Köznapló

December 17., péntek
Elkészültek a váci képkeretezőnél a dolgaim. Szép lett mind, s nem csak a szememmel simogattam meg őket. Az ilyen mesterek műhelyébe megilletődöttséggel lépek be. Oka annyi, hogy a képkeretező, a restaurátor vagy a könyvkötő már-már halottaikból hozza vissza tárgyainkat, s így válik a szememben mindaz, amit művelnek, alkímiává.
Az ember odavisz valamit, és erősen röstelkedik, hisz az egyiken zsírfolt éktelenkedik, a másik gyűrött, szamárfüles. Mentegetőzve mondja, hogy a Biblia családi, azt a rajzot meg egyenesen a nagy festőtől kapta, de ha tehetné, legszívesebben farolna kifelé, amiért olyan vackokkal állított be. Eltelik egy hét, a zsírfolt eltűnt, a rajz sima lett, mintha a papírmalomból hozták volna, és amikor tulajdonosa kilép a műhelyből, megmosolyogja a szembejövőket, mintha azt mondaná nekik: ha tudnátok, mit tartok a hónom alatt, csipások!
Mindez azért, mert úgy érzi, hogy a munkadíjjal, amelyet kifizetett, őt is megilleti némi rész a mester tudásából. Pedig nem! Amit a hóna alatt visz, amazt dicséri, sorrendben utána a könyv meg a rajz következik, és csak aztán jön a megrendelő.
Sok baj forrása, hogy néhányan fölcserélik a sorrendet, mert a zsebüket csiklandozza a pénz. Nem jut eszükbe, hogy ami körülveszi őket, az idők kezdetétől a kézművesek munkája. Voltak megrendelők, de mire jutott volna a nagy Timur az elfoglalt területek legjobb mesterei nélkül? Ma se Szamarkand, se Buhara nem volna, és lehetett Dzsehán sah olyan szerelmes és gazdag, mint akkoriban senki a világon, mesterek nélkül a Tádzs Mahalhoz sem vonulna oda a sok millió turista.
A jelen bajainak legnagyobb része onnan való, hogy a pénznek építenek templomokat (mind gőgös, kivagyi), másrészt perverz lett az értékrend, a média olcsó „celebeket” ajnároz (ők csak aztán gőgösek és kivagyiak!), a mesterek meg árnyékba szorulva tengődnek.
Sok minden helyrebillenne, ha ismét az utóbbiaké lenne a főszerep, s az a világ, amelyben élünk, megszépülne, és nyomot hagyna utódainkban.


December 21., kedd
Szerencsés ember vagyok, és ezt főleg rosszakaróimnak köszönhetem. Ha mesterkedni kezdtek, s kitúrtak onnan, ahol azt hittem, ideális helyen vagyok, utóbb mindig kiderült: épp általuk szabadultam meg a béklyótól, s jutottam egy lépéssel közelebb az áhított munkaszabadsághoz. Vagyis ahhoz, hogy magammal arányosan dolgozhassam.
Így jártam Németország keleti felében is geodétagyakornokként.
Hallét nem ismertem, de hamar megszerettem. Történelmi részében volt valami finom báj, idős hölgyekéhez hasonlítható. A háborúban mindenük odalett, de tartásukat és a régi szervizt megőrizték. Ezek birtokában nem fogott rajtuk az idő, ahogy – akkor még – Hallén sem. (Évek múlva rossz néven vettem, hogy a két országrész egyesítése lázában kifényesítették. Nem találtam benne a helyemet, és pár óra múlva utaztam is tovább.)
Amikor ifjú geodétaként megérkeztem, szürke volt, kopott, és örömömre befogadott. Pár hét kellett csak, hogy enyémnek érezzem a Marktplatzot Händel szobrával; a régi üzletportálokat a Leipzigerstrassén; Moritzburg várát, ahová reggelente iparművész-hallgatók igyekeztek kipirosodva; a színházat, amelyben operatársulat működött. Kuriózumnak ott voltak az őshalleiek, a „hallorenek”. Úgy viselték magukat, mint akikre hajdan különös titkot bíztak. Utóbb kiderült, ilyen titok nincsen, a helyiek mégis úgy kezelték őket, mintha volna.
Nem vendégnek éreztem magam, hanem a város lakójának. Főleg attól fogva, hogy bejáratos lettem a katolikus diákszövetségbe. Remek hely volt. Egy éhes fiatalember a könyvtárában elsőrangú olvasnivalókhoz, a menzán pedig bőven mért vacsorához jutott.
Az öröm ujjongóvá és gyanútlanná tett. A cégnél ódákat zengtem egyik főnökömnek a diákszövetségről – karácsony előtt, hogy megóvjanak a „klerikális reakció” veszélyeitől, áthelyeztek a hegyek közé: a Harzba.
Elkeseredtem – mint utóbb kiderült, fölöslegesen. Olyan gyönyörű télben azóta sem volt részem, és annyi remek munkásemberrel sem találkoztam. Ha hozzászámítom a lányokat s a fél órára lévő román stílusú quedlinburgi bazilikát meg a gótikus halberstadti dómot fantasztikus orgonáikkal, főnyeremény volt a hegyek közt egy akkora építkezés részesének lenni. Ennyi jót köszönhettem egy gonosz embernek.
De másnak is volt hasonlóban része.
Hajnalban végignéztem a Duna Tv második csatornáján a filmet Miroslav Tichyről, a nyolcvannégy éves cseh fotósról. Jól rajzolt, tehetségesnek találták, a negyvenes évek végén föl is vették a prágai képzőművészeti főiskolára. Hamar kihajították, mondván: demoralizálja a többieket. Épp azt sokallták benne, ami, ha hiányzik egy művészből, hiába a szorgalom, az igyekezet, nem lesz egyénisége, stílusa. A különbözés képességéről beszélek.
Tichy visszament a morva kisvárosba, ahol született, de mert öltözéke és szokásai elütöttek a többiétől, a hatvanas években elmegyógyintézetbe zárták. Mikor szabadult, úgy döntött, le van tudva mindaz, amivel annak a rendszernek tartozott, s attól fogva olyan szabadon él, ahogy neki tetszik. Első lépésként lencséből, fából, bőrből s az isten tudja még, miből eszkábált fényképezőgépet, és fotografálni kezdett. Kizárólag nőket. Utcán, boltban, strandon (mindig a drótkerítésen át), egyformán napi három tekercset, háromszor harminchat kockát. Primitív módszerekkel hívta elő a filmeket, a papírképeken foltok, ujjlenyomatok láthatók, de volt stílusuk. Észrevétlenül élte a mindennapjait egy rossz házban, mikor is megjelent nála egy német galériás, és beindult a sztárcsináló gépezet. 2006 óta fotói pár év alatt eljutottak Berlinbe, Zürichbe, New Yorkba, Arles-ba, és némelyikért húszezer eurót is adnak a nemzetközi piacon.
Tichyt nemigen érdekli, hogy többen meggazdagodtak rajta. Dohányzik, iszik, elhanyagolt, fütyül a kiállításaira: tudomásom szerint egyikre sem utazott el. Kedvem lett volna megkérdezni, az emlékezete is oly furcsán szelektál-e. Mert az enyém – megdöbbenésemre – a gonoszok arcát és nevét őrizte meg inkább, a „jókét” kifakította az idő, holott azt hittem, sosem felejtem el őket.
Hálátlan természet volnék?
Másról van szó. Vegyünk egy alappéldát: Krisztust és a tanítványokat. Köreimben még nem találkoztam olyannal, aki fel tudta volna sorolni a tizenkét apostol nevét. Ám kivétel nélkül mindegyik emlékezett Péterre, aki háromszor tagadta meg mesterét, Tamásra, a hitetlenre és persze Júdásra, az árulóra. Miért van ez így? Mert a „jó ember” eszközei általában finomak. Aztán ott a kérdés: milyen az, aki jó? Csak azt tudjuk elmondani róla, hogy mi az, amit nem tesz. De bajban volnánk, ha arról kérdeznek, hogy mit igen. Az Újszövetség evangélistái közül Máté és Márk jó emberről nem szól sehol. Lukács is csak egyszer („A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót” – Lukács 6., 45.), és János bekezdéseiben szinte szembeötlő, hogy a „jókat” inkább mondja boldognak, irgalmasnak, választottnak vagy igaznak.
Nem ok nélkül mondom hát, hogy Bulgakov hamis kifejezést ad Krisztus szájába, amikor Pilátus elé vezetik. Emlékeznek rá, hogy A Mester és Margarita elején „jó embernek” nevezi a helytartót? Az rá is kérdez: „mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: »jó emberek«? Mindenkit így szólítasz? – Mindenkit. Rossz ember nincsen.” Egy-egy ilyen mondat sok mindent elárul a szerzőről. Itt éppen azt, hogy orosz Krisztussal van dolgunk. Dosztojevszkij settenkedik a háttérben: az ő nagy szláv lelke hatja át a vándorfilozófus könyvbéli szavait. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen van amerikai Krisztus is: signor Zeffirelli szőkének, kék szeműnek és jó szagúnak képzelte el hollywoodi pénzből a názáretit.
De nem szeretnék elkanyarodni a jó és a rossz mibenlététől. Ha Jézus példáját és életének legfontosabb stációit nézzük, semmi kétség, hogy Heródes, Pilátus, Kajafás és Júdás jelölték ki azt az utat számára, amely olyannyira megváltoztatta a történelem addigi menetét.
Szükségszerű volt, hogy nekik ilyen fontos szerep jusson? Igen.
A nagy fényt a mögötte sötétlő árnyék kontrasztja fokozza történelmivé. Gurdjieff kaukázusi misztikus szerint: „Ha hiszel Istenben, hiszel az ördögben is, de ennek nincs értéke. És annak sincs, ha valaki jó vagy rossz. Csak a két ellentét közti konfliktusnak van értéke.”
Meghatározása majdnem pontos. Ami hiányzik belőle: a jó és a rossz találkozásának ereje. Mert ha ütközésük szikrát vet, felgyújthatja akár a világot.
A karácsonyra készülünk, a kisded születésére, a háromkirályok közeli jövetelére. Megnyugtat, hogy a gonosz még csak készül gonoszságaira. A szerepek azonban ki vannak osztva, és visszaadni őket lehetetlen volt akkor is, ma is. Amit ránk osztottak, végig kell játszani. Kinek Júdeában, kinek német földön, kinek Morvaországban, kicsiny sorssal vagy naggyal, nincs menekvés. Senkinek.