Ünnepi üzenet szürke hétköznapokra

Ahogyan hevenyészve összeszámolom, eddig körülbelül ötezer cikket írhattam. Fogalmam sincs róla, melyik volt a legjobb, a legrosszabb, de hogy melyik bánt mind a mai napig, azt pontosan tudom. Parti Jánosról, Róma olimpiai bajnok kenusáról, a későbbi szövetségi kapitányról szólt, pontosabban arról, mondjon le. Nem is én követeltem ezt, hanem a nekem adott interjúban egy klasszis versenyzője, akivel, egy beszélgetés erejéig, utólag legalábbis úgy érzem, szövetségre léptem. Miért, kiért, ma sem tudom. Csak azt, ki ellen. Célt értünk, Parti lemondott. Aztán valamivel később, amikor találkoztunk, őszinte és derűs mosollyal bizonygatta, cseppet sem neheztel rám, a kérdezőre, sőt, arra sem, aki a válaszokat adta. Nemsokára szép csendesen meghalt. Hogy békében-e, nem tudom. De hogy nem abban a megbecsültségben, amelyet versenyzőként és edzőként megszolgált, az bizonyos. Az az írás nem sokkal egy régi karácsony előtt jelent meg egy ma már nem létező napilapban, és ilyenkor, az ünnep közeledtével még mindig belém mar.
Hisz oly ritkán esik meg, hogy egy sportcikk a gratuláló vagy gyalázkodó telefonokon, e-maileken túl azonnali és jelentős gyakorlati következményeket von maga után. Idén végre ezt a fentivel ellentétes előjellel is megélhettem. Polyák Imre, a Nemzet Sportolója elhunyta után vetettem fel a Magyar Nemzet hasábjain, itt az esetleg már soha vissza nem térő alkalom: meg kell szüntetni azt a méltatlan állapotot, hogy Puskás Ferenc halála óta senki sem képviseli az Aranycsapatot a Nemzet Sportolói között, de mivel már csak ketten élnek a legendás tizenegyből, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő egyszerre kaphatná meg e megtisztelő címet, átmenetileg tizenháromra emelve a Nemzet Sportolóinak számát.
Egy jobbikos képviselő december elején gyakorlatilag változatlan formában terjesztette be ezt az ötletet törvényjavaslatként. Mivel kezdeményezésének forrását nem jelölte meg, elképzelhető, hogy tőlem teljesen függetlenül, röviddel utánam jutott ugyanarra, amire én. Így még jobb, hisz már ketten vagyunk, a tízmillióból. Száz százalékkal kedvezőbb az arány. Maga az idea egyébként szerintem annyira kézenfekvő és támogatható, hogy ezt a jobbszélről érkezett beadást a centernek vagy a balszélnek sem illik elhibáznia.
Grosicsé és Buzánszkyé mellett Kű Lajos ügyét is régóta a szívemen viselem. Nem, nem gondolom, hogy őt is a Nemzet Sportolójává kellene emelni, de hogy az általa megálmodott, megalkotott és nyolc éven át ellenszélben is működtetett Kárpát-medencei összmagyar diákbajnokság nemzeti figyelmet és támogatást érdemel, afelől kétségem sincs. Hisz megfelelő pénzügyi és szervezeti háttér híján e „tehetség- és lélekgondozó versenyt” csak a barátság, a szeretet, az összetartozás érzése élteti. Ez persze a lehető legtöbb, másrészt viszont roppant kevés. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi, kárpátaljai, fel- és délvidéki fiatalokban nem annak a téves képzetnek kellene kialakulnia, hogy van egy közös Kű Lajosunk, hanem annak, hogy van egy közös hazánk.
Addig kell segíteni, ember módjára szólni, cselekedni, amíg lehet. Utána nem marad más, mint a sajnálkozás és az önvád.
Mint Törő esetében. Nála tehetségesebb és szerencsétlenebb futballistát, jóravalóbb és esendőbb embert keveset ismertem. Illetve ismerek. Lám, akaratlanul is múlt időt használok, pedig Törőcsik András, ha nem is virul, de él; igaz, nem közöttünk, inkább mellettünk, viszont nem százesztendős, csupán ötvenöt. Egy-két barátján, Nyilasi Tibin, Bánki Dodin kívül a teljes és terjedelmes hajdani holdudvara magára hagyta. Visszatetszően hathat, mégis kimondom: leginkább a hazai sportsajtó istápolgatta, jó szándékkal, rossz módszerekkel. Hisz ha valami távol áll Törőtől, akkor az a médiaszereplés, a nagy nyilvánosság előtti sarkos véleményformálás, az utódok ledorongolása. Cikkeit ezért, utólag bevallhatjuk, legfeljebb sugallta, de soha nem írta. Nem így kellett volna segítenünk, de tőlünk másfélére nem futotta. Másnak kellett volna segítenie. Az alábbi beszélgetéstorzó végképp nem Törőcsik András vétke, hanem a magyar labdarúgás szégyene. Mert Törő semmivel sem merült mélyebbre, mint a német nemzet bombázója, Gerd Müller, de ahonnan egyedül már nincs visszaút, onnan őt a Bayern München igenis visszahozta.
Pedig Parti emlékével, Grosiccsal, Buzánszkyval, Kűvel, a Kárpát-medencei diákfocival, Törővel, mindennel és mindenkivel folyamatosan azt kellene üzennünk: gyerekek, érdemes magyar sportolónak lenni! Még mindig érdemes. Napi örömöt, múlhatatlan dicsőséget hozni magatoknak, az embereknek, a hazának, és akkor a haza sem felejt el soha benneteket.
Más esélyünk nincs. Ha nem lélekkel, elhivatottsággal, tudásszomjjal, hanem pénzzel akarjuk felvenni a versenyt, menthetetlenül elbukunk.
Nagyon nem szabadna. Ilyenkor, karácsony táján úgyis gyakran abba az illúzióba ringatom magam, hogy köztünk van már a magyar futball megváltója. Mert egyszer neki is el kell jönnie. Talán már meg is született, csak még nem ismerjük. Ott tipeg egy falusi réten vagy városi játszótéren.
Ha Puskáshoz, Alberthez mérhető tehetség lenne, akkor is el kell jutnia a felismeréshez, ami elődei számára még magától értetődő volt: érdemes magyar sportolónak lenni!