Jászolban

Az emberek valójában mindenkor abban hittek, hogy az Isten itt található meg közöttük, s úgy uralkodik rajtuk, ahogy ők szeretnének embertársaik felett. Be nem avatkozó, világ feletti, transzcendens Isten az ő felfogásuk szerint nem lehet mindent tudó és mindenható. Hajdan, a civilizáció hajnalán az emberek úgy tartották, az istenek árnyas ligetekben, sűrű erdők mélyén rejtőztek, a legelszántabb emberek csak kitartó kutatás után akadhattak rájuk. Kevesen találhatták meg az istenek lakhelyét, de ők azt a keveset is talán zaklatásnak érezhették, mindenesetre egy idő után elköltöztek a Földről. Az emberek nem akartak belenyugodni ebbe, megpróbálták itt tartani, visszacsalogatni, visszakényszeríteni az égieket. Kezdetét vette az isteneknek szóló lakásépítési program. Először csak asztalokat állítottak fel árnyas ligetekben, sűrű erdők mélyén azokon a helyeken, ahol egykori búvóhelyüket sejtették. Az isteneknek ajánlották az oltárnál feláldozott állatok legértékesebb részét, de azok mégsem tértek vissza. Házakat építettek számukra, s hogy komfortosabban érezzék magukat, az erdőről vették a mintát. Oszlopok helyettesítették a fákat, a tető az égboltot jelképezte, s csak mellékesen védett az esőtől is. A házban helyezték el az oltárt, az étkezőasztalt, s a szolgák, a papok feszülten figyelték a házigazda istenek minden rezdülését. A házat elnevezték templomnak, azaz a megfigyelés helyének. Idővel a templomok mind hatalmasabbak, díszesebbek lettek, telerakták mindenféle drága kincsekkel, oda gyűltek a világ bölcsei, de hiába csábították őket, az istenek mégsem tértek vissza. Amikor az Isten emberi alakot öltött, s lakozást vett miköztünk, nem a templomot választotta lakhelyéül. Egy fogadó istállójában született, egy poros kis falu egyszerű házában élt. Soha nem evett az oltárra kitett áldozati állat legízletesebb részeiből, s ha elmélkedni vágyott, akkor sem a templomba, hanem a sivatagba vonult. Miután elhagyta ezt a földi világot, megpróbálták visszaterelni a templomba. Az emberek nem tudnak mit kezdeni a szerető, megbocsátó, önfeláldozó Istennel, ők továbbra is haragvó, büntető, bosszúálló, hatalmát érzékeltető Istenre vágynak, a szeretet Istenét is szeretik ilyennek látni és láttatni.
Ha ilyen Istent akartak, akkor megkapták. A felvilágosodás elsőrendű szándéka volt, hogy megdöntse az addig rettegett és tisztelt Isten hatalmát, s újat ültessen a helyébe. A ráció világ feletti hatalmát hirdették, de számukra nem az volt ésszerű, ami békét hozott, emberibbé tette az életet, hanem hasznot termelt, nyereségben volt kifejezhető, pénzre lehetett váltani. A pénz vallása kielégíti az emberek kegyetlen, bosszúálló, hatalmát megmutató Isten utáni vágyát. Az új Istennek minden eddiginél nagyobb, díszesebb, gazdagabb templomokat emeltek, bankokat és bevásárlóközpontokat, az illuzórikus jólét, bőség és a fogyasztás szentélyeit. A kereszténység diadalában nagy szerepe volt, hogy átvették a pogány ünnepeket és keresztény tartalommal töltötték meg, mintegy „megkeresztelték” azokat. A pénz vallása a keresztény ünnepeket teszi „racionálissá”, váltja át forgalomra, bevételre és nyereségre.
Karácsonykor a názáreti kisded születésére emlékezünk, de a szeretet meghittsége ürügyén és helyett a saját fogyasztását ünnepli a világ.