Kísértetjárás a Hoenigberger-házban

a kerengő görögös oszlopait zongorafutamok hangjai fonták körül. Swappach torpant, meglepetten fülelt.
– A Valse mélancolique cvibakfaló Liszt Francitól! – súgta a grófnő.
– Ó, akkor mégsem üres a ház – rettent Estilla.
Az őrnagy jól ismerte a járást. A félkör formájú kerengőből három ajtó nyílt, határozottan nyitotta a középsőt. A szalonba jutottak. A kertre néző ablak előtt állt a karcsú bécsi zongora, fedele felhajtva, de nem ült mellette senki. A földig érő függöny díszbojtjai finoman lengedeztek, mintha néhány másodperce valaki arra suhant volna.
– Muzsikusunk kámfor – jegyezte meg Karola.
Swappach izgatott arccal nézett körül a nehéz, fekete bútorokkal, valamint a díszüvegekkel és porcelánokkal zsúfolt szalonban, közben csörrenés hallatszott a szomszéd szobából. Az őrnagy ugrott, belökte a kétszárnyú ajtót. Rögtön észrevette a feldőlt állványt s a körülötte szétszóródott cserepeket.
– Matyi tante kínai vázája! – mondta, majd dúltan kiáltott. – Van itt valaki? Lépjen elő!
Belökte a következő ajtót, ez a kártyaszobába nyílt. Körülnézett, senkit nem látott.
– Félnünk tanácsos – vélte a grófnő.
– Amadé! Fussunk, ha kicsit is szeret – kérte Estilla.
– Én önt rajongásig szeretem, nőül veszem, de maradunk! A rejtély végére járok! – közölte Swappach, közben csizmájával a drága porcelán maradványait turkálta.
A grófnő átkarolta az ijedt Estillát.
– Lohadjon, kedvesem! Lóeszű babonások találmánya minden zörgő kadáver, suhanó füstalak, falban sóhajtó szorult lélek. Hogyan csapna zajt, kit föld alá temettek?! Hiszen rég elbűzölt a húsa.
Éles csattanás hallatszott, a túloldalon kivágódott az ebédlő ajtaja, hideg huzat sepert végig a szobán. Swappach átnyargalt az ebédlőbe. Az ablakot tárva találta, az üveg kitört, a vak keretet a falhoz vagdalta a szél. Odakint élénkült a vihar, villám robbant a széltől lapított fák fölött.
– Őrnagy! Ide! – hasított Karola hangja.
Estilla ájultan feküdt a szalon szőnyegén. Swappach felkarolta a lányt, a zöld kárpittal behúzott kanapéra fektette, gyengéden pofozgatta, megpróbálta kivenni a kezéből az etüit, de a vékony ujjak oly erősen kulcsolták, hogy lehetetlen volt. Közben az alkony sötétségbe oldódott, csak a nagy díszablak derengett sápadtan, peregve precskelt rajta a nagy szemű tavaszi zápor.
– Grófnő, kerítsen gyertyát! – kérte Swappach, de Karola nem mozdult, dacosan állt a zongora előtt.
– Kerítsen ön! Semmi kedvem netán csontkarokba omlani.
– Az imént még nem hitt benne!
– Most se hiszek – így Karola, reszketve, de fejét büszkén felszegve. Ismét huzat szelelt át a szobán, valahol távol becsapódott egy ajtó. Ijedtében a grófnő rátenyerelt a zongora billentyűzetére. Fülsértő zengzet szakadt fel a hangszerből, odakint rádördült az ég, az ebédlő felől pedig ugrándozó fény közeledett a mennyezeten. Swappach felragadta a kabinetszekrényke tetején álló bronzszobrot, és tettre készen állt, hogy lesújtson a közeledő szellemre.
Batykó jelent meg az ajtóban, egyik kezében égő vihargyertya, a másikban a grófnő útitáskája. Jámboran nézett az őrnagyra.
– Itt vagyok, gazda. A lovakat bekötyöttem az istállóba, mostan pedig felhordom a bagázsit. Dühöng a fermeteg odaki!
– A ferslóggal kezdjed, mortyos, aztán jöhet a többi! A hölgyekét a vendégszobába vigyed! Én itt, a szalonban éjszakázom.
Swappach helyére tette a szobrot. Ekkor döbbent rá, hogy nincs nála fegyver, mind a kocsiban maradt.
– Én odaki alszok, ammá’ biztos – közölte Batykó. – Átkozott ez a ház, degenyegek sihegnek mindenfelé. Messzirül megérzem a szagukat.
– Úgy! Miféle szagukat? – kérdezte a grófnő.
– A lelkek égnek, izzanak, zsarátkos ájert eresztenek. A füstyök sárga, de halandó nem láttya.
– Égnek? Eresztenek? Ez ijeszt! – rémült Karola, redengója gombjait babrálva.
– Meg osztán veszettül zsizsegnek, libbennek, csálékodnak! Alvó emberek szájába, orrába fújnak. Arra mondják, a halál fuvallama. Olyat is hallottam, hogy négyen-öten egy szakácsné szutykos szemérmit kopaszra csupálták.
– Elhallgass! Címeres imbecil! Hogy beszélsz a hölgyek előtt? – kiáltott az őrnagy. – Inkább keríts gyertyákat, minél többet! Ami nálad van, hagyd itt!
– Ha nem gyünnék vissza, falho’ nyomtak, kiszopták a véremet – közölte sértődötten Batykó, és eltűnt a sötétben.
– Hol vagyok? – rebbent Estilla hangja a kanapé felől.
Batykó hamarosan gyertyákkal tért vissza, aztán behordta a csomagokat. Swappach a kártyaszobába vonszolt egy duchesse ágyat, ferslógját és borjúját aládugta, aztán megragadta Batykó nyakkötelét, a konyhából nyíló kamrába vezette a hajtót, rázárta az ajtót.
– Isten láttya, mit cselekszik velem, gazda! – dörömbölt belülről Batykó.
– Látja, és felhőtlenül örvendezik!
Odakint a vihar csillapodott, a meghasadt felhők közül kibukkant a hold, s viaszos fénybe vonta a házat. A kert fái mintha megelevenedtek volna.

Éjjel két óra felé járhatott. Thalvizer grófnő arra ébredt, hogy valaki böködi az oldalát. Szeme kinyílt, de a síri sötétségben nem látott senkit. Kezével tapogatta maga körül a levegőt, hátha áll valaki a kanapé mellett, de csak ürességbe nyúlt. Hallotta az alvó Estilla szuszogását, a kártyaszoba felől pedig Swappach nyugtalan horkantásait. Feküdt nyitott szemmel, neszekre fülelve, egyre éberebben. Csodálkozott, hogy szívében nem lüktet félelem vagy szorongás, legszívesebben felkelt volna, hogy kisétáljon a kertbe selymes éjszakai levegőt szívni, s meg sem lepődött, amikor jobb kéz felől áttetsző, fehér alakot vett észre. A falból szivárgott elő, s megállt néhány lépésre a kanapétól. Arca elmosódottan kenődött a sötétségre, de azért rögtön ráismert.
– Dorozsma? – suttogta.
– Én vagyok, Karikám. Ha jól számolom, nyolc éve, tizenhat napja és hét órája nem találkoztunk.
A grófnő megörült, hogy a jelenés Dorozsma hangján szól, ámbár öblösen, mintha szája elé tartott fazékba beszélne.
– Megsirattalak, koporsódra borultam.
– Nem érdemeltem. Tudd meg, Karikám, bűnös vagyok!
– Szót se érdemel. Mindnyájan bűnösök vagyunk.
– Hagyjuk az áligazságokat! Az én aljasságom párját ritkította. Olyan utolsó férget még nem hordott hátán a föld, mint amilyen én voltam.
– Ne mondj ilyet, nekem fáj!
– Köpjél szembe, Karikám, azért jöttem!
– Szegényke Dorozsmám, a halál beszél a szádból.
– Jóravaló embereket juttattam kínzókamrába, börtönbe. Tönkretettem hitüket, életüket, családjukat. Fondorkodtam, leskelődtem, hazudtam, hamisan esküdtem, koholt jelentéseket körmöltem. És mennyire élveztem, Karikám, ha tudnád, mennyire élveztem!
– Megbocsátok, hiszen most is redengódat hordom.
– Ideát már nincs redengó. Ideát semmi nincs.
– Eddig miért nem kerestél fel?
– Szégyelltem magam, Karikám. Emberi szörny voltam, a sátánt szolgáltam. A sátánt Swappach Ferdinándnak hívják!
– Á, az öreg Swappach? Fia a szomszédban hortyog, hiszen!
– Arcát az imént meglegyeztem, nehéz lélegzést küldtem rá, pedig nem tehet semmiről. Lásd, még most is milyen gonosz vagyok!
– Szegénykém, lelkem rózsája, Dorozsmám. Jó ember vagy, különben lelkiismeret nem borzongatna.
– Ne adj felmentést, Karikám, várd ki a végét! A java még hátravan. Egész életemben gyermeklányokat imádtam.
– Ó, ó!
– Vérem izzó lávává változott, ha fejletlen, vézna kis test került a kezem közé.
– Jaj nekem!
– Ó, mennyit leskelődtem ablakok alatt, s naponta áldozatra lestem a Szent Erzsébet Leányiskolánál! Hány kis ártatlant vonszoltam a Stein-féle serfőző ház mögötti bokrokba, hogy ragacsomat napvilágra segítse!
– Irgalom, irgalom! Hazudsz!
– Úgy ismersz? Három évig nem volt baj, aztán Swappach Ferdinánd kifürkészte titkomat. Attól kezdve a markában tartott, szolgájává tett. A kedvemért kislányokat hozatott bürójába, olykor nem is egyet.
– El innen! Ne lássalak soha többé! – sivította Karola. Elindult, hogy puszta kézzel tépje szét a jelenést, amely azonban nyomban visszaolvadt a falba. A grófnő a sötétségben felborított egy széket, s miközben átesett rajta, kinyújtott kezével magával rántotta az asztalterítőt. Vázák, porcelánszobrocskák s díszdobozok zuhantak a földre.
– Ki van itt? – kiáltotta a csörömpölésre felriadt Estilla.
– Gyertyát! Gyertyát! – így az őrnagy a kártyaszobából.
– Segítség! – nyöszörögte az asztal alól Karola.

Ezalatt Batykót anyácskája látogatta meg a kamrában. A hajtó fateknőbe vackolta magát, s olyan mélyen aludt, hogy anyácskája sokáig rázta, hogy lelket verjen bele.
– Mija’? – eszmélt Batykó. – Maga az, gazda?
– Anyácskád vagyok, álomszuszék!
– Nem látyok senkit.
– Anyácskád most nem akar látszani. Nálad a toll?
– Nálam hát! – mondta büszkén Batykó. Kivette a zsebéből, és tenyerén mutatta a Galántán gyűjtött tollakat, ámbár a sötétségben semmit nem lehetett látni.
– Mik ezek, te haszontalan?
– Tyollak mind, vegyesen. Kapkodtam a földről, ahogy gyütt.
– Halálomat akarod?
– Én-e? Hát, hogy? Dehogy.
– Pedig így testem sose lesz, csak fény maradok.
– A’ nem vóna jó se nekem, se anyácskámnak.
– A ferslógban keresd, drága magom!
– A gazda ferslógjában?
– Ott, ott! De vigyázz, fogy az idő! Szerezd meg, mire kétszer felkél a nap. Ha nem sikerül, anyácskád csillagporrá szóródik.
– Miért nem anyácskám cseni ki a tyollat? Hisz’ átszivárkodik a kőfalon, könnyen a ferslóghoz libeg-lebeg.
– Nem nyúlhatok a tollhoz, fiam! Neked kell a hegyét szívembe szúrnod!
– Azt má’ nem! Szúrnyi nem fogok, semmi pízé’!
– Teszed, amit mondok! Halni hagynál?
– Mán dehogy.
– Akkor törekedj a ferslóghoz, őrnagyodat mélyre bódítom!
– Az ajtyó rájam van zárva, kimennyi se tudok.
– Semmiség, anyácskád kinyitja. Indulj!
Kattant a zár, résnyire nyílt az ajtó, s némi fény vetődött a kamrába. Batykó kibotorkált, maga körül tapogatva elért a konyhaasztalig, ahová a gyertyatartót tette, de már nem találta ott. Átvergődött a konyhán, kiért a kerengőbe. Tapogatta a falat, kereste az ajtót, hogy a szalonba, onnan a kártyaszobába jusson, odabentről azonban hangok ütötték meg a fülét, fojtott beszéd, s minta a grófnő jajgatna. Megmerevedve várakozott, szuszogni alig mert, rémülten gondolt arra, hogy az őrnagy esetleg kilép, és ha ott találja, megint megkínozza, mint három napja a pozsonyi Vaskút fogadóban. De nem Swappach jelent meg, hanem nadrágot és férfikalapot viselő, áttetsző testű matróna, hullámzó, sápadt fényalak, lába alig érte a földet. Táncot lejtve Batykó felé úszott.
– No lám, te vagy a patikus? – kérdezte rosszallással a hangjában, de Batykó nem válaszolt, ijedtében halkan vinnyogott, szárazon nyeldekelt. – Nem mondasz semmi? Levegőnek nézed Matyi nénit? Úgy is jó.
– Anyácskám, segíts!
– Dicséretes, hogy nem istenhez fohászkodsz, igaz, rá nem számíthatsz. Te vetted meg a házamat?
– Nincsen is nekem házam, amikor csak kocsihajtó vagyok.
– Úgy látszik, Matyi néni tévedett. Nagy szerencséd, hogy nem te vagy a házbitorló patikus. A perceid meg voltak számlálva. Látom, reszketsz, tele a rajthúzli.
– Menten meghalok – nyögte Batykó. Ereje elhagyta, leült a földre.
– Dehogy halsz menten, kani! Majd csak 1872. október 14-én akasztod szögre a kulcsot. Úgy elvisz a kolera három nap alatt, mint a pinty! Állj fel, légy férfi! Matyi néni nem szereti az inukba szállt békasónyalókat.
Batykó felállt, reszketve ölelte az egyik oszlopot.
– Könyörgök, ne báncson!
– Kérjed szebben! Hízelkedj! Édes Matyi néni így, aranyló Matyi néni úgy.
– Tündér vagy? – nyögte ki a kérdést Batykó, mire Matyi nénit kacagás rázta, bár kacagása nem emberi volt, inkább izgatott madárhangra emlékeztetett. Közben fürgén libbent, majd lustán forgott faltól falig, eltartott egy ideig, míg megnyugodott.
– Míg éltem, az egyik napon tündér voltam, a másikon bűvös banya. Repülőzsírt izzadtam, mint minden nő. A harmadik napon pedig férfiszívvel éltem, de egyik se volt kedvemre. – Elhallgatott, mint aki nem akar erről tovább beszélni. Körbeúszta Batykót. – Tudd meg, Ferdinánd testvérem a pokolban fog hamuvá enyészni, mert eladta a fedelet a fejem fölül. Fekete a vére, az angyalok szóba se állnak majd vele. Na, ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, kívánhatsz valami szépet Matyi nénitől!
– Engedj utyamra!
– Csekélyke kívánság. Inkább kérj pénzt! Amadé borjúja bankóktól reped!
– Píz nem kell.
– Atyját rabolta ki a dagadó hazafi! Gyermekként sok időt töltött e házban, s fűzfa sípjával idegeimet tépázta.
– Hozd el anyácskám tollát! – bátorodott Batykó.
– Azt már nem! A tollat nem érinthetem, de unokaöcsém átkozott ferslógját kiszippantom ágya alól, s máris eléd prezentálom. – Szinte még ki se mondta, döccent a ferslóg a kerengő kövén. – Turkálj benne kedvedre, közben gondolj arra, milyen jó hozzád a túlvilágra pottyant Matyi néni!
Batykó kitapogatta a konyhában a gyertyás szekrényt, s fénnyel a kezében tért vissza. Kivitte a ferslógot a ház elé, lefeszegette a tetejét, és mindjárt meglátta a galambtollat, ott feküdt a bejglironcsok tetején. Tenyerére vette, tapogatta, szagolgatta, de nem talált benne semmi különöset, bűverő se áramlott belőle, éppen úgy festett, mint bármilyen közönséges galambtoll. Bedugta az inge alá, s örült, hogy sikerült anyácskája kedvére tenni. Ült a földön, az eresz alatt, hátát a házfalnak vetette, tekintete az égbolton, a holdfénytől derengő felhőkön járt, füle neszekre nyílt, madármotozásra, ágcsikorgásra, s ha szélborzolat seperte a kertet, petyergett az esővíz a falevelekről. Merengését cukros illat édesítette, egy darabig szemezett a nyitott ferslóggal, végül nem tudott ellenállni, nekilátott a bejglinek. Először csak törmeléket kóstolt, ujjaival csippentve szórta a szájába, de annyira ízlett, olyan jólesett neki, hogy aztán nagyobb darabokat is kivett. Főleg a mákost kereste, noha a dióst is jónak találta. Ahogy így belemerült az éjszakai falatozásba, furcsa zajt, tán ruhasuhogást hallott jobbról, az istálló felől. Elfújta a gyertyát, feltápászkodott, de közben már meglátta a sötétségből kibontakozó ködalakokat. Két ifjú hölgyet, buggyos ujjú, habos, fehér nyári ruhában. Rojtos napernyőt tartottak a fejük fölé, hajcsigáik élénken rezdültek minden lépésnél. Batykót mindjárt észrevették, de nem mutattak meglepetést. Összesúgtak, aztán a fiatalabbik kecsesen bókolt.
– Ferstl Franciska.
– Poprádi Klárika – csatlakozott a másik.
– Én penig Batykó vagyok – hajolt meg ültében a hajtó. – A hölgyek szintén kísértyetek?
– Nahát, dehogyis! Úgy nézünk ki? – nevetett Ferstl Franciska.
– Mink csak nem élünk – magyarázta Poprádi Klárika. Közelebb lépett, Batykó akkor látta, hogy a talpa alig érinti a földet. – Engem torokgyík vitt el igen fiatalon és oly gyorsan, hogy nem volt időm magamat megsiratni.
– Tévedsz, kedvesem! – pirított rá Ferstl Franciska. – A torokgyík velem végzett! Neked a gyermekágy lett halálos nyoszolyád. Kislányodat sem tarthattad karodban. Mai napig az urad neveli, ama jámbor cukkerbakker.
– Igaz, igaz. Bocsásson meg az úr, nem akartam becsapni – szabadkozott Poprádi Klárika. Társnője felé lépett, karját nyújtotta. – Jut eszembe, édesem, legutóbb azzal fennhéjáztál, hogy férjecskéd mérgezett meg!
– Ferdinánd, a lóarcú fiskális? Örökségem jobban lázba hozta, mint kacér térdbugyogóm. Megmérgezett volna?
– Hiszen tőled tudom! Arsenicum album pulveratumot szórt a hársteába.
– A likőrömbe szórta.
– Likőrről most hallok először. Eddig teát emlegettél.
– Aszondom, ha már meg kell halnyi, mindegy mitű’ hűl ki az ember teste – jegyezte meg Batykó, aztán bejglivel kínálta a hölgyeket, de azok már nem törődtek vele, mintha ott se lenne.
– Édes titkot bízok rád, tubikám, Klárikám! – búgta Ferstl Franciska, közben a vállán pörgette a napernyőjét. – Kisfiúnak adtam életet az 1817. esztendő pünkösdjén. Kutacskámból pirosló hajnalon prüsszentettem elő kis hajas babámat, Amadécskámat.
– Ezt is unos-unom! Századszor meséled! A sírba viszel vele! – toppantott Poprádi Klárika. – Különben is hol foggal születik, hol stigmával a homlokán, hol pedig szakállal. Isten tudja, mi az igazság, ámbár nehéz elképzelni egy kisdedet szakállal.
– És hogy milyen csalifény a földi élet! Az én fiam és a te kislányod…
– Tudom, édesem, egymásba szerettek. Ezt is elégszer hallottam.
– Hamarosan unokát nemzenek nekünk!
– Kit érdekel! – legyintett Poprádi Klárika. – Maguknak nemzenek, eszükbe se jutunk. Bár a nemzés se biztos, mindkettő benne már a korban.
Batykó úgy érezte, itt az ideje előrukkolni az örömhírrel.
– Engedelmet, csak szólnyék, hogy gyermekeik odabe’ alusznak a házban. Mán úgy értyem, nekem őrnagy úr, meg Estilla kisasszon, én meg a kocsihajtó vónék. Ez a ferslóg itten, még inkább benne a Debrecenybe küldendő bejgli éppen Klárika asszonyság atyjáé, tekintetes Vödric mesteré, ki mostan éppen Posonba’ sirattya elcsapott lánykáját, mert aszongyák, a paráznaság bűnébe esett szegényke.
– Csitt, valaki hangot üt! – szólt Ferstl Franciska, s kíváncsian forgolódott.
– Nem látok senkit, nem hallok semmit, se testem, se lelkem – így Poprádi Klárika. Belekarolt Franciskába. Elindultak a kertkapu felé, de félútig se értek, elhalványultak, és Batykó szeme láttára semmivé oldódtak. A hajtónak ocsúdni se maradt ideje, a feje felett megjelent Matyi néni.
– Megérik a pénzüket a lecsi-fecsi úri cafkák, igaz? Egyik se kíváncsi tulajdon magzatára. Megvan a toll? Repítem vissza a ferslógot!
Batykó a házfalnak lapulva hangosan imádkozott.