszú lábát hirtelen kinyújtja, mikor a kormányfő elmegy mellette. Nagygyűlésen (önmagát kordonok közé zárva, csak úgy nosztalgiából) megdobhatja egy paradicsommal. Az Országházban felé hajigálhat megbélyegző szavakat a patkó hátsó soraiból, rágalmazhat, ahogy csak tud, a balliberális tévécsatornák útján, ott nem fogják félbeszakítani, de párbajozni ő nem párbajozhat. Nem azért, mert ő bukott miniszterelnök, Orbán pedig a hivatalban lévő kormányfő. Hanem mert Gyurcsány egy önmagát erkölcsileg mélyen lejáratott politikus, aki szolid képességeit nem az ország javára használta fel, továbbá olyan mértékű romlást, életszínvonal-esést és morális válságot okozott Magyarországnak, mint húsz év alatt előtte senki. Szögezzük tehát le: Gyurcsány nem párbajképes. Még egy koronaőr sem vívna meg vele. Tehát nem az ideológiai ellentétek miatt nincsenek egy súlycsoportban. Végül is Tisza István is párbajozott Károlyi Mihállyal, igaz, a vörös gróf nem is bocsátotta meg soha Tiszának, hogy vesztes lett, állítólag tizenegy vágást kapott tőle…
A párbajnak írott és íratlan szabályai vannak. Aki évekig tanult vívni, az semmilyen társadalomban nem állt le megküzdeni olyannal, aki rugós késsel hátulról szúrt, vagy falkában támadt. Fordítsuk le ezt a politika etikájának nyelvére! Egy ország szégyellte magát, amikor az MSZP ripőkje így leckéztette a mai miniszterelnököt: „Nem igaz vádakkal választást nyerni nem igaz országhoz vezet.” Mondta ő, ripők mosollyal, ripők hangon. Aztán eltelt egy kis idő, és a „nem igaz ország” megtudta, hogy a ripők önmagáról beszélt. Ő volt az, aki a nem igaz vádakat legyártatta kommunikációs szakembereivel, hogy bármi áron választást nyerjen. Ő segítette világra jönni Nem igaz országot. S nekünk ebben a nem igaz országban kellett élnünk nyolc hoszszú évig. A választás előtti év elején minden hétre jutott egy korrupciós ügy. Aztán minden napra. Aztán egy napra több is.
Párt akkorát nem bukott még a szabad Magyarországon, mint a háttérből még mindig Gyurcsány vezette MSZP. A Fidesz kétharmados győzelme ezt is jelenti. S az MSZP mégis bízik, még mindig bízik Gyurcsányban, mint Hitler a csodafegyverben. Ez vagy mazochizmus, vagy tehetetlenségi nyomaték. Öngyilkos gesztus, a kor szavának fel nem ismerése (ebben a baloldal mindig jó volt), hogy ezt az embert nem tuszkolják a süllyesztőbe, ellenkezőleg, nyakra-főre szerepeltetik. Gyurcsány parlamenti hozzászólását médiacsinnadratta előzte meg, s mit láttunk? Egy vörösödő fejű ember ostobaságokat beszélt, jórészt ugyanabban a stílusban, ahogyan három vagy öt éve. Retorikailag viszonylag egyszerűen felépített hozzászólást adott elő. Értsd: majdnem olyan primitív volt, mint annak idején a „húzzunk bele, húzzuk be az x-et” skandálásakor az MSZP-kampány rendezvényein. Gyurcsány alighanem elfelejtette, hogy nem lakossági fórumon van egy peremkerületben, hanem a magyar parlamentben. Orbánt először is megvádolta azzal, hogy fél. Ha meg nem fél, akkor tartson népszavazást a magánnyugdíjpénztárak és az alkotmányozás ügyében. Vagyis: tedd azt, amit én mondok, s ha nem teszed, akkor gyáva vagy, félsz, sőt, tolvaj vagy! Nem is tudom, miért jut eszembe, hogy valamikor egy jó és tiszta embernek azt mondták: miért nem veted le magadat onnan a magasból? Ha nem félsz, ha erős a hited, akkor életben maradsz. Na, mi lesz? Miért nem ugrasz? – kérdezték, és kéjelegve már látták a fejét szétloccsanni a köveken.
De a történet másképpen folytatódott. Itt, a parlamentben is. Orbán szót sem vesztegetett arra, hogy Gyurcsány miniszterelnökként hányszor kelt ki a népszavazás ellen. Csak annyit mondott: „az beszél félelemről, aki fél”. Gyurcsány az elszámoltatástól fél, de talán nem kellene a személyes ügyeit a parlamentbe hozni. Bizony ez megsemmisítőbb volt, mint tolvajt kiáltani. Gyurcsány úgy követeli ma a népszavazást az új alkotmányról, mintha nem ő lett volna az két éve, aki cinikus szavakkal minősítette ezt az eszközt. „Csakis elbukhat ez a népszavazás! Nem oszt, nem szoroz” – jelentette ki meggondolatlan ítéletét 2008 elején. Tévedett. Nem a szociális népszavazás bukott el, hanem ő, a szocialista miniszterelnök. Mert Gyurcsány pozíciója akkor gyengült meg végérvényesen: 2008. március 9-én.
A rutinosan összevissza hazudozó Gyurcsány csak pár hónapja vallotta be egy újságírónak, hogy ama „nem oszt, nem szoroz” népszavazás után fel akarta adni a játszmát. „2008-ban, a népszavazás után le akartam mondani. Azt mondtam az elnökségnek, hogy nincs mese, elbuktuk ezt a meccset, le kell, hogy mondjunk. Össze kell hívni a kongresszust, az elnökség megy a csudába. Az elnökség hallani sem akart róla. Volt egy szavazás, és csak Újhelyi István szavazott velem. Elfogadtam az elnökség döntését. Hozzáteszem: azzal biztattuk (áltattuk?) akkor magunkat, hogy növekedési időszak előtt állunk, és ha most lemondunk, akkor a Fidesznek akár kétharmada is lehet…” (Mozgó Világ, 2010. augusztus 25.).
Nagy jóstehetség kell egy a választások után négy hónappal készült interjúban kinyilatkoztatni, hogy ő már akkor látta a szörnyű veszélyt, a jobboldal kétharmados győzelmét. Tényleg, mi akadályozta meg Gyurcsányt abban, hogy lemondjon? Csak nem az, hogy a Kulcsár-ügy sima befejezéséhez közeledett? Micsoda peche van, a pert éppen a napokban újra elővették! Szorul a hurok. Lehet, hogy mégis kiderül, ki az a „Gyurcsányi”? Ha így haladunk, néhány hónap múlva azt nyilatkozza a Mozgó Világnak, hogy mindent összevetve ő nem is akarta megpuccsolni Medgyessyt, csak ha már ott volt, miért ne. Mindenesetre Orbán Viktort legyávázni és letolvajozni csak szabadlábon lehet.
Mi pedig ne törjük a fejünket, hogy vajon igaz-e az, amit ma Gyurcsány bevall a blogjában vagy beismer egy riporternek. Nem hiszem, hogy túl sokan lennének, akik elhiszik neki, hogy 2008 márciusában tényleg le akart mondani. Ha úgy tett, színlelésből, számításból tette, zárt ülésen, az övéi körében. Mint amikor egy hisztérika a férjét zsarolva öngyilkossággal fenyegetőzik. Néhány fanatikust leszámítva ez a politikus már nem kelt bizalmat senkiben sem. Jegyezzük meg: hiteltelen az az ember, akinek már akkor sem hiszünk, ha véletlenül igazat mond.
Hiába rugózik rajta a sajtó, mert a párbajnak a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető szóváltás nem fog bevonulni a parlamenti ülések történetének nevezetes eseményei közé. Voltak, akik mérték az időt: az összeakaszkodás hat percig tartott. Ha ebből levonjuk Gyurcsány tirádáját, talán két perc marad. Ennyit szánt a miniszterelnök az unalmas pimaszra.
Nem is ért többet.