Egy dolgot nagyon nem szeretnék. Médiaarisztokratának lenni, van erre néhány rémes példa – nevet Ugron Zsolna. A budai vár egyik cukrászdájában üldögélünk, semmi különös nincs az öltözékén, mégis tökéletes. Kolozsváron született, Budapesten végezte a jogi egyetemet, volt kommunikációs szakember és belpolitikai újságíró a Tényeknél meg a Híradónál. Azután hozzáment Gregor Roy Chowdhury-Mikeshez, és Zabolára költözött, akárcsak regénye hőse, Anna a képzeletbeli Kézdiszentimrére. Háromszáz évvel ezelőtt ment már Mikes fiúhoz Ugron lány Zabolára, de neki talán könnyebb dolga volt. A harmadik évezredben Mikes Katalin grófnő olyan kastélyt kapott vissza a román államtól, amelyiknek éppen csak álltak a falai. Itt kellett új életet teremteni. Zsolna és Gregor azóta Erdélyben élnek, de sokat vannak Budapesten is. Odahaza ő a „kicsi grófné” – idehaza stílustanácsadó egy személyes márkaépítéssel foglalkozó cégnél.
– A férjem mindig azt mondogatta, remekül kritizálom az emberek ruhatárát, hát mutassam meg, mit tudok – mesél az új feladatról –, de viccen kívül: jó volna, ha Budapesten annyi jól öltözött embert látnék sétálni, mint Bécsben vagy akár Bukarestben!
Zsolna édesapja Ugron György, aki viselte a család meghurcolásának minden keservét, a nincstelenséget, a Securitate zaklatását, ami miatt el kellett mennie Kolozsvárról. Apósa – akit már nem ismerhetett – bengáliai arisztokrata, anyósa Mikes Katalin grófnő: ők Ausztriában, az egyetemen szerettek egymásba, talán a közös sors hozta össze őket. Bengália története sok tekintetben hasonlít Erdélyére, Banglades része lett a múlt század folyamán. A régi uralkodó osztályt éppen úgy megfosztották mindenétől, ahogyan az Erdélyben történt.
– Gregor keresztanyjánál találtunk egy fényképet, mely a hetvenes évek elején készült Kolozsváron. A csoda az, hogy ezen a képen édesapám és az apósom együtt szerepelnek, vagyis ők ismerték egymást már a mi születésünk előtt! A férjem édesapja meg volt győződve arról, hogy a kommunizmus öszsze fog omlani. Bár senki nem hitt neki, azért ő, ha tehette, Erdélybe utazott, és bár magyarul soha nem tanult meg, azért időnként körülnézett, mi újság Zabolán.
A kétezres évek elején, három hónappal azelőtt, hogy a Mikes-Roy Chowdhury család visszakapta volna jogos tulajdonát, a zabolai kastélyba a román állam beköltöztetett egy elmegyógyintézetet, amelyet csak pereskedéssel lehetett kipaterolni. A kastély romos volt, de a családnak nagyon fontos: Mikes Katalin grófnő itt élt hároméves koráig, a kitelepítés után az édesanyjával és a nagymamájával meghúzták magukat a kertészlakban, majd két faluval odébb, Szentkatolnán éltek egy darabig, a grófnő ezért aztán sok embert ismer ott. Az első alkalmazott – igazi mesebeli székely bácsi – úgy került a kastély szolgálatába, hogy meglátta a grófnő két fiát, amint egy sorompót próbálnak kijavítani nagy szerencsétlenkedések közepette. Nem nézhette, és segített nekik. Pillanatok alatt kiderült, hogy a bácsi édesanyja volt a grófnő dadája.
– Nagyon személyes és nagyon bensőséges dolog ez az egész – mosolyog Zsolna. – A falubéli emberek segítettek át minket a kezdeti nehézségeken. Hihetetlen szeretettel fogadtak, és ez a szeretet kölcsönös és régről jön. Gyerekeim a nagymamánál azokkal a fajátékokkal játszanak, amelyeket a családja hajdan a birtokon a szegény gyermekeknek szervezett óvodának vásárolt.
Először is ki kellett találni, mi legyen a romos kastélyból. A regényben nemcsak zártkörű bécsi bálokról, békebeli hosszú ebédekről, szigorúan fogott szeleburdi grófkisasszonyokról meg borotvaéles humorú nagyasszonyokról olvashatunk, hanem az első erdélyi évekről is, amikor az újdonsült birtokosoknak csak egy fűtött szobájuk meg sereg kifizetetlen számlájuk és kastélyszárnynyi bolondjuk volt.
– Gyakran mondogatja a férjem, hogy ha nincs ez a kastélyügy, akkor is a világnak ezen a felén kötött volna ki, mert elege volt már a londoni bankáréletből. Úgy gondolta, hogy Európa nyugati felén már le vannak osztva a lapok, de Kelet-Európában, ahol minden változik, még lehetnek eredeti ötletei az embernek. Neki pedig rengeteg volt.
Az első öltet, amelyet a tulajdonába visszalépő örökösnek mindenféleképpen ki kell dolgoznia, hogy honnan szerez pénzt a renoválásra. Persze egy vérbeli erdélyi főrendnek már van ebben gyakorlata. Errefelé ugyanis senki nem volt lélegzetelállítóan gazdag, mert a középkortól kezdve osztódtak a birtokok az öröklési rend miatt. Az első nagy csapást Trianon után az úgynevezett földreform mérte az erdélyi nemességre, amikor ötven hektár felett minden termőföldet elvett az állam, és a magyar nemesség ott maradt a kastélyaival és az udvarházaival megfelelő jövedelem nélkül. Majd lottózunk! – mondta a fáma szerint Wass Albert egyik unokatestvére mezőségi udvarházában. Náluk nem volt szokás a jajveszékelés.
– Az ember tizenhat éves kora körül szükségszerűen átesik az első nagy csalódáson, és azt hiszi, hogy most összedől a világ – mondja Zsolna. – Egyszer én is így voltam ezzel, akkor apám mondott egy félmondatot nagyanyámról. Rájöttem, milyen pici az én bajom, amikor ő három kicsi gyerekkel vesztette el mindazt, ami a világa. Egy földes szobája volt, a férje Szibériában, és neki helyt kellett állni! Nagy lecke, amely arra tanít, hogy nem lehet szétesni. A nagynénémet egyszer megkérdeztem, hogy ők miből éltek ezekben az időkben. A világ legtermészetesebb módján azt mondta: közadakozásból, mi másból?
Előrelépni a visszakapott birtokok ügyében csak akkor lehet, ha a családnak van valamilyen rengeteg pénzt termelő vállalkozása, vagy sikerül az erdőket visszaszerezni. Harmadik megoldás, ha az örökös szerez befektetőket, akikkel így vagy úgy megállapodik – eladni az örökséget túl nagy szívfájdalom volna. Mikes Katalin grófnő és két fia állhatatosságának hála, meg annak, hogy helyben éltek Zabolán, és nem engedték, hogy az ügyek intézése kicsússzon a kezükből, a család vissza tudta szerezni erdei egy részét. Hiába van ugyanis törvény arra, hogy a birtok visszajár az eredeti tulajdonosnak, szinte csodával határos, ha valaki mégis érvényt tud szerezni a jogainak. Már-már Mikszáth-regénybe illő, ahogyan meg kellett győzni a helyi notabilitásokat, öreg parasztokat tanúnak állítani, a levéltárakból évszázados fóliánsokat előbányászni, és Bukarestbe szaladgálni minden csip-csup üggyel. És kell persze egy zseniális ügyvéd, aki mindezt átlátja.
– Erről érdemes volna külön regényt írni. Talán éppen ezért alig akad tíznél több magyar arisztokrata család, amelyik visszaköltözött a birtokára. De szerencsére egyre többen fontolgatják. Engem sem az ésszerűség hozott vissza Erdélybe, egyszerűen nagyon szerelmes voltam – ismeri el Ugron Zsolna –, és férjhez mentem. De az meg sem fordult a fejemben, hogy a Gregor által vállalt feladat nem az én dolgom is. Ebben nyilván segített a hasonló családi háttér és a közös érzelmi kötődés is a helyhez, az itteni emberekhez. Persze volt B terv is, fiatalok vagyunk, beszélünk nyelveket, mindkettőnknek jó szakmája van, ha nem sikerül a kastélykaland, a világ bármelyik pontján kapunk munkát, gondoltuk.
Végül megszületett a döntés, hogy vendégház lesz a birtokon, méghozzá olyan hely, ahol úgy érzik magukat az emberek, mintha vendégségbe jöttek volna. Az más kérdés, hogy a végén ki kell fizetni egy számlát.
Öt év alatt újjászületett a kastély. A kis hatszobás vendégházba, a „gépházba” először – szó szerint – a világ minden pontjáról összesereglett barátait hívta meg a család Zabolára, aztán a vendégek egymásnak adták a címet. Sokat számított az is, hogy az angolszász sajtóban rengeteg ajánló írás jelent meg Zaboláról. Az angol királyi család számon tartja, hogy Rhédey Claudia révén erdélyi arisztokrata vér is folyik az ereikben, Károly trónörökös rendszeres vendég Erdélyben, talán az ő nyomán érkezett számos angolszász befektető erre a tájékra. Van a briteknek egyfajta Erdély-mániájuk. Rabul ejti őket a természet érintetlensége, órákat lovagolhatnak vagy sétálhatnak anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoznának.
– Hatalmas mezők, völgyek, ismeretlen vadvirágok – de ezt már olyan arccal sorolja Zsolna, hogy felesleges megkérdezni, őt mi bilincselte Zabolához. Az angolok nemcsak kúriákat vásárolnak, szász erődtemplomokat újítanak fel, hanem Kőhalom mellett bivalymozzarella-üzemet is működtetnek; illetve létrejött egy tizenhárom faluból álló kistérség, ahol kiemelt európai uniós védelmet élvez az érintetlen biológiai sokszínűség. A zabolai kastély vendégkörének jelentős részét azon angolok, amerikaiak, franciák és fiatal bukaresti értelmiségiek teszik ki, akiknek imponál, hogy olyan szálláshelyen pihennek, amelyet az angolszász sajtó ajánl.
– Nagyszüleim generációja abba született bele, hogy tökéletesen a helyükön voltak; és az, amit a világról gondoltak, ahogyan a körülöttük élőkről gondoskodtak, megrendíthetetlen volt. A tulajdonukból ki lehet űzni őket, de abból a világból, amelyet maguknak teremtettek, nem. A méltóságukat, tudásukat, a szokásaikat, az erejüket nem lehetett elvenni. A hitüket sem. Ritkán beszéltek erről, de történeteik mélyén mindig ott van ez. Ami megtartotta őket. Kicsit izgulok amiatt, hogy akaratlanul is azonosítani fogják az olvasók a családomat a könyvem hőseivel – pedig a könyvbeli Anna nem én vagyok! Ez hihetetlenül nagy felelősség. Én csak el akartam mesélni a régi családi történeteket. Az egykori Erdély csodálatos, zárt és furcsa kisvilág volt, nagyon sok bájjal – megérdemli, hogy emléket állítsanak neki. Bánffy nagynéném a kötet elolvasása után írt egy szép levelet, amelyben gratulált az írásomhoz, de felhívta a figyelmemet néhány kisebb tévedésre. Hálás vagyok a sorsnak, hogy van még olyan ember körülöttem, aki ismeri ezt a letűnt világot, minden apró szabályával együtt. Akkor tudatosult bennem, hogy a lányaimnak írtam ezt a regényt, hogy ha nekik már nem lesz kitől hallani e történeteket, akkor is tudjanak azokról az emberekről, akik ezer éven át őrizték az erdélyi kultúrát, és akiktől soha nem kért bocsánatot senki. Soha senki nem mondta ki, hogy egy egész társadalmi osztályt, emberek százait, ezreit meghurcoltak, tönkretettek, a többségük munkatáborokban, a Duna-deltában halt meg – csak azért, mert beleszülettek egy családba, az volt a nevük, ami. A maradéktól az esélyt is elvették, hogy valaha boldoguljon. Én viszont köszönettel tartozom nekik, hogy az erejükkel megtartották a mi nemzedékünket is, és ezzel esélyt és mintát adtak ahhoz, hogy újraépíthessünk mindent.
origo.hu
Öt erős állítás a KEHI-jelentésből: így vezette Magyar Péter a Diákhitel Központot
