Új utakon

Ezek tényleg nem csináltak semmit az elmúlt nyolc évben – hallani azoktól az újdonsült minisztériumi dolgozóktól, akiknek illúzióik ugyan már rég nem voltak az előző ciklusról, de a lázas semmittevés ilyen katasztrofális nyomaira még ők sem számítottak. A szocialista–balliberális kormányzati berkekben folyó látszatmunka velejét tavaly ekképp jellemezte a Kopint-Tárki gazdaságkutató intézet egyik vezetője: Igaz, hogy szinte semmit sem mozdítottak előbbre, de már az is jobb lenne, ha semmiféle tevékenységet nem végeztek volna. Igaza volt.
A kormányzati tétlenség ugyanis adósságból finanszírozott, szavazatvásárló osztogatásokkal, és a Magyarország Zrt. valóban zártkörű építgetésével párosult. Nos, ennek a kombinált semmittevésnek köszönhetően jövőre 1100 milliárd forint az ország adósságai után fizetendő kamatkiadás, egymillió ember halmozott fel rezsitartozást, és több százezer családot érint a korábban nyakló nélkül folyósított svájcifrank-alapú hitelek törlesztése. A gondatlan mulasztás talán ezen a téren mutatkozik a legjobban: a devizahitelezés korlátozásáért érdemben semmit sem tett a jegybank, a pénzügyi felügyeletek, a Pénzügyminisztérium és a parlament, a felelősségi sorrend tetszés szerinti. Pedig csak egyetlen törvénymódosításra lett volna szükség, arra, amit idén nyáron az új, polgári kabinet azonnal meg is lépett: berekesztették a devizakölcsönzést.
Az eladósodás nemcsak az államháztartást, hanem a településeket is érinti. Ez szintén olyan örökség, amellyel még öt-tíz évig szembe kell néznünk. A városok és megyék ezermilliárd forintos tartozása ugyanis valódi aknamező. Egyrészt a szabályozás elmaradásának folyományaként szinte bármilyen célra fel lehetett venni hiteleket, ráadásul többéves tőke-visszafizetési haladékkal. A törlesztést így szépen át lehetett tolni a következő ciklusra, vagyis a legtöbb kibocsátott kötvény visszafizetését csak 2011–12-ben kell megkezdeni.
Senki sem tudja, miből, hiszen a hitelek egyharmadát működési kiadásokra, az alapvető feladatok elvégzésére vették fel a kiéheztetett önkormányzatok. Akik pedig az uniós források lehívásához szükséges önerő felmutatására kérték a hitelt, azoknak először be kell fejezniük a beruházást, amely később ugyan megtérül, ám a fizetési moratóriumnál lényegesen hosszabb időt vesz igénybe. Itt ismét a tétlenség üt vissza: a fejlesztések tervezését már idejekorán el kellett volna kezdeni, így nem veszett volna el legalább négy-hat esztendő.
A problémák görgetése azt jelentette, hogy a megszorításokat úgy kellett elszenvednie az önkormányzati, az oktatási és az egészségügyi szektornak, hogy az áldozatvállalás mögött nem körvonalazódott egy jövőbe látó koncepció. A sodródás a 2007 elején indult „Új Magyarország”-nak nevezett, az uniós támogatásokra épülő tervnél is tetten érhető: 2015-ig kellett volna egy stratégiát felvázolni a nyolcezermilliárdnyi uniós források gyors és hatékony elköltéséről, de ez sem sikerült.
Mi maradt? Se fordulat, se reform, csak a szűk elit gazdasági érdekeinek kiszolgálása, az államcsőd elkerülésének fejében aláírt diktátum a Nemzetközi Valutaalappal, és egy 700 milliárd forintos mínusszal átadott költségvetés.
Óriási hátrányt kell ledolgozni. A bajba jutott jelzáloghiteleseknek állami védőernyőt nyújtani, az uniós támogatásokat munkahelyteremtésre átrendezni, tartani az előírt hiánycélt, adósságot csökkenteni, de közben élni a kilábalást elősegítő adócsökkentés eszközével is. Vert helyzetből kell fordítani.
A gazdaság állapotát mérő adatok lassú javulást mutatnak. Ez reményt ad arra, hogy 2011. a talpra állás éve lehet.