Elvágatlan köldökzsinór

Aczél György azt mondta, ha nem az ellenforradalmár Déry írta volna, lehetne róla szó. Dérynek meg azt mondta, ha nem az a nyikhaj Makk csinálná, mehetne. Tíz év múlva, amikor a Szerelem végre elkészülhetett, a film váratlan külföldi fogadtatása vezetett rá, hogy próbáljak megkapaszkodni a komolyabb dolgokban – mondja a nyolcvanöt éves Makk Károly filmrendező rendkívül gazdag életműve összegzésekor.

Makk Károly 1925. december 22-én született Berettyóújfaluban. Debrecenben érettségizett 1944-ben, az év őszétől Budapesten járt egyetemre: művészettörténetet, esztétikát, irodalmat hallgatott, azután közgazdaságot tanult, közben filmgyári kisegítőként dolgozott neves rendezők mellett. 1946-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára járt. Radványi Géza Valahol Európában című filmjének (1947) már ügyelője volt. 1950-ben szerzett diplomát Máriássy Félix asszisztenseként a Kis Katalin házassága készítésénél. Első játékfilmjét, a Liliomfit 1954-ben rendezte, ettől fogva három évtizeden át alig volt év, hogy ne forgatott volna. Legismertebb filmjei: Simon Menyhért születése (1954), Mese a 12 találatról (1956), Ház a sziklák alatt (1958), Elveszett paradicsom (1962), Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (1964), Isten és ember előtt (1968), Szerelem (1971), Macskajáték (1972), Egy erkölcsös éjszaka (1977), Philemon és Baucis (1978), Egymásra nézve (1982), Az utolsó kézirat (1986), Szeressük egymást, gyerekek! (1996). 1986 óta kevesebbet rendez, változatos műfajokban – forgatókönyvírás, tévé, színház stb. – dolgozik. 1951 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán/Egyetemen. 1959-ben Balázs Béla-díjat, 1973-ban Kossuth-díjat kapott, érdemes és kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének kitüntetettje, nemzetközi elismerések, életműdíjak birtokosa, Budapest, Paloznak és Badacsonytördemic-Lábdihegy díszpolgára.

Az utóbbi években sok időt tölt badacsonyi házában, messzi a zajos fővárostól. Kedveli az ottani embereket, ők tisztelik önben az ott forgatott Liliomfi és a Ház a sziklák alatt alkotóját. A szőlősgazdák apáról fiúra öröklik a mesterségüket. Aki mozitulajdonos családba született, abból feltétlenül filmes lesz?
– Azért ez nem ilyen egyszerű. Édesapámnak volt egy mozija, amely Berettyóújfalu legfontosabb kulturális intézménye, a település társadalmi életének központja volt. Ha csak tehettem, én is ott lógtam, természetes, hogy imádtam a filmeket. A filmkölcsönzők, akik lejártak hozzánk üzleti ügyben, mindig mondogatták, micsoda link alakok ezek a rendezők meg az egész filmes banda, valami szebb, rendesebb foglalkozást kéne kitalálni ennek a gyereknek. Ráadásul az anyai nagyapám és nagybátyám építész volt, ő tervezte a valóban nagyon szép, háromszázötven személyes moziépületünket. Ezért érthető, hogy a szüleim komolyabb pályára igyekeztek terelni. A családi akarat azonban, hogy mérnök leszek, megtört a matematikával való szörnyű kapcsolatomon. A film világa tehát inkább menekülés volt számomra a számok világa elől, mintsem tudatos pályaválasztás.
– Mi lett azzal a mozival később?
– Elvették tőlünk. 1947-ben az akkori szisztéma szerint a mozikat kiosztották a pártok között. A pártok a kijelölt mozik bevételéből kaptak százalékot, ez elég durva dolog volt a tulajdonossal szemben, de legalább áttekinthetővé tette a pártok finanszírozását. Azután 1948-ban államosítottak mindent, a miénket is, odaveszett mindenünk.
– Végül a Műegyetem helyett a bölcsészkarra jelentkezett. Ez lett a kompromisszum a filmezés helyett?
– A humán tárgyakat mindig is szerettem, jó voltam irodalomból, történelemből, a debreceni piarista gimnáziumban, ahová jártam, nagyon komolyan vették ezeket. 1944 szeptemberében a Pázmányra iratkoztam be művészettörténet, esztétika, magyar irodalom szakra. De már előtte átléptem a filmgyár kapuját. Érettségi után az egész nyaramat Budapesten töltöttem. Édesapám a New York kávéházban találkozott a filmes ismerőseivel, ott ültem köztük a teraszon, ez nekem, a vidéki fiúnak óriási élmény volt. Így kerültem be a zuglói Hunnia filmgyárba, ahol befogadtak fizetés nélküli gyakornoknak a Második magyar kívánsághangverseny című filmbe. Voltunk ott így négyen-öten ambiciózus ifjak. Itt találkoztam a valóságban mindazzal, amit addig csak hallottam, olvastam a filmkészítésről. A felvételvezető közölte: itt mindenki tegez mindenkit, kivéve a rendezőt. A rendezőt Balogh Istvánnak hívták, munkája nagyon nagy hatással volt rám. Ahogy egy pillanat alatt döntött, ha kellett, egy fűrésszel levágta a kamera útjában lévő gerenda végét, vagy a mozdulat, ahogy kitépte a forgatókönyvből a leforgatott jeleneteket. Büszke voltam, amikor név szerint nekem szólt, hogy hozzak egy pohár vizet. Azután elkezdtem az egyetemet, de 1944 őszén jött Horthy kiugrási kísérlete, majd a Szálasi-puccs, és Pesten ragadtam. Csak az ostrom után keveredtem haza. Még ’44 nyarán a filmgyárban ismertem meg Ranódy Lászlót, a később ismertté vált filmrendezőt. Egy évre rá kaptam egy levelet tőle, hogy dolgozzak nála a Sarló Filmvállalatnál, amelyik egyelőre híradókat készít. Ha van kedvem, menjek vissza Pestre. Visszamentem az egyetemre: Gerevich professzor, Horváth János, Füst Milán előadásaira jártam. A következő tanévben jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol a Cyrano-orrmonológ elszavalása után felvettek.
– Az igazi pályakezdése 1947-ben egy korszakalkotó filmhez, a Valahol Európában-hoz kötődik.
– A főiskolán Radványi Géza lett az osztályfőnökünk, együtt jártam Bacsóval, Hildebrand Pistával, Fehér Imrével, Nádasy Lászlóval, Kovács Andrással. Nekem óriási mázlim volt: Radványi maga mellé vett egy dokumentumfilm készítéséhez, amely a háború utáni rettenetes nemi betegségekről szólt. Amiről nem beszélünk volt a címe, és tényleg olyan borzalmas volt, hogy amikor a körúti Décsi moziban – a mai Művészben – vetítették, mentőautó állt az utcán, mert a nézőtéren sokan elájultak a látványtól. Ezek után Radványi mellett dolgozhattam a Valahol Európában forgatásánál. A munka óriási hatással volt rám. Csak egy lazán megírt forgatókönyvvel, két teherautóval, egy német néma kézikamerával – Arriflex – forgattunk, a filmben szereplő gyerekeket az utcáról, jórészt a Mátyás tér környékéről szedtük össze. Az egyik helyszínt két várromból, a gesztesiből és a csesznekiből fotografáltuk egybe. Egyszer egy romos templomot láttunk, megálltunk, és Radványi elküldött, nézzek be, van-e valami benne. Tiszta rom volt az egész, a teteje beszakadt, de észrevettem, hogy volt ott egy szenteltvíztartó. „Nagyon jó – mondta –, kerítsetek vizet, aztán zavard be a gyerekeket, majd ebből fognak inni.” Így dolgozott, kézből rögtönzött, mintha híradófilmet készített volna. Végül is ez adott a Valahol Európában-nak olyan atmoszférát, amely teljesen elütött az addigi filmektől. Ezen a forgatáson tanultam meg Radványitól, hogy a film a helyszínen készül, nem otthon az íróasztalnál. Később Máriássy Félix, Gertler Viktor, Bán Frigyes mellett dolgoztam asszisztensként, s amit ők tudtak, úgy ragadt rám, mint a légy a papírra.
– Nyilván ennek köszönhette, hogy 1954-ben megcsinálhatta a Liliomfit, olyan színészekkel, mint Dajka Margit, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Tompa Sándor.
– Az igazat megvallva, amikor a Liliomfit megkaptam, először arra gondoltam: minek ez nekem? Első asszisztensként nyugodtan felakasztathattam a Sztálin-képet a falra… Nem rám szakadt a felelősség, az a rendezőt nyomasztotta. 1953 után voltunk, Nagy Imre miniszterelnöksége idején úgy gondoltam, fordulnak a dolgok. Elvállaltam a Liliomfit. Akkor magához hívatott Nonn György kulturális miniszterhelyettes. Megkérdezte: „Mit akar maga ezzel a vígjátékkal? Politikailag mit akar? Ez a Szilvai, ez a maradi ember nem egy szociáldemokrata?” Alig tudtam a röhögést visszatartani… Végül elkészült a Liliomfi, és Cannes-ba beválogatták versenyfilmnek, de nem engem vittek ki a fesztiválra mint rendezőt, hanem Várkonyi Zolit. Úgy látszik, engem még nem tartottak elég érettnek, hogy képviseljem a magyar filmgyártást meg magamat. De ez nem bántott különösképpen, mert sorra kaptam az újabb munkákat.
– Ekkoriban készült A 9-es kórterem, a Mese a 12 találatról és a Ház a sziklák alatt, az Elveszett paradicsom és még sok Makk-film. Évente egy-egy, és mind más-más műfajból.
– Pedig volt ebben az időben is néhány olyan forgatókönyvem, amelyet a minisztérium vagy a filmfőigazgató – magyarul cenzor – nem engedélyezett. A Megszállottakat átíratták, a végén ott kellett lennie a „vörös faroknak”. De a két főszereplő, Pálos György és Szirtes Ádám feledhetetlenül jó lett. Ilyen körülmények között is lehetett jót alkotni. Talán a természetem is olyan, ha valamit nem engedtek, akkor azt mondtam: „Jó, csinálok mást. Addig vacakolok vele, amíg jó lesz.” Ez adottság meg kíváncsiság is saját magam iránt, hogy mire vagyok képes. A humor, az irónia másfajta képesség, de tudni kell olyan szinten művelni, mint a komoly dolgokat.
– Azután következett a Szerelem. És az Egymásra nézve. Komoly filmek.
– A Szerelem történetéhez tartozik, hogy már 1960-ban, amikor Déry kijött a börtönből, javasoltam, hogy az ’56-ban az Irodalmi Újságban megjelent Szerelem című novellájából és a most frissen írt Két asszony című írásából – mely a feleségének meg az anyjának a története, amíg börtönben volt – csináljunk egy filmet. Amikor javasoltam, hogy a kettőt össze kéne rakni, először azt felelte, hogy nem lehet, végül többszöri unszolás után megírta a forgatókönyvet. 1961-ben beadtam, és utána minden évben érdeklődtem, de azt a választ kaptam, hogy nem lehet. Aczél György azt mondta, ha nem az ellenforradalmár Déry írta volna, lehetne róla szó. Dérynek meg azt, ha nem az a nyikhaj Makk csinálná, mehetne. Tíz év múlva, amikor a Szerelem végre elkészülhetett, a film váratlan külföldi fogadtatása vezetett rá, hogy próbáljak megkapaszkodni a komolyabb dolgokban. Megvallom, a Szerelem után a vígjáték már nem érdekelt annyira. Mondhatnám úgy is, hogy megkomolyodtam. Benőtt a fejem lágya. Aztán 1973 után, amikor létrehozták az önálló filmstúdiókat, megváltozott a helyzet. A Bacsó vezette 1-es Stúdió mindenáron vígjátékkal szeretett volna kezdeni. Felmerült egy régi filmötletem, az Egy erkölcsös éjszaka, amelyet még ’57-ben írtunk Örkénnyel és Bacsóval Hunyadi Sándor novellájából, amelyről Aczél akkor azt mondta: a szocialista kultúra pénzéből nem fogunk kuplerájt finanszírozni…
– Hogy született az Egymásra nézve?
– Amikor Galgóczi Erzsi könyve – úgy emlékszem, az volt a címe: Törvényen belül, amelyből az Egymásra nézve készült – megjelent 1981-ben, és elolvastam, azonnal felhívtam, hogy kinél van a jog. „Nem kellett senkinek, ismered a rendezőket” – válaszolta. Én pedig azt mondtam: „Stop!” A stúdióvezető, Bacsó Péter ódzkodott tőle, a tragikus eset ugyanis megtörtént valami tiszt feleségével. Végül beleegyezett. Idehaza nem találtam meg a két nőt. A lengyelekkel mindig jóban voltam, Andrzej Wajdával, Zanussival barátságban is. Wajdának volt egy dramaturgja, aki megígérte, hogy segít. Elrepültem Varsóba, ahol éppen közlekedési sztrájk volt a Jaruzelski-rezsim ellen. Ott várt engem egy lista: tizenkét színésznő az ország minden részéből, csillagokkal megjelölve, ki kicsoda. Hármat közülük próbafelvételre hívtam, ketten játszottak a filmben. Aczél később elárulta: Kádár azt mondta az Egymásra nézvéről: „Magyar film ennyit még nem ártott a politikánknak.” Nagyon nagy siker volt Cannes-ban.
– Ön 1985-ben a hatvanadik születésnapja alkalmából a Filmvilágnak adott interjú végén azt mondta: „Film nélkül is van élet, az anyaméhben a magzatot vérrel éltető köldökzsinór nem celluloidból van.” Mindez igaz, de ön is tudja, hogy film és mozi nélkül nincs élet.
– Talán nem volt jókedvem akkor. Pedig jól viselem a születésnapokat, a hatvanadik meg sem kotytyant. Ötvenhét éves voltam, amikor a fiam, ötvenkilenc, amikor a lányom született. Mostanában azon csodálkozom, hogyan tudtam én ilyen hosszú idő alatt, tizennyolc éves koromtól kezdve, ennyi mindennel foglalkozni. Óvatosan kérdezem magamtól: Jézus, Mária!, mit tudnék én még csinálni? Nincs elvágva az a celluloid köldökzsinór, de fogdosom, hogy megvan-e még.
– Mit hozott és mit vitt el a közben történt rendszerváltozás?
– Hm… A rendszerváltozás meghozta a szabadságot, de elvitte az időt…