Szigorúan titkos

Tegnap megtudtam, hogy besúgó voltam. Mikor? Amikor még működött a titkosszolgálat, amikor szükség volt arra, hogy az állambiztonsági szervek napról napra nyomon kövessék a kiválasztott személyeket. Egy barátom mondta el, szigorúan négyszemközt. Azért szól, mondta, mert több helyről is hallotta, és ha tudomásomra jut, ne érjen váratlanul. Neki egy kollégája mondta, ő pedig kocsmában hallotta, név szerint ettől és ettől. Az illető könyvet ír a Kádár-rendszer besúgóiról – vagy csak a besúgó írókról? –, minden valószínűség szerint én is benne leszek.
Éjfél körül lehetett, egy nagyváros ilyenkor a legbarátságosabb. Nem tülkölnek egymás hegyén-hátán az autók, nem szirénázik egyszerre három mentő és tűzoltó, a szobrok nyájasan néznek le a járókelőkre.
Milyen jó nap ez a mai, gondoltam, és megjelent előttem tíz évvel ezelőtt kiadott novelláskötetem – olyan vékony, hogy vékonyabb nem is lehetne –, de így is tizennégy novella van benne, köztük a Hrabalnak ajánlott Levél az Örökkévalóság gátjára.
Azért kellett ezt a novellát megírnom, mert nem sokkal előtte olvastam az írótól a Totális félelmeket. A novellában Hrabal leírja, hogy amikor útlevelet kért Görögországba, milyen kálváriát járattak vele a belügyesek. Beszámoltatták, elszámoltatták, találkozókat kértek, a szamizdatban megjelent írásainak kéziratát, megfigyelőket küldtek a nyomába, kedvenc kocsmájában, az Aranytigrisben már minden pincér tudta, hogy a civil ruhások közül ki a rendőr. Kerskóba, vidéki házába is kimentek, és mert jól érezték magukat, egyre többen lettek. Maga pedig, mester, hogy ne találják meg, különféle búvóhelyeket talált ki magának, a legjobbnak az bizonyult, amikor a mezőn beásta magát egy szalmakazalba. De ez sem maradt sokáig titokban, egyik nap feltűnt az úton egy fekete Volga, kiszállt belőle a maga első számú kínzója – rendőregyenruhában –, és azt mondta: író szeretne lenni ő is! Tanítsa meg a mester, hogyan lehet valakiből író! És maga ott, a szalmakazalban öt alkalommal órát adott neki.
Bevallom, ennél jobban sosem irigyeltem Bohumil Hrabalt. Mert engem soha senki nem akart beszervezni! Tudom, kezdő író voltam, akinek neve sincs, kapcsolatai sincsenek, lehet, hogy egy-két év múlva, mintha sose lett volna, eltűnik a süllyesztőben.
Maga akkor már megírta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat – Menzel rendezése Oscar-díjat kapott –, ismerték külföldön, publikálták, újságírók és rajongók keresték föl az Egyesült Államoktól Dániáig, Spanyolországtól Portugáliáig. Igen, vonzotta a titkosszolgálat embereit! A rendőrségiek kézről kézre adták, nem sajnálták az időt, hogy valamelyik kocsmában utolérjék, megtalálják.
Mondjuk ki nyíltan: akit soha meg sem környékeztek, soha nem akartak beszervezni, abból hiányzik valami. Szürke, hétköznapi, vagy még annál is rosszabb. Semmiképp sem olyan, aki a társaság középpontjában van, akire mindenki figyel, aki után gondolkodás nélkül mennek az emberek.
Talán ezért nem voltam a belügyesek kedvence. Vagy csak felismerték rajtam azt az átkozott egyértelműséget, ami az áprilisban születettek, a Kosok jellemzője? Nem szeretnek hazudni, taktikázni, untatja őket a körülményesség, félnek a bonyolult játszmáktól. Kár. Mennyi kalanddal lettem így szegényebb.
Ott éjszaka – jobb kéz felől az oszlopon álló Szent Rókus, a másik oldalon barátom – végre egy jót nevettem. Arra gondoltam, micsoda novellát írok ebből a történetből! Besúgó voltam, bizony! Besúgtam reggel, délben, este, és természetesen megúsztam, mert nálunk húsz év után sem sikerült nyilvánossá tenni a besúgók listáját, csak azt a néhány embert, akiről mindenki tudott.
Néhány nappal később egyik ismerősöm – mert igyekeztem minél több embernek elmondani, mindig megtoldva valamivel, ezúttal azzal, hogy a Hős Besúgó szobrát a Vidám Parkban fogják felállítani, már tervezik, ki más tervezné, mint…, szóval akit személyes tapasztalata segít az alak megformálásában; ha felavatják, ott leszek én is, sőt laudációt is mondok. Ismerősöm szigorúan nézett rám, egy darabig hallgatott, aztán azt mondta, azért nem olyan vicces a dolog. Pont azért, mert nincs hivatalos lista, csaknem ellenőrizhetetlen, hogy ki volt besúgó. Elég felröppenteni egy nevet, hogy hírbe hozzanak valakit. A férjed író volt. Hogy tudott harminchárom éven át egy besúgóval élni? Netán ő is?
Meggyőző volt az érve. Levelet írtam az illetőnek – beleírtam azt is, hogy annak idején a Történeti Hivatalból kikértem a rám vonatkozó papírokat, ha akarja, ellenőrizze –, s mert családomban rajtam kívül mindenki jogász volt, azt is beleírtam, ha megjelenik valahol, hogy besúgó voltam, büntetőpert indítok ellene.
A válasz tartózkodó volt és kimért. Lényege: informátoraim összekeverik valakivel. Kérdezzem meg tőlük, kivel.
Továbbküldtem a levelet az informátoroknak, a válasz váratlan volt: mea culpa, mea culpa, tényleg nem ő volt! A nevet eltévesztettük, összekevertük. Megnevezték, kivel.
A hír felért egy mélyütéssel. Mert az illető személyes ismerősöm, ezt a második fordulót már telefonon is meg tudtuk beszélni. Igen, mondta. Ő hallotta. Emléktáblát avattak, utána hangzott el. Az illető rábukkant egy kézzel írt papírra. Ez egy jelentés volt, amelyből az derült ki, hogy a jelentés készítője, vagyis a megbízott hálózati személy író. Prózaíró. És nő. Valamiből az is kiderült, hogy abban az évben – a jelentés évében – az illető állami díjat kapott, József Attila- vagy Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Ő utánanézett, egyértelműen kiderült, hogy ki volt. Én voltam.
Az emléktábla megkoszorúzója ámult-bámult. Besúgó! Nem tételezte volna fel rólam! Érezte, hogy meg kell osztania valakivel. Ahova ment, ahol dolga volt, ott mondta el. Beszervezés egyéves ösztöndíjért! Ilyet tenni! Lehetséges? Hm, hm. Váratlan. Nem lehetséges. Vagyis minden lehetséges.
Ahogy a selyemkóró magvait fújja szét a szél, úgy terjed az én irigylésre méltó történetem is. Száll, mint a selyemkóró termése, amelynek minden egyes magját, hogy messze és jó helyre jusson, hosszú, fényes selyemszálakkal szerelte fel a természet.
A befejezéshez valami jó sztori kellene. Mit csináljak? Nem jut eszembe semmi.