Tessék mondani, messze van még Beszterce? – kérdezte a riadt tekintetű kislány a reggeli félhomályba burkolózó kupéban. Útitársa, a tartózkodó, szikár férfi megnyugtatta. A fiatal hölgy, mint az hamarosan kiderült, Győr vármegyéből származott, s tizennyolc évesen Erdélyben vállalt tanári állást, a terület visszacsatolása után ugyanis a korábbi, román ajkú tantestület nagy része elmenekült Dél-Erdélybe. (A gyors távozás érthető, hiszen az Ó-Romániából betelepített tanítók fontos, szinte hatósági szerepet játszottak a Bukarestből irányított asszimilációs politikában.) Elenyészően kevés, mindössze 861 pedagógus maradt, s tett esküt. Ezek fele alig tudott magyarul.
A magyar oktatásügy tűzoltó módszerrel pótolta a váratlanul fellépő óriási tanárhiányt, frissen érettségizettekből toborzott segédtanerőt a visszatért területekre. Számos megyei tanfelügyelő pedig nem a képesség, hanem a jelentkezés sorrendjében osztotta be az egyes helyekre a sebtiben összegyűlteket. Így került a tizennyolc éves lány Győrből a színromán Ciblesfalvára, egy majdnem kétezer méteres hegy tövébe, napi szekérútra az utolsó vasútállomástól. Az új tanítónő a falu szélén kapott szállást egy öregasszonynál. Az egyetlen, a magyar nyelvet törő első világháborús veterán katonát leszámítva kézjelekkel érintkezett az iskolásokkal és általában a falusiakkal, eredményt tehát nem tudott elérni. Éjszaka a ház körül settenkedő farkasok üvöltése riasztotta, félelmét pedig fokozta, hogy a légvonalban nem messze lévő, szintén románok lakta Telcsen zavargások törtek ki, az emberek rendszeresen felvonultak a második bécsi döntés ellen tüntetve, a helyi krém, a tekintélyes létszámú Pupaza család vezetésével. A kiszálló hatóságok viszonylag erőszakmentesen domesztikálták a lázadókat, ugyanakkor egy sokkal súlyosabb probléma is kiderült a vizsgálat nyomán: a mintegy négyezres Telcs lakóinak több mint kétharmada vérbajos volt. Egy évvel korábban ugyanis különböző helyekről összegyűjtött, szedett-vedett munkássereggel itt építtették meg a Szálváig futó vasútvonalat. Az alkalmi dolgozók a síneken kívül a nemi betegséget is itt hagyták a román királyi időkben egyébként semmiféle egészségügyi szolgáltatásban nem részesülő helyieknek.
Győri lányunk néhány hónap után megelégelte a szokatlan, riasztó környezetet, a mamaligát, a brinzát és az egyéb, számára furcsa ételeket, a rászakadó magányt, és elindult a tanfelügyelőségre. A folytatás meseszerű: a tanítónő útitársa maga Beszterce-Naszód vármegye főispánja, Bethlen Béla gróf volt. A „buszos főispán” – a grófot azért nevezték el így, mert hajnalonként autóbusszal járt felváltva az általa felügyelt két megye székhelyére, Désre, Szolnok-Doboka központjába és Besztercére lakhelyéről, a félúton található Bethlenből – segített: a győri segédtanerőt áthelyezték a bukovinai székelyek lakta Magyarnemegyére.
Az anyaországiak közül viszonylag sokan ünnepelték már a karácsonyt Erdélyben. A segíteni akarás mellett a munkalehetőség csábított ide számos embert, egyébként az újabb kutatások szerint kevesebbet, mint arról annak idején a szóbeszéd járta. Egy részétől kétségtelenül nem volt idegen az „Édes Erdély, itt vagyunk, / Minden állást megkapunk” mentalitás, ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy a visszacsatolt mintegy 43 ezer négyzet-kilométernyi területen óriási munkaerőhiány volt. A román tisztviselők, állami alkalmazottak eltávoztak, a helyi magyaroknak pedig huszonkét év leszorítottság, mellőzöttség után érthető okokból nem volt efféle gyakorlatuk. Az anyaországi munkaerő-felesleg idevezénylése viszont nem várt feszültségeket szült. Az erdélyiek nehezen szokták meg a diplomával és praxissal ugyan rendelkező, de a helyi szokások ismeretével nem bíró réteget. Nemcsak a lakosság 43 százalékát kitevő románságot zavarta mindez, hanem a többségben lévő magyarokat is, köztük különösen a székelyeket. A félreértésekből adódó sutaságokat sokszor pökhendiségnek, hatalmi gőgnek, visszaélésnek magyarázták. Erősítette ezt az erdélyi füleknek szokatlan „alázatos szolgája”, „kérek alássan” formula megjelenése is.
Bethlen Béla főispán emlékiratai szerint a román többségű, de szászok és magyarok által is lakott Beszterce-Naszódba kinevezett, jó szakembernek számító szegedi illetőségű alispán zsarnokságára a beosztottak, lekezelő modorára pedig az ügyfelek panaszkodtak. Ő mégsem kezdeményezte az eltávolítását, „mert semmi biztosítékom nem volt arra nézve, hogy az utódjának nem lesz-e esetleg még több defektusa… Helytelenség lett volna egy ismeretlen, új személlyel mindent elölről kezdeni” – írja.
A Bécsben véglegesített s szinte két hét alatt nagyjából kialakított új határ számos családot szétszakított. Bizonyos idő után a román és a magyar hatóságok is kénytelenek voltak szemet hunyni afelett, ha a rokonok rövid időre találkoztak néhány határponton elsősorban nagyobb ünnepekkor, így karácsonykor. Megtehették ezt persze a szervek figyelmen kívül hagyásával, illegális körülmények között is: több olyan birtok volt, amelyet kettévágott a bécsi ceruza. Egy ügyvéd tanyáján például az istállók az egyik, a szérűskert, a kút és a vályúk a másik országba kerültek. Az állatoknak tehát, ha enni-inni akartak, egy nap többször át kellett menniük a határon. A szokatlan helyzetet kihasználva persze a rokonok is fesztelenebbül érintkezhettek egymással.
Nehezebb helyzetbe került a Keleti-Kárpátok külső lábánál, az Aranyos-Beszterce mentén fekvő cipszerek és románok lakta kicsi bányásztelepülés, Lajosfalva, amely gyakorlatilag egybeépült a folyó túlsó oldalán lévő Cârlibabával. Lajosfalván, amelyet románul Cârlibaba Nouănak hívnak, nem is voltak üzletek, az emberek átjártak a szomszéd faluba bevásárolni. A bécsi döntés után a románok lezárták a hidat, éhezés fenyegetett. A maradék falut csupán rossz minőségű, szűk ösvény kötötte össze a többi magyar területtel, így sokáig lóháton vitték az alapvető fogyasztási cikkeket az eldugott településre. A későbbiekben aztán robbantással sikerült szélesebb kocsiutat kiépíteni, így Lajosfalva megmenekült az éhhaláltól.
A katasztrofális 1940-es mezőgazdasági termelés egyébként is szinte teljesen kiürítette a raktárakat az év végére. Az élelmiszerjegyre minimálisan napi tizenöt deka lisztet adtak (maximum harmincat), volt, ahol darált bükkfakéreggel keverték a fejadagot. Sok községben, ahol a mamaligához, azaz a puliszkához szoktak, pászkához hasonló lepényt készítettek a lisztből. A kukoricával is takarékoskodni kellett, a nagyobb kukoricatermő vidékek ugyanis Romániánál maradtak. A helyzetet – néhány helyen az elégtelen táplálkozás miatt leállt a munka, amint erre az új határra rendelt német–olasz tiszti bizottság is felhívta a figyelmet – végül karácsonyra sikerült orvosolni. A közellátásügyi miniszter engedélyezte, hogy a falusiak megőröljék saját kukoricájukat étkezési célból.
Jó világ volt az! – emlékeznek mégis sokszor megilletődve a székelyföldi öregek nemcsak 1940 karácsonyára, hanem az anyaországgal együtt töltött négy esztendőre is. Többen felidézik: törékenynek érezték az újjászületett magyar világot Észak-Erdélyben, s ez erőt adott ahhoz, hogy inkább elviseljék az anyaországiak sokszor akaratlan tapintatlanságait, méltánytalanságait.
A világháborúban a fegyveres semlegességét még úgy-ahogy őrző Magyarország nem számíthatott erdélyi fennhatóságának elismerésére a nyugati szövetségeseket ekkoriban egyedül képviselő Brit Birodalomtól. London elvből elutasított minden olyan területi változást, amely 1939. szeptember 1-jét követően történt Európában. A Foreign Office ugyanakkor nem kezelte számunkra kedvezőtlenül az erdélyi kérdést, Románia 1940-es pálfordulása a Német Birodalom irányába sokkal nagyobb felzúdulást keltett, ahogy ez Barcza György követ korabeli jelentéseiből is kiderül.
Nem sikerült megoldani a bécsi döntés értelmében optálni – azaz a délről északra vagy északról délre áttelepedni – kívánó románok, illetve magyarok ügyét sem. Ahogy azt november végén a Romániánál maradt területeken tevékenykedő nagy hírű közgazdász-politikus, Gyárfás Elemér írta a magyar kormányhoz címzett memorandumában, „nincs emberi hatalom – sem erkölcsi, sem fizikai”, amely – ha a magyar és a román kormány legkésőbb karácsonyig nem állapodik meg az optálás kérdésében – meg tudná állítani a dél-erdélyi magyarok menekülését. 1944-ig végül 200 ezer magyar, illetve 200 ezer román költözött a határ másik oldalára, nem kis részben a kölcsönös sérelmi politika miatt.
A visszacsatolás utáni hónapokban a rendes vasúti közlekedést lehetetlenné tette az a Göring-hasnak vagy időnként Ribbentrop-könyöknek nevezett beszögellés, amely Kolozsvár és Marosvásárhely között félkörben elmetszette az országtól a vasútvonal egy részét. Állítólag a német érdekeltségű kissármási gázmezőről táplálékát nyerő marosújvári gyár miatt kellett úgy meghúzni a választóvonalat – a Göringnél protekciót kérő német igazgató kívánságára –, hogy a cég teljes egészében Romániánál maradjon. A nehéz helyzetben valóságos karácsonyi ajándékként érte a székelyeket a december második felében átadott, rohamtempóban felépített keskeny nyomtávú pálya, amely ideiglenesen megoldotta a kérdést. Két esztendővel később pedig már rendes úton, a szintén rekordidő alatt megépített Déda–Szeretfalva-vonalon lehetett utazni átszállás nélkül Budapesttől Sepsiszentgyörgyig.
Karácsonyra készült el az azóta elkallódott filmkülönlegesség is: a színes amatőr mozgókép az erdélyi bevonulás eseményeit idézte. A közelmúltban előkerült, ugyancsak színes erdélyi fényképek némi reménnyel kecsegtetnek, hogy egyszer felbukkan majd valahol a ma már felbecsülhetetlen értékű kuriózum.
origo.hu
Öt erős állítás a KEHI-jelentésből: így vezette Magyar Péter a Diákhitel Központot
