A hegy oldalán – amely a város jelképe – áll az épület. Igazi szocreál tákolmány, volt iskola, óvoda, a helyiek szerint még drogtanya is. Eldugott hely. Mondhatnám, a kutya se jár arra, de nem mondhatom, mert néhány méterrel odébb, az erdőszélen őzek sütkéreznek az erőtlen decemberi fényben, térdig hóban, fölöttem eltévedt bagoly húz el huhogva, és a házat is megleli, aki nagyon keresi. Tele az otthon három blokkjának valamennyi szobája. Érkeztek helyiek, messzi városok éhes, átfázott gyermekei, de jöttek korábban híd alatt élők, meg olyanok is, akik éjszakákat töltöttek szántóföldek bokrainak ölelésében, ázva-fázva, éhezve.
A, B, C a három egység. A blokkokban szobák, minden családnak egy. A mosdó, a zuhanyozó, a mosóhelyiség, a konyha, a konyhában a hűtő közös. És nem közösek, de nagyon hasonlóak a sorsok, az idáig vezető utak. (Öt ilyen anyaotthont látogattunk meg az utóbbi hetekben. Mivel ezeknek az intézményeknek az a céljuk, hogy védelmet nyújtsanak az odaköltözőknek, nem említjük az ott lakók vezetéknevét, és a helyszíneket sem jelöljük, nehogy az oltalomkereső anyákra és gyermekekre ráakadjanak azok, akik elől menekülniük kellett.)
Virrasztó tekintetek
Verés. Válság. Vágy. Rettegés. Remény. Várakozás, visszatalálás és megerősítés. Szavak, üresen csengők. A szavakat értelemmel az összerezzenő asszony, a mögé bújó gyerek tölti meg.
– Tudja, mit jelent három gyereket a világra hozni? Tudja, mit jelent naponta félelemben élni? Tudja, mi kell ahhoz, hogy az ember két szatyorral és a gyerekeivel elinduljon a semmi felé? – teszi föl halkan a kérdéseit, aztán teljesen elcsendesül, lehajtja fejét. Simogatja a kétévesforma kisfiút, úgy suttogja: a nagyok iskolában vannak. Végre járnak iskolába.
Tekintetemmel pásztázom a szobát. Heverő, emeletes ágy, egy kiságy. Jobbra íróasztal, fölötte polc, két szekrény. Tisztaság, rend, ami kell is, mert különben nem férnének el.
Húsz-huszonöt négyzetméter a helyiség, ez az ő terük, ez az, ami csak az övék. Ágnesék négy hónapja élnek itt. A harminchét éves asszony – törékeny, jó, ha van negyven kiló – ötvenesnek tűnik. A Dunántúlról jött. Itt volt hely. És itt nem találja meg a férje. Reméli, ide már nem utazik utánuk, innen nem csalja vissza. Mert egyszer Kaposvárról visszacsalta. Ígért az mindent, aztán fél év se kellett, újra kimutatta a foga fehérjét. Ágnes esküszik, többé nem hisz neki, nincs több esélye. Esküszik, őt férfi többé meg nem üti, az ő gyerekére senki nem emelhet többé kezet, ha sír, arcára nem nyomhatnak párnát részegen. Remél. Esküszik. Hisz.
– Tudom, jobb lesz. Már most jobb. Hála az ökumenikus szeretetszolgálatnak. Már nem remegek. Belül is átmelegedtem. Néha tudok pihenni, és nem riadok föl minden neszre, már nem szorítom magamhoz álmomban is a gyereket. Ha nem lenne hitem, már nem élnék. És a gyerekeim sem. De az Isten majd megsegít. Tudom, virrasztó tekintete rajtunk. Adventben különösen. Ez a várakozás ideje. És én várok – szünetet tart. – Várok, és teszek azért, hogy ki tudjak törni a nyomoromból. Higgye el, minden anyaotthon az örök advent helye – mondja, miután mesélt disszidens apjáról, Londonban pincérkedő bátyjáról. És mesélt sokat az édesanyjáról, aki két gyereket nevelt, taníttatott egyedül, akit a stressz, a gürcölés tett rákossá, akit éveken át ápolt, aki után maradt ugyan egy kis rozoga parasztház, de amelyből kiverte őket a férje. Ágnes nem tud, nem akar harcolni, nem érdekli a zalai ház, ő előrenéz, dolgozni szeretne, és nevelni a számára legfontosabbakat: Marcit, Juditot és Bencét.
A konyháig kísér. Elmosolyodik, amikor a karácsonyi készülődés, az itt élők közös főzése kerül szóba. Azt mondja, fontos, hogy összefogjanak az anyák, és a kicsik egyformán ünnepelhessenek, ugyanazt egyék, fontos, hogy ők ne érezzék a különbségeket.
– Lesz töltött káposzta, lesz sütemény, az alapanyagok egy részét az otthon adja. Adományokból. Mert tudja, vannak jó emberek. Aki azt érzi, belepusztulna, ha elvennék a gyerekeit, talán az is jó kicsit. Talán még ha a normálisnál tovább tűrt, remélt, akkor is…
Mártírok pokla
Nem konganak üresen az anyaotthonok, a családok átmeneti otthonai, pedig százhúsz intézmény üzemel az országban, hála a működtető civil szervezeteknek, egyházaknak és önkormányzatoknak. Sajnos sok a rászoruló: testi bántalmazás, lelki terror, lakhatási, szociális és életvezetési gondok mind ide juttathatnak nőket, gyermekeket, ritkán családokat is.
– Miért vagyok itt? Mert azok a mocskok elvették a lakásunkat. És ezzel elszakítottak az uramtól! Pedig jó ember az, még ha játékos kedvű, akkor is. Szeret engem. A gyereket is. Most készülök ki. Találkozunk, nem bírom nélküle. Klári majd vigyáz a lányokra – mondja Éva, mutatja a két kicsit és nevet. Jól sminkelt, frissen szőkített, farmer feszül rajta, divatos pulóverje jobb időkről árulkodik.
Éváék a fővárosban laktak. Jó évtizede hitelt vettek föl, hogy megvegyék a nagymama önkormányzati lakását, aztán másik hitelt a felújításra. Hitelt autóra, hitelt a tévére, házi mozira, mikróra, hűtőre, laptopra, mert ha már van lakás, ez mind kell. Vagyis: hitelt a hitelre. A pénz persze nem mind arra ment, amire felvették, akadtak kitérők, jutott a forintokból Újpest néhány játékgépébe is bőven, mert mint az asszony mondja: játékos kedvű az ura. Aztán jött az uzsora, no meg az uzsorás, és elment a lakás. A barátok, ismerősök, átmenetileg beengedték a családot, néhány éjszakára kaptak kosztot-kvártélyt, de aztán, ahogy jött az ősz, szükség volt egy biztos bázisra, legalább az anyának és a lánykáknak. Így kerültek otthonba.
– Nem jó itt. Nézzen körül, még be se laktam, pedig két hónapja élünk itt. Javítok: lakunk! Nem, nem élünk! Mert hát maga szerint élet ez? – mutat körbe, megvillantva a műkörmét.
Körülnézek. A rendetlenség sokkoló. Az ágyon huzat nélküli ágynemű, dobozok, ruhák, játékok, minden szerteszét. A szekrényen félig rágott alma fonnyad, mellette száraz, már szagát vesztett párizsi, egy tányéron paprikás krumplira emlékeztető massza, szemceruza, rúzsok, kifolyt púder. Pisi egy biliben, gombóccá gyűrt törülköző a padlón, a heverő alól kikacsintó alvóbaba. Az asztalon bekapcsolt számítógép, egy partnerkereső oldal. Észreveszi.
– Nem! Nem én kerestem! – emeli föl a hangját. – Én rendes asszony vagyok! Nekik néztem… – mutat kifelé.
Kikapcsolja a gépet, és másodpercekre mintha zavarba jönne, fölkap két használt papír zsebkendőt a székről, és a dugig teli szemetes tetejére dobja, hogy onnan essenek, ahova akarnak.
– Mennem kell, vár a férjem! Most végez. Biztonsági őr egy bankban. Képzelje, két hete kapott állást, és kapott egy lakáskulcsot is. Randizunk… – vihog. – De mire újra idejön, ha jön, ígérem, kitörök a pokolból. Ennyi szerencsétlen közt nekünk nincs helyünk, az én lányaim ne lássák ezt, ami itt van – és magához húzza a két szeppent, kócos maszatost.
Majd megyünk tovább
Aki végigjár hat-hét otthont, beszél húsz-harminc anyával, abban óhatatlanul kérdések fogalmazódnak meg. Szavak, mozdulatok, arcjátékok mozaikjai állnak össze képpé, sorsok villanásaivá. Aki sok öszszevert, piszkavassal égetett, elűzött asszonnyal beszél, talán megérti, miről mesél a tágra nyitott szem, miről a hunyorgó, és miről az, aki soha nem néz szembe a másikkal. Talán egy idő után elhiszi, hogy tud olvasni arcról, pillarezegtetésből, ért félszavakból, a mondatok közti szünetekből. Aztán meglepetések érik.
Anna ötvenhárom éves. Gyámja két kamasz unokájának, velük él az egyik otthonban. Ez a harmadik hely, ahol meghúzzák magukat, és Anna úgy gondolja, ha itt sem maradhatnak, hát majd keres nekik másikat a családgondozójuk. Jókedvű, boldog a tizenhat négyzetméteren, büszkén sorolja, mi mindent kap. Álmai? Tervei? Azok nincsenek. Minek is volnának.
– Ez az otthonunk. Kicsi, szűkös, de jó. Mindenünk megvan, élelem, ruhák, könyvek – nyitja a kétajtós szekrényt, mutatja a pulóvereket. – Az én segélyem negyvenkétezer forint, ezt kapom, míg élek, és kapom a gyerek után a családit. Kijövök belőle. Ha mennem kell valahova, az otthon ad buszjegyet, megcsináltatták a szemüvegemet, és taníttatnak is, szociális segítő leszek – magyarázza, de gyorsan hozzáteszi, beteg ő nagyon, dolgozni már nemigen fog, elég, hogy megfőz, kimos itt az övéire.
A kérdésre, hogy jutott ide, hol vannak a gyerekek szülei, Anna meglepődik. Nem érti, miért fontos ez, miért nem elég, hogy jó nekik itt. Részletezi, hogy csak tízezret kell fizetnie a szobáért, a villany, a fűtés nem kerül semmibe, kéthetente élelmiszercsomagot kapnak, csak az a rossz, hogy a mosóport adagolják. Anna később megnyílik, elromlott házasságáról, fogyatékos lányáról beszél, aki azért két unokával örvendeztette meg. Mesél, és nem bánja, hogy rá maradt a két kamasz – Luca tizenhárom, Géza tizenöt éves –, elvannak, tanulnak, ahogy tudnak, nehezen, rosszul, de tanulnak. Anna lánya jó harmincas, ő is a városban él, épp a Vöröskereszt otthonában húzza meg magát, hetente találkoznak, az asszony néha ételt visz neki. Jövőkép? Kiútkeresés? Terv? Annának nincs. Belép az ajtón Luca. Meglát nagyanyja mellett, és sarkon fordul anélkül, hogy köszönne, bemutatkozna. Mikor percekkel később visszaoldalog, nem néz rám. Körém néz, gyanakvó, settenkedő, mint egy félénk csibe. Csak anynyit tudok kihúzni belőle, jó itt neki, van egy barátnője, érdeklik a fiúk, és fodrász lesz, mert azok sokat keresnek.
Játék, babák, születés
Megértem, hogy miért olyan Luca, amilyen. Ötvenen élnek egy fedél alatt, a környezet mégis elzárja egymás elől a lakókat. Neveltetése a nagymama korlátai miatt hiányos, az anyaotthon meghatározza lelkiállapotát, tetteit, gondolatait, hosszú távon is determinálja jövőjét. Nehéz lesz kiszakadnia, elmennie, messzire kerülnie attól, ami most mégiscsak védőburkot jelent.
Pedig a legjobb anyaotthon sem otthon igazán. Nehéz a gyerekeknek, pláne a kamaszoknak átmeneti szálláson fölnőniük. Nehéz, mert életükből épp a felnőtté válás stációi maradnak ki. Ahogy kimaradtak sokak szüleiéből, nagyszüleiéből is.
Ha más mondja, és nem magam látom, hallom, hogy vannak fiatal nők, akik játékból, tudatlanságból válnak anyává, nem hiszem el. Márpedig vannak. Több tizenéves, húszas évei elején járó lány lesz anya úgy, hogy a szülői felelősség csíráját sem hordozza, miközben magzat növekszik a szíve alatt. A családokat gondozó szakemberek szerint föl sem fogják, mit jelent egy gyerek. Szülnek. Maguknak. Nekünk. Kettőt. Ötöt. Az otthonban.
A parányi szobába állított szárítón ingecskék, rugdalózók, pólók színkavalkádja. Szinte megbújik mögöttük az ágyon heverő parányi, vézna kismama. Átellenben egy félig összepakolt sporttáska a kiságy mellett és egy másfél éves, cumis, csöpögő orrú, vigyori, élénk tekintetű, aranyos kisfiú. A kismama fölugrik. Mosolyog. Erős a kézszorítása. Kísérőm aggódva nézi, kérdezi, ugye nincs baj, ugye nem indul el a szülés, ugye nem azért fekszik. A kismama rázza a fejét. „Nem, nem, nem” – mondja gyors egymásutánban háromszor is. Húszéves. És itt az idő, bármelyik pillanatban életet adhat második gyermekének. Egyedül.
– Senkim nincs. Anyám ugyan él a Jászságban egy faluban, de nem akar látni. És én sem őt. Iszik. Három éve tudom, nem az apám az apám. Az apám – meg akit annak hittem, az is – halott. A testvérem külföldön él, barátaim nincsenek. Csak a kisfiam van. No meg az apja. Ő rendes. Szereti a fiát, de most mással él. Annak a három gyerekét neveli, és ott is jön egy közös baba. Megcsalt, amikor szültem. Bánatomban én is kerestem barátot. És most lesz még egy kisbabám. Én leszek a világ legbüszkébb anyukája! Fölnevelem őket! – mondja határozottan, büszkén, tekintetéből boldogság sugárzik. Nem látok benne aggódást, fájdalmat. De csak a holnapig lát. Azt tudja, míg ő szül, a kisfia nem maradhat az anyaoltalmazóban, addig oda kell adnia szerető apjának.
Egy másik otthon másik emeletén jókora szobában öt kisfiúval él egy anya. Emese huszonhét éves, pirospozsgás. A legkisebbet – aki már ide született – öltözteti. Sietnek, mondja sugárzó nyugalommal, indulnak az elsővel meg a másodikkal – akik épp betegek – az óvodába, a bölcsődébe a harmadikért meg a negyedikért. A kicsi, az ötödik bandzsít, miközben anyja anorákba erőlteti a kezecskéjét, az első, a második ül a vetetlen ágyon kabátban, zalahúst majszol, és morzsolgatja a szerteszét potyogó szeletelt kenyeret. Emese erdélyi születésű. Átjöttek a szülei, aztán szétmentek, ő meg az első kalandnál teherbe esett, tizenkilenc évesen szült, és azóta is folyton, mert gyakran szerelmes. Nem tehet róla, azt mondja, ilyen a beállítódása. Több otthonban élt, az anyaotthonokat jobban ismeri némely szakembernél.
Azt érzem, ha valakinek nincs esélye kilépni ebből az észveszejtő körforgásból, akkor neki, öt aprósággal, nincs.
Besorolás, stigma és a cél
Sokfélék a lakók. Van, aki meg tudta tartani a munkahelyét, csak a lakása, háza lett oda, és eljár dolgozni. Van, aki munkát keres, tanul, szó szerint tépi magát a pluszbevételért, és változtatni akar. Más a körötte lévőkre bízza a megoldást, belesüpped az ellátórendszer adta „jóba”, és várja a csodát. Nem is próbál menekülni fásultságából, kilátástalan helyzetéből. Mert valljuk be, a lakók többsége hamar rájön: kilépési esélye szinte nulla.
Rácsok Balázs, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Családok Átmeneti Otthona Országos Módszertani Központjának vezetője szerint a gondozás az érzések kezelésével kezdődik, aztán következik, hogy felkínálják a reális megoldási lehetőségeket. Itt hét főállású munkatárs, három külsős: két pszichológus, egy jogász dolgozik szigorú szakmai protokoll alapján, amelyet szinte mindenütt követnek, ahol ilyen ellátás van. Náluk éjjel-nappal ügyel valaki, hozzájuk bármikor bekopoghatnak. A gyermekjóléti szolgálatok, családsegítők, néha még az önkormányzatok is képben vannak, tudják, kit kell hívni, ki fogadhat be utcán lévő anyát, gyermeket.
– Az első napok a legnehezebbek. Ha bejönnek a megszűnt albérletből, otthonról, erdőből, sátorból, ki tudja, honnan, itt mindent megkapnak. Ehetnek, tisztálkodhatnak, kialudhatják magukat, ha szükséges, orvost, pszichológust hívunk. A sokk után, amikor megnyugszanak, megismerjük őket, fölmérjük a helyzetüket, és tervet dolgozunk ki a kilábalásra. A lakó mondja el, mit akar elérni és mikorra. Mi csak terelgetjük, és fölírjuk az ígéreteit, vállalásait. Fontos, hogy érezze, a személyes felelősség elve alapján működünk, neki is van dolga. Szoktam mondani, csak az maradjon itt, aki tenni is akar azért, hogy jobb legyen neki.
Rácsok Balázsról nehéz elképzelni szigort, de a következetesség, igazságosság, pontosság kollégái szerint is erőssége. No és óriási lelke van. Ezt onnan tudom, hogy amikor sorsok fölött méltatlankodtam, azt mondta: „Senkiről sem szabad semmit gondolni, feltételezni, nem lehet felelősségről beszélni, ítéletet mondani, amíg nem tudjuk, mi van mögötte, honnan jött, mi mindent élt át.”
Hát igen. A szociális munkásnak mindent tudnia kell, hogy hatékonyan dolgozhasson. És néha ez a minden óriási teher. Például akkor, amikor rájönnek, hogy az alapvető szocializálódás hiányzik, mikor kiderül, az anya nem ismeri a kulturált együttélés elemi szabályait és törvényeit. És sok ilyen van. Elképesztőek a nevelési hiányosságok, az intelligencia és a képességek hiánya. Van anya, akit – bár gyermeke már féléves – Balázs és munkatársai tanítottak meg pelenkázni. Addig az anyós, a szomszéd csinálta. Sok anya elemi dolgokat nem tud: nem tud főzni, még mosogatni, takarítani sem. Nem csoda hát, hogy az otthon legolvasottabb könyve az Útmutató háziasszonyoknak.
Volt olyan állami gondozott, aki még nem látott egész kenyeret, más nem hallott arról, hogy az élettársának, a gyereke anyjának a férfi is segíthet. Állította, ezt az intézetben sosem mondták. Balázs mesélt egy jóravaló, igyekvő férfiról, aki egy, majd két feneketlen sublótfiókban nőtt föl, éheztetve, verve. Őt például meg kellett tanítani, hogyan ölelje magához a kisfiát. És akkor hol van még a pénz beosztásának művészete, a miből mennyire van szükség ismerete, a takarékosság alapjainak elsajátítása, vagy az, hogy érezzék, tudják, minden cselekedetüknek van következménye?
– Tanítás ez és szocializálás. Nehéz, de szép feladat. Tudja – magyarázza Rácsok Balázs –, az otthonlakókat besorolják egy kasztba, ami nagy baj. Aki nem bír kikerülni bizonyos időn belül, azt megbélyegzik, stigmája lesz, miközben az elérendő célt kellene látni és segíteni. Hogy gyermekeik ne legyenek azok, akiknek ismét anyaotthonra lesz majd szükségük. A kicsik hétéves korig fejleszthetők. Azok is, akik itt élnek. Vagy megadunk nekik mindent, fejlesztőpedagógust, logopédust, pszichológust és minden egyebet, hogy emberként vágjanak neki az életnek, vagy sorsukra hagyjuk őket, és akkor örökre segélyre szorulnak. Aztán rájuk süthető a bélyeg: ingyenélők!
Az anyák viszont nem mindig értik, miről beszél Rácsok Balázs. Olykor föl sem fogják, miért kell a logopédus, a gyógytornász, mondván: majd jár az a gyerek, ahogy jár, oszt’ beszél is majd valahogy…
Akart változás
Ég a villany nappal, szól a rádió, a számítógép bekapcsolva az Anyaoltalmazó Alapítvány Átmeneti Anya- és Gyermekotthonának egyik szobájában. Bosszantó, hogy nem érdekli az anyákat, mivel nem ők fizetik a számlát. Ádám Ágnes intézményvezető nem osztja fölháborodásomat, ő is tanítási folyamatról beszél, és eredményekről, amelyeket ezer meg ezer kérés, kérdés és apró lépés előz meg. Évek óta dolgozik a területen, de ma is kudarcként éli meg, ha a már-már talpra álló, megmentett anya, gyermekeit veszélyeztetve, visszatér bántalmazó férjéhez, aki fojtogatta, lánccal verte. Ágnes szerint a következetesség, az életvezetési stílus tanítása, a legapróbb siker elismerése eredményeket ad, különösen azoknál, akik megtanulták az alapokat. A gond tapasztalata szerint ott a nagyobb, ahol generációk óta nem dolgoznak rendesen, ahol a gyerekek minta nélkül cseperednek.
– Nem jó túlzottan beavatkozni a család életébe, szükséges, hogy maguk akarják a változást – mondja Ágnes. És léteznek sikertörténetek. Néhány család, anya „fölállt”. Miskolcon egy család havi ötvenezret tudott megspórolni, és ma saját otthonában lakik.
Az otthonok évi 635 ezer forint állami támogatást kapnak egy főre – ez három éve még csaknem nyolcszázezer volt –, vagyis ha nem lennének pályázati pénzek, egyházi, önkormányzati, civil forintok és természetbeni adományok, bezárhatnának. Persze így is kevés a hely a legalulfinanszírozottabb ellátási formában, az anyaotthonokban. Az otthonokban, amelyek egyszerre vonzanak és taszítanak, amelyekről egy idő után csak szavak ugranak be. Gyerekek, anyák, vezetők. Ajtók, szobák, otthonok. Születés, sors, élvehalás. Tanulás, viták, harcok. Csetepaték, szerelem, féltékenység.
Kilátástalanság és remény.
origo.hu
Eladó a hírhedt szovjet laktanya Tatánál, amit most bárki megvehet - fotó
