A Magyar Capitoliumon

Nemegyszer estünk magunk is áldozatául azoknak a szellemi válságoknak, amelyeket felkavart bennünk a pesszimizmus forgószele, s amelyeknek porfelhőiben és légörvényeiben elsötétedett előttünk az egész látóhatár. Néha magunk is azt hittük, hogy sosem bírunk úrrá lenni képzeteinken és nézeteinken, amelyeknek mindegyike azt mondotta nekünk, hogy vége mindennek, és hogy a történelem megcsendítette a lélekharangot a magyarság betegágya mellett. Rettenetesen szenvedtünk elvesztett hitünkért, és óriási erőfeszítésekre csikartuk magunkat, hogy azt újból visszaszerezzük. Megsemmisülve tébolyogtunk a szakadék szélén, ahonnan látnunk kellett a mélyben egy nagy és nemes nemzet széthullott darabjait, egy nemzetét, amelyet vérébe fagyva, ellepve a feloszló tetemek férgeitől, az ótvar és a rüh parazitáitól, szégyenében és gyalázatában talán jobban szerettünk, mint a szerencse és a dicsőség felmagasztalásában. Láttuk eléktelenítve e sebektől, amelyek közül gyöngébb szövetű szerkezeteknek egy is elegendő, hogy menthetetlenül elpusztuljanak. Láttuk rászakadni egyszerre a területi, az állami, az erkölcsi, a szociális, a gazdasági és a faji válságoknak egymásból fakadó és egymásra ható hullámait, s mindezeken túl gyakran egy tehetetlen és szerencsétlen kormányhatalom cél és terv nélküli kísérleteit, amelyek csak gátolták az áldozat kétségbeesett igyekezeteit, hogy ebből a vízözönből partra vonszolja a fáradt, kimarjult tagjait és kísérteties csonkjait.
Nem bírtunk hinni többé regeneráló öntevékenységünk sikerében. Elszorult a mellünk, ha arra gondoltunk, hogy ez a nemzedék nem örökölt atyáitól egyebet, mint egy kis néprajzi rezervációt egy ezeréves államterület helyén, s egyben erre az ivadékra hagyták fél évszázados szociális és gazdasági mulasztásaiknak minden halálos következményét. Egyre világosabbá lett előttünk, hogy történelmünk legnagyobb feladatát és kötelességét hárították reánk, s egyúttal mindent, de mindent elszalasztottak vagy elvétettek, ami szükséges lett volna, hogy e roppant feladat és kötelesség anyagi és erkölcsi erőkifejtésünk legmagasabb feszültségű pontján találjon bennünket. (…) Bizonyos, hogy amikor az ember a legtárgyilagosabb akar lenni, eltúlozza saját korának szemléletét még akkor is, ha azt hiszi, hogy egészen kievickélt a napi politika terhes unalmasságaiból és gyakran megtévesztő és kétségbeejtő zavarainál. Túlozzuk a bajt és a veszedelem félelmét éppúgy, mint ahogy túlozzuk saját ítéletünk és fogalmunk jelentőségét.
Nemzedékünkből csak keveseknek adatott meg a kisdedek ártatlansága, s talán még kevesebbeknek a történész elfogulatlansága vagy a filozófus felhőtlen, magasztos lelki egyensúlya. Minél tisztább és levegősebb magaslatokra hágsz fel, ahová nem ér fel a napi politikától megfertőzött szenvedélyek lármás forgataga, annál kevésbé csalnak meg a tér és az idő arányai. Az ember gyakran mások betegségén keresztül látja világosan a maga egészségét, s az összehasonlítás sokszor egy csapásra véget vet a hipochondriájának. Tudod, hogy nem a legjobb lábon vagy az egészségeddel, de némileg megnyugszol, ha látod, hogy nálad sokkal betegebbek is ragaszkodnak az élethez, ami valójában a gyógyulás első jele. A vadászok mondják, hogy némelyik madarat egy-két szem sörét is lemeríti annyira, hogy holta napjáig sem bukkan fel többé. Más szárnyasok pedig tovább futnak megsebzett tollaikkal, s biztosan eliramodnak vadászoktól nem veszélyeztetett rejtekeikbe. És ha másokkal való összehasonlítás tükrében vizsgálod felül komor sejtelmeidet és képzeteidet, akkor se ess az ellenkező végletekbe, de bízvást meg fogsz vigasztalódni: a te állapotod mélypontja még mindig magasabb amazok állapotának tetőpontjánál.
Nemzetek életrevalóságának kritériumában döntő szempont azoknak az államépítő és szervező erőknek mennyisége és minősége, amelyekkel megválthatják polgárjogukat a történelemben. Ezek a tulajdonságok sokfélék, a különbség és az árnyalat gazdag okozataival. Köztük uralkodó elem az az öntudat, amely a politikában mindenekfelett az uralmi gondolat jogosultságát és érvényesülését revelálja. (1932)