Felicita

Ha tehetném, nekik írnék. Őket kérlelném, hogy mielőtt bármit tesznek, legalább erre a másfél órára nyissák ki a szívüket. Ne akarjanak semmit, csak arra a rövidke lassú időre tegyenek lakatot démonaik ketrecére, hagyják őket magukra, mint a veszett vadállatokat, és figyeljenek. Ne féljenek elcsendesedni. Igen, őket fognám kézen, azt a csaknem ötezer magyar férfit és nőt, aki önkezével vetett véget az életének – csak az utóbbi két évben.
Megállítanám a kezüket az utolsó pillanatban, leültetném őket, levetíteném a Lourdes című filmet nekik, és ha ilyesmit el lehetne valahogyan intézni, annak a ki tudja, hány elhagyott lányanyának, megözvegyült férjnek, feleségnek, végeláthatatlan hitelei alatt rogyadozó családapának, szélre kergetett sorsú hajléktalannak, csalódott szerelmesnek is, aki így karácsony körül magányába temetkezve, a végsőkig elkeseredetten titkon azon őrlődik, megcselekedje-e a jóvátehetetlent. Szikár adat: az előző négy évben ismét egyre romló öngyilkossági statisztikák szerint Magyarországon százezer főre huszonegy befejezett öngyilkosság jut.
Peregnek a tavalyi velencei filmfesztiválon négy díjjal is jutalmazott Lourdes utolsó képkockái, a vége főcím alatt visszhangzik a sötét vetítőteremben az utóbbi idők talán legjobban eltalált – igaz, csak kölcsönzött – betétdala, Albano Carrissi és Romina Power címében is pimaszul életigenlő olasz slágere, a Felicita (a kontraszt tényleg felér egy kijózanító pofonnal: hátborzongató), és mert a friss statisztika még a nap végére is megemészthetetlen, rájuk gondolok. Hogy ők, az életüket papírgalacsinként elhajítók is bárcsak látnák, átélnék azt a szavakba törhetetlen tapasztalatot, ami a film főszereplőjének, a súlyos betegsége miatt tolókocsihoz kötött zarándoknak, Christine-nek s vele együtt a nézőnek megadatott. Jessica Hausner osztrák rendezőnő filmje érzékenységével, az egyház néhol kikezdett épülete körül sepregető, óvatos iróniájával, gyönyörűen komponált képeivel, árnyalt jellemábrázolásával erősíti az európai filmbe vetett hitet, túlzás nélkül mestermunka, de mindez a felvetett kérdések súlyához képest szinte mellékes is.
Mert amiről itt szó van, az a boldogság. Így, ólomsúlyosan. Banálisan. Hit, remény, szenvedés. Botlás és felemelkedés. Magárahagyatottság. Képesség a születéstől örök csoda befogadására. Alkalmasság (hajlandóság) arra, hogy önmaga megteremtettségét létezése minden pillanatában, a körülményektől függetlenül ki-ki valóban csodának lássa. És ha már eljutott erre a pontra, ne tolja el magától a felszabadult boldogság lehetőségét attól tartva, hogy félelmekkel jól körbebástyázott valóságképét szétzilálja.
Christine testi-lelki bénultságában éppúgy valami távoli, kiérdemelhető (megvehető) isteni „ellenszolgáltatásként” sóvárogja a csodát, mint bármelyikünk. Jelre vár. Bizonyítékra. Katarzisra. Csak azzal nem számol, hogy mint valami törékeny üveggömböt, megkapja. A keresztény világ egyik legfontosabb zarándokhelye, Lourdes modern valóságának ábrázolásában ott van a teremtő Istene mellől elporolt ember elkeseredettsége, toporzékolása, ahogyan szinte követeli magának a gyógyulást. Pótszerekkel veszi körbe magát, hogy éhségét, ürességét csillapítsa. Van minden. Szentelt víz gallonban. Gyógyfürdő bérletre. Villogó Szűz Mária. És csak vár, és kérlel, és vádaskodik, és könyörög, és toporzékol. Hiába. Fél a fénytől, inkább sötétségbe burkolózik. A Lourdes tanulsága egyszerű, és minden irányban végtelen – akár Betlehem világossága. Csak akarat kell, választás. Eltaszítás helyett megkapaszkodás. A csoda él, és közöttünk lakik. A teljességnek nincs akadálya.