Kimerni a tengert

Kétrészes filmet vetít a hét végén a Magyar Televízió Szent Ágostonról, az egyik legmodernebb ókori gondolkodó életéről. Azt hiszem – nem hiszem, tudom –, kevés időszerűbb példa adható a ma emberének.
Midőn ezt írtam, nem kéklett az ég, ólmos köd nehezült ránk, észak borongós géniusza beleette magát a csontjainkba hidegével. A bevásárlóközpontokban egymást taposták az emberek, nem sokkal a nagy nap előtt, amikor ajándékokkal lepik meg hozzátartozóikat, és elhitető erejüket latba vetve a szeretet mosolyát csiholják a földíszített fenyőfák előtt.
Évről évre az a benyomása támadhatna bárkinek, aki kellő távolból tudja szemlélni ezt a tülekvést, mintha fölösleges volna az ünnep. Nem arról beszélek, hogy ne szeretnénk adni mindannyian, meg kapni, ha szeretetből adják. A kötelező ajándékdiplomácia talmi tárgyaiból ugyanakkor kiérezzük a kényszeredettséget, s talán ezért sem véletlenül jött létre a még tőlünk is fejlettebb világban az ellenállás a fogyasztói szemlélettel szemben. Ez az ellenállás a nem vásárolni elvére épül.
Mert bár válságról beszélünk, mégis elborítanak bennünket a javak, szinte fuldoklunk súlyuk alatt, alárendelve életünket ostoba és sokszor szükségtelen dolgoknak. Igen, fölösleges tárgyak rabszolgái lettünk.
Ha néha ilyen vásárközpontokban járok, mindig elképeszt a választék. A kiválasztás bizonytalanságát, gyomorgörcsét – hiába tudná az ember, mire volna szüksége magának, sőt így karácsonykor a másiknak – elmondani lehetetlen. Aztán némi iróniával szemlélem, az ünnep után mily vehemenciával igyekeznek megszabadulni fölös ajándékaiktól, akik néhány napja még örömmel tettették, hogy eltalálták titkos vágyaikat.
Mondom: ijeszt a bőség, mintha valami kétségbeesett vágyakozást takarna valami egyszerű iránt. Ellenképül fölvetül a másik véglet: a modern korban fölrémlő éhezés, amely ellen annyi századon át hiába küzdött az ember. Csakhogy létezik másfajta éhség is: a lélek éhsége a változásra, egy emberibb, megélhető világ felé, ahol megtalálhatja a saját igazi útját a javak tengernyi bőségében.
Augustinus, Szent Ágoston egyik megrázó története jut eszembe erről. A tengerparton sétált, ahol meglátott egy gyermeket, amint egy kagylóhéjjal a saját kis gödrébe hordta a tengert. Amikor megkérdezte, mit csinál, a fiúcska magától értetődő természetességgel azt válaszolta: kimerem a tengert. És mit gondolsz, kérdezte némi iróniával a bölcs, sikerül? Biztosan előbb – válaszolta a kisfiú –, mint neked megragadni az Isten lényegét.
Talán ez az egy feladat vár ránk is: megragadni e korból valami olyan lényeget, amely túlmutat rajtunk, amely biztos mérték lesz évszázadokon át. El kell fogadnunk, hogy egy korszak a végét járja, hogy nem lehet tovább abban hinni, amit az egyik Dosztojevszkij-hős vall a Bűn és bűnhődésben, hogy nem az a megoldás a szegénységre, ha kettétépjük a köpenyünket, hanem meg kell oldani mindenki számára, hogy sajátja legyen. Mára a világ jelentős részén köpenye legalábbis mindenkinek van. Mégse kerültünk közelebb a világ szellemi lényegéhez, sőt mintha éppen ellenkezőleg, elfedné előlünk azt.
Mintha az ólmos távolt már mi vetítenénk ki magunkból, nem az égbolt.
Talán tényleg igaz, hogy egyszerűbb kimerni a tengert?
Állunk ott a partján, mintegy türelmetlen várakozásban, megsemmisülve egy gyermek szájából elhangzó tengermély igazság súlya alatt.