Lábra kellene állni

Törőcsik András, Törő legutóbb akkor került a hírfolyamba, amikor a nyár végén kórházba szállították. Otthonában elesett, beütötte a fejét, állapota súlyos volt, de nem életveszélyes. Ezt a sérülést kiheverte, de a mai napig kórházban ápolják. Ott látogattam meg.
– Szervusz, Törő!
– Szevasztok!
– Bánki Doditól hallottuk, jól vagy. Gondoltuk, meglátogatunk a kórházban.
– Igen, a Doditól? Kösz szépen, megvagyok. Csak unalmas itt.
– Hoztunk újságot, hallottuk, annak örülsz.
– Igen, köszönöm.
Fogja a lapokat, beviszi a kórterembe, majd visszatér.
– Meghívhatunk egy kávéra?
– Nem engednek ki még a büfébe sem.
– Kemény…
– Hát igen.
– Hogy telnek a napjaid?
– Sehogy. Délelőttönként eddig infúziót kaptam, most már csak gyógyszereket. Kellene gyógytornáznom, de lassan haladunk.
– Ja, igen. Megműtötték a csípődet is.
– Igen, platinát raktak bele, vagy mit.
– S miért csak most?
– Bíztam benne, hátha jobb lesz. De nem lett.
– S egyébként?
– Zsugázunk kettesben. Snapszerozunk itt az egyik sráccal.
– Legalább lennétek hárman az ultihoz.
– Á, az nekem magas. Jó ez így.
– S mikor engednek ki?
– Nem tudom. Volt róla szó, hogy hamarosan. Hét végére már voltam kinn a Kisteleki Tóninál. Karácsonyra talán elengednek.
– S utána?
– Hallottam, hogy esetleg Hévízre kerülök rehabilitációra.
– Javul a lábad?
– Lassan. Először két bottal tudtam csak járni, aztán eggyel, pár napja próbálok bot nélkül. De nem az igazi.
– Haverok, játékostársak meg szoktak látogatni?
– Nem nagyon. Mi van ma?
– Kedd.
– Dodi volt benn pénteken. Előtte... Nem is tudom.
Majd kissé váratlanul búcsúzás gyanánt, mosoly kíséretében kézfogásra nyújtja a kezét.
– Nincs kedved dumálni?
– Bocs, nincs.
– Kolléga csinálhat fotót?
– Persze.
Elsétálunk a folyosó végébe, beleül a műbőr kanapéba. A fényképhez szelíd mosolyt csal az arcára. Még futja néhány kérdésre.
– Mikor játszottál utoljára?
– Öt éve, májusban, a búcsúmecscsemen.
– Hiányzik a foci?
– Hiányzik, hiányzik, így nem lehet.
– S ha felgyógyulsz?
– Voltak benn az újpestiek, Kokó, Mészöly Géza, Tisza és Rajczi. Mondták, ha kijövök, lesz valami.
– Gyerekekkel foglalkoznál?
– Nem, felnőttekkel, a csatárokkal.
– Azért tudnál még nekik újat mutatni.
– Hát, így nem. Majd. Talán.
– Tévében legalább nézel meccseket?
– Itt nem. Van egy közös tévé. RTL Klub, tv2, m1, ennyi. Pedig tele vannak pénzzel.
– Nem könnyű.
– Nem.
– Kösz szépen. Jobbulást! Szevasz!
– Szevasztok!
Ennyi a nem egészen tízperces látogatás teljesen valósághű írásos változata.
Azért bátorkodtam felkeresni Törőt, mert ismerem, igaz, nem abból az időből, amikor még játszott. Magam is gondoztam A center szemével megjelent írásait. Nem reméltem, hogy éppen nekem önti ki a szívét: mit kellett volna másképp tennie az életben. Titkon mégis abban bíztam, a balesete megváltoztatta, és elbeszélgetünk arról, hogyan találhatná meg a helyét a labdarúgásban. Ám Törőnek nemigen van mondanivalója. S attól tartok, nem csak számomra nincs. Bár unatkozik a kórházban, nem úgy tűnik, mintha éltetné, hogy hamarosan kijöhet. Nincs rosszul, de azt sem állítanám, hogy jól van. Leginkább sehogy sincs. Felszínes a kapcsolata a világgal. Avagy mélyen bezárkózott a maga világába.
Nyilván nem az egyetlen, aki így érez. Ám valaha körülrajongott ember volt, százezrek kedvence. Mára a jó barátok többsége is magára hagyta.
Törő lábadozik. Aki megteheti, segítsen neki. Lábra kellene még állnia.