Az ünnep rést üthet a boldogtalanság falán

Sokan mondják: karácsony a szeretet ünnepe. Zavarban vagyok, amikor hallom, mert miközben egyetértek vele és protestálok mellette (mi más volna karácsony, mint a szeretet ünnepe), aközben tiltakozom is. Protestálok a szólam ellen. Ha ugyanis van tudathasadás, akkor van ünnephasadás is. Tiltakozom tehát, mert egyet kell értenem. Azt hiszem, mégsem vagyok egyedül e zavarommal, és nem is új keletű a keresztyének tartózkodó egyetértése karácsony kapcsán. Sőt, ha ez vitázó igenlés – vagyis koncentráció –, akkor eredeti, isteni gyökerű.

Isten létmozdulatát, Krisztus testet öltését aligha alkalmazhatjuk megszokott moralizáló dörgedelmekhez, lapos papi pufogásokhoz, adventi kétségekhez, meg a rutinos a riadóztatáshoz, hogy ez a mi XXI. századi karácsonyi kultúránk csak díszes csomagolás, és inkább rejti, mintsem gyógyítja esendőségünket. Isten sosem küldött prófétát avégett, hogy felrója esetlen ünneplő igyekezetünket, hogy ránk pirítson, ha téblábolunk szent terekben és időkben, hogy kioktasson, ha elvétjük a szertartásrendet, lett légyen az templomi áhítaté, családi megszokásé, társadalmi illemtané. Azon csak hálás szívvel örvendezhetünk, hogy van szent idő, amely invitál, hogy nem csak gyászórán telnek a templomok, hogy egymás figyelmére csöndesülhetnek családok, hogy baráttá békélhetnek ellenségek, hogy fegyvernyugvást hirdetnek hadakozók. Nem baj hát, ha az örömben ügyetlenek vagyunk. Mi, magyarok is mennyi mindent (s milyen gyorsan!) visszanyertünk elsikkasztott ünnepünkből! Volt idő, és nem volt rég, amikor nem Gáspár, Menyhért és Boldizsár voltak a háromkirályok, hanem Marx, Engels és Lenin, és minden fenyőfán (nem karácsonyfán!) ragyogott a (vörös) csillag, miközben zöld angyal dúlt jászolt, rendezett munkaegységgé emberi fáradozást, előlegezett milliónyi abortusszal heródesi iszonyatot.

Karácsonynak, amely mellett én szüntelen protestálok, másféle dolga van velünk, mert nem ügyetlenséggel, hanem gőgös leleménnyel, hamis ünneppel szembesít. Karácsonyban létmélység tárul, amely úgy fénylik ránk, mint az alvó pásztorokra titokzatos istensugár. Ünnepben teremtő erő, mindent változtató hatalom üt rést a boldogtalanság falán. Karácsonyban lesz miénk, hogy a lét ajándék, meglátogat a naptámadat, a virrasztók érkezést ünnepelnek. Sőt, ebbe a nyílt titokba, ahogy Péter apostol mondja, még az angyalok is vágyakoztak betekinteni: e csúnya planétán, bűnrontotta Földön, ördögcsalta embervilágban, lám itt történik a legnagyobb: a Teremtő teremtményi sorsba lép, egy lesz közülünk, egy lesz velünk – emellett protestálok én. S lehet-e másképp ünnepelni ezt, mint setesután? Vajon, ki ismeri a mennyei világ vezérszólamát, ki önthet akkora gyertyát, amelynek fénye bevilágítja az egész szemhatárt, ki tud hiteles hatalommal szólni, mint az angyal: ne féljetek! –, s úgy, hogy mi lélekmélyből hihessük: nem kell félnünk!? Mégsem vállaljuk a csetlés-botlást, noha titkon mi mind kisbojtár szerettünk volna lenni a betlehemes játékokban. Ellenkezőleg, ámulat és hála helyett, gyáva szentimentalizmussal és önhitt megfontolatlansággal szüntelen kettőzni akarjuk karácsonyt. Végtére is, győzködjük magunkat, a politikai korrekt jegyében lennie kell egy korrekt karácsonynak is. Jusson ünnep annak a pásztornak is, aki nem ment el Betlehembe, annak a napkeleti bölcsnek is, aki inkább Heródes udvarában múlatta az időt, és annak az angyalnak is, aki csak tátogott a mennyei kórusban ott a dicső éjszakán. S már lendít is tovább a civilizációs tempó, emeljük a tétet kevélyen feljebb. Imigyen: kell egy „igazi karácsony” a Szent Szűznek, Józsefnek és Jézusnak is – jótékonysági bálos, angyalkaflitteres, decemberi csupasz fákra műfény csillagokból szögesdrót sövényt kerítő, belevaló, s hogyne, békés, boldog, bejglis. Ajándékozzuk meg az Ajándékot! Hódolat helyett leereszkedés. Lehetséges e feltevés? Tény. De jaj, talmi ez a karácsonyt felülmúlandó igyekezet! Mikor Isten jön, ahogy az ősidőkben, mivel nagyobbra nem esküdhetett, magára esküdött, hogy Ábrahámnak utódot támaszt, úgy, most az idő közepében, mivel nagyobbat nem adhatott, magát adta a létrontásban veszteglő ember szabadulására. Viszont ebben a másikban, ebben az all-inclusive karácsonyban csak önáltatás érkezik, mert már lehasadt az előbbiről, önálló, önáltató létre kelt, s ünnepesebbre hízná magát, mint volt az első, és máris elfoglalná annak helyét. Karácsonyplacebo.
Pedig karácsony szavai és történetei szüntelen a szeretet ünneplésére tanítanak. Szeretet ünnepe. Az újszövetségi szentírók bőséggel válogathattak a hellén kultúrkör ezerfelé indázó fogalmaiból. Mondhatták volna: olyan nagy barátja Isten az embernek, hogy helyette halálba adta magát, nincs hősibb annál, mint amikor barátért adjuk életünk. Ismerős nekünk is a barátság régi szava: filia (szeretlek, mert szeretsz). Mondhatták volna azt is, hogy Isten oly erősen ragaszkodott az emberhez, annyira magához akarta hódítani, hogy szenvedéllyel és szenvedéssel hasonult hozzá. Ismerős a szenvedély szava is: erósz (szeretlek, hogy szeress). A keresztyének mégis egy harmadikat választottak – tertium quid, mondja Tertullianus – a civilizáció pereméről, egy filozófiailag, kulturálisan esélytelen szót, a méltányló szeretet szavát: ez az agapé (szeretlek, mert szeretlek). A barátság kölcsönös elfogadás, ezért lehetetlen azt gondolnunk, hogy a megváltás ezen alapulna. Ellenkezőleg, az a megváltás, hogy Isten megbékélteti magával az ellenségembert. A szenvedély vonzalom a másik (a más) iránt – legalábbis, ahogy Platón magyarázza. Ez hiányon alapul, kényszerítő vágy, törekvő feltevés, formázva torzító képzet, ideges sugallat, mintha az volna a bajom, hogy a más(ik) nem az enyém. S olykor pokoli kín. Hogy is mondta Sartre? – A pokol a másik. Lehetetlen elgondolnunk, hogy a testet öltés azt tenné: Isten emberhiánya kényszerében formázta volna önmagát a vágyott emberhez, s önmaga fölé helyezte volna nem önmagát. A barátság végső mozdulata heroikus, a szenvedély ősmélysége démoni. A szereteté szabadító.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte – mondja a Szentháromság titkáról maga Jézus. Így szerette, mert szerette. A szentírók tehát egy védtelen, kevésbe vett szóval – agapé – vezetnek karácsonyba, amely a védtelenség, a peremre szorultság, a kockáztatás története. Ezért isteni gyökerű, ha protestálunk karácsony mellett, és karácsony ellen.
Védtelenség. A testet öltés kiszolgáltatás. Éles emlékem, amikor édesapámmal nehéz emberekről beszélhettünk, s ő bölcsen azt mondta: tanuld meg úgy szeretni őket, hogy ha látod is vétkeiket, légy méltányos, mert Isten is atyai kompromisszumot kötött az emberrel. Átzuhant rajtam egész gyermekkorom, a szüleim könnyei, s hogy ki mindenkivel kötöttek alkut értem: tanárral, orvossal, barátaimmal, főnökeimmel, politikával, történelemmel, hogy megtarthassanak szeretetükben. Így volna ez Istennél is? Megalkuszik? Beletörődik? Jól értettem öreg édesapám bölcsességét? Talán igen, ha úgy mondom: Krisztus keresztfáig tartó életszenvedése nem húzd meg, ereszd meg, hanem teljes önátadás. És egyúttal elengedés. Aki szeret, mellőzhető. Aki szeret, veszít. Sőt, csak a szeretet tud veszíteni. Az embert rontó őshazugság ez volt: olyanok lesztek, mint Isten. Az embert mentő igazság ez: Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Mert egyedül ő a kivétel – egyedüli remény.
Peremvidék. Pár hete autósztrádán utaztunk, nagy tempóban messzi célhoz. Az egyik felüljáró hídja alatt, a leállósávban hirtelen különös alak villant, de már el is suhantunk mellette. Bennem mégis ébredt a fékezés reflexe, aztán az ijedelem, ha félrekapom a kormányt, átgázolnak rajtunk. Majd a düh: mit keresett ott ez az alak, kinek játssza a hőst, hogy magával ne rántsa már zúgó fémdobozok szele!? Pedig a tartásán eleve látszott: ő maga az esélytelenség. Hát éppen ezért, mit akart ott? Ez a peremlét, nincs mit keresnie ott, s mégis ott van.
Mit keres itt köztünk Isten? Albert Schweitzer írja Jézus-könyve végén: Jézus megpróbálta feltartóztatni a történelem menetét, de az átgázolt rajta. Én másképp látom. Krisztus a történelem peremén maradt, sőt, hagyta magát kiszorítani a világból, ahogy Bonhoeffer mondta. S vajon a történelem megérkezhet valaha képzelt céljaihoz? Unde malum, honnét a rossz? – kérdezték a régiek. Honnét a rossz? – ma ezt már így kérdezzük: honnét a huszadik század? S talán kérdezhetjük máris, honnét a huszonegyedik? Mégsem mondom az íróval: jogom van pesszimistának lenni. Azt mondom: jogom van realistának lenni. Inde bonum? Innét a jó? – kérdezem szüntelen. A történelem célja ugyanis éppen ott van, ahol egybevág periféria és centrum, ahol egybeesik a perem a középpel. Nem volt számukra hely – mondja az evangélista a szent családról, nem volt helyük történelmi összerendezésekben, népszámlásokban, adókalkulációkban, információk és teljesítések szupersztrádáin, forradalmak és reformok árapályán, birodalmak tektonikus rengésében, nem volt helyük abban, amit oly fontosnak vél az ember. De mit mond karácsony angyala? Találtok egy gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania, mondja Jézus magáról – és sírjában sem hajtotta fejét örökös álomra, hanem harmadnapon feltámadott.

Kockáztatás. Régi emlék, meghatározó. Harminc éve már, hogy egy diákkonferencián vettem részt. Nagyszerű benyomások értek, és azóta is barátom mind, aki ott volt. Pár éve egyikük küldött egy csoportképet, amely a régi konferencián készült, rajta vagyunk mind, üzente. Ám ahogy néztem a képet, sehogy sem találtam magamat rajta. Ez meg hogy lehet, miről maradtam le és hogyan? Aztán rájöttem, a kép akkor készült, amikor az ebédet hoztuk a közeli kifőzdéből, így maradtunk le páran a nagy csoportba állásból. Karácsonyunk szép, színes tabló lett – azon mindenkinek rajta kell lennie, családnak, nemzetnek, embervilágnak, így kívánjuk, összevárjuk egymást. Ám, ha nem látom Jézust efféle tablókon, azért tudom, hol van ő. Elrejtette magát a peremlétűek életébe. És ha mi, furfangos képmutatással őket is csoportképbe invitáljuk (alkotmány jogosítja), akkor sem jön, nem jöhet a mi Krisztusunk: éppen életre szolgál nekünk. Mit keresitek a holtak között az élőt?! – kérdezte az angyal a riadt asszonyokat húsvét hajnalán, amikor végtisztességet adtak volna egy holtnak –, nincs itt, feltámadott!

Az emberlétet öltő Isten vállalja a kockázatot, hogy lemarad az emberiség össztablójáról, vállalja, hogy észrevétlen marad – de angyalai szavával, pásztorok járásával, csillag csóvájával, bölcsek érkeztével, próféciák teljesedésével szelíden unszol, hogy szívre-vétlen nem maradjon mégsem, és induljunk mi is őhozzá, oda, ahol egy a perem és a középpont, ahol a szeretet minden elfedez, ahol felragyog az igaz ember arca – induljunk karácsonyból karácsonyba.

A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke