Lírában nagyhatalom

Vers mindenkinek. Ez volt a címe a szocializmusban a televízió egyik kulturális műsorának, lantzene szólt, majd megjelent egy színész, aki annyira kitette lelkét a költészetért, hogy szinte lelógott a képernyőről. Elhangzott a vers, jó vagy rossz, ki tudja már, fő az, hogy mindenkinek szólt, miközben az enyhén álmosító műsort alig nézték. Jött a lantzene, vissza lehetett menni a konyhából, a parizeres vajas kenyér mellől a tévé elé, a lantzene elhalkult, következett a filmkoktél. A mindenkori vers egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy nem mindenkinek szól. Az igazi líra keveseké, ezért hát kevesekhez szól, és hozzájuk sem mindig. Pilinszky egy tévéinterjúban elmondta, hogy a háború idején egy vagonban utazva úgy érezte, semmi értelme a könyveknek. És a magával vitt könyveket kidobálta a vonatból.
Nem a költők segítenek nagy meghasonlások idején, hanem a bennünk keletkezett ráismerés. Az a felmentő érzés, hogy „ő tudta”. Az, hogy „ő is érezte”. Hogy „nincs bocsánat”, hogy „nagyon fáj”, hogy „lesz még erő lábra állni bennem”. Harsány kampány ide vagy oda: nemcsak hogy nem mindenkinek szól a vers, hanem ráadásul a költők közül is csak a legnagyobbak tudnak megérinteni. A harsányság és a kampány nem könnyíti meg a lírai befogadást. Verseket gyerek- vagy kamaszkorban megszeretni csak példa nyomán lehet. A szülő, a tanár, a barát példája nyomán. József Attila utolsó verseit érdemes az embernek még tizenhat éves korában megtanulnia: nagy hasznát fogja venni. Ady verseihez kicsit később érünk meg.
Vers az, amiről úgy érezzük, ezek a végleges szavak. Másképpen nem mondhatók. Vers az, aminek a sorai előjönnek gyászban és szerelemben, megrendülésben és ráismerésben. A vers megtámaszt. Egy valódibb valósággal támasztja meg a tényektől legyűrt valóságot, amikor az éppen ránk dől. József Attila ezeket a sorokat „S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg”, eredetileg úgy írta meg, hogy ezt az emberiséget „vesd meg”. Ez volt a gondolatpiszkozat. A harag. A megvetés. De a költő a végleges mondatot keresi. Így lett a megvetésből krisztusi parancs. Ne vesd meg őket. Te sem vagy különb, legföljebb nagyobb érzékenységgel vert meg a sors. Ez lett a végleges üzenet. József Attila nélkül nem lennénk a lírában nagyhatalom. Azért szeretjük oly sokan, mert végleges verssorai mögött ott vannak a nem véglegesek: a harag, a szenvedély, a szenvedés, a megvetés ideiglenessége.
Vers az, amit ha fordításban olvasol, úgy érzed, tíz évet adnál érte az életedből, ha anyanyelvi szinten birtokolnád a nyelvet, amelyen született. Rilke-fordításoknál érezni ezt: hogy azonnal kell venni egy német szótárt, kifaggatni a szavak eredetijét, eljutni a gondolattörzstől az érzésgyökérig, amelyből kisarjadt egy-egy rejtelmes sor. Márai idéz a Naplójában egy szellemes költészetdefiníciót: líra az, ami a fordítás során a versből eltűnik.
Vers az, amit nem egészen értesz, és mégis megjegyzed, mint a Biblia mondatait. Mert tudod, egyszer majd, ha két kézzel megráz a sorsod, visszafelé megértesz mindent.
A vers nem szépelgés. Nem lantzene. Nem kampánytéma és nem színfalhasogató előadás. A vers hozzád ér, beleáll a bőrödbe, elbirtokol. A nagy versek bizonyos sorai bevésődnek az életedbe, mint azoknak a szavai, akiket szerettél. És időnként ezek a sorok gejzírként törnek föl benned, mint álmaidban a zavarba ejtő tudattalan tartalmak. A vers nem mindig simogat, van, amikor megsebez. Életed artistamutatványában forogsz a korongon, és ha a késdobáló tudja a dolgát, akkor éppen csak horzsol, hogy ne nagyon vérezzél. Ez a vers.
Nem kell verset olvasni mindenkinek. Csak aki közelebb akar kerülni önmagához, a másik emberhez és a dolgok lényegéhez.