A boldogító pénz

Ilyenkor, év vége környékén megjelennek az okos összegzések, tükrök, ahová bepillantva megnézhetjük kendőzetlen arcunkat. Egy országos vizsgálatból kiderül, hogy a magyarok mindenekfelett anyagiasak, hogy számunkra a magánélet boldogsága nem a szereteten, a családon vagy a párkapcsolaton alapul, hanem az egzisztenciális biztonságon, magyarán a pénz stabil meglétén. Az is kitetszik a vizsgálatból, hogy ezzel a problémával a rendszerváltás óta küszködik a magyar társadalom. Megjelennek ennek ellenében másfajta filozofikus megállapítások is, amelyek elítélik az anyagiasságot, és azon sopánkodnak, mivé fajul a világ, ha polgártársainkat a csúnya anyagiak érdeklik, sőt, azon mérik le a sikert és boldogságot. Elgondolkodtató, hogy kik, honnan veszik a bátorságot meginteni azokat, akiket anyagiasnak, kapzsinak vagy pénzéhesnek jellemeznek, mert a pénz – emelik föl okos mutatóujjukat – nem tesz boldoggá.
Egyetértek, de az ilyen véleményt azok szokták tökélyre vinni, akiket hála Istennek semmiféle anyagi gond nem fenyeget. Ők szokták azt nyilatkozni, hogy nekik a pénz nem életcél, hanem csak eszköz igényeik kielégítésére. Mindenki osztja ezt a megállapítást, legfeljebb nem tapasztalta meg, mert nem keresett annyit, hogy lássa: a pénz és a boldogság érzete nem jár szorosan összefonódva. A pénz ebben a mi meglehetősen vicsorgó és sajátos kapitalizmusunkban nem a boldogságra kell, hanem túlélésre, megélhetésre, a lét szerény fenntartására. Amíg a magyar átlagbér ötöde az európai uniós átlagnak, amíg a magyar vállalkozó arra kényszerül, hogy a munkaerő árával lefelé trükközzön, amíg a magyar munkavállaló azt érzi, hogy mutyival, simlivel, áfacsalással, sefttel, munkavégzés nélkül nagy pénzekhez lehet jutni, addig nem lenne szabad arra hivatkozni, hogy tessék szíves megelégedni némi alamizsnával, a pénz nem boldogít.
Az egzisztenciális biztonság nem azért kell az embereknek, hogy fösvényen üldögéljenek a pénzeszsákjaikon. Nem, az emberek minimális életfeltételeiket szeretnék biztosítani a pénzükkel, amelyért megdolgoztak. Magyarázzuk el, hogy nem boldogít a pénz, annak, aki nem tudja a számláit időben fizetni. Aki választhat, vagy fizet és nem eszik, vagy jóllakik és várja a végrehajtókat. Könnyű kiszámítani, mire elég a fizetés. Ha csak annyira, hogy az alapvető túlélést biztosítja, akkor semmire. Két komoly tényező hiányzik a mai bérekből, az egyik a munkaerő újratermelésére fordítható összeg, a másik a szerény megtakarítás. A közgazdászokat ez nem érdekli. Nem érdekli őket, hogy a nyugdíjasok horribilis összegeket költenek gyógyszerre, mert ránevelték őket a korlátlan gyógyszerfogyasztásra. Nem érdekli őket, hogy a médián felnőtt nemzedék oszt és szoroz, majd azt mondja, sokkal olcsóbb az élet gyerek nélkül, mint legatyásodni egy vagy két gyerek vállalásával. Az sem tartozik a közgazdászok eszköztárába, hogy kiszámítsák, mennyit kellene egy házaspárnak keresnie ahhoz, hogy belépjenek az úgynevezett polgári középosztályba, mert az a fajta „gazdag” jobbos szavazó, akivel a baloldal annyira szeret példálózni, sajnos csak az MSZP hazugságaiban létezik, a valóságban nem. A Fidesz választói derékhada ugyanúgy szenved a megcsappant bevételektől, mint bárki az országban. Akik arról szeretnék meggyőzni az átlagembert, hogy a pénz egy köztes valami, ami nem lehet célja az életnek, azok hallgassanak bele néhány interaktív tévéműsorba, hogy rájöjjenek, micsoda sötét nyomor konzerválódott ebben az országban: pénz, tüzelő, ennivaló és segítség nélkül vegetáló tömegek. Nekik száz forint napfény, ezer forint ajándék, tízezer forint a megtestesült boldogság.