MI A MAGYAR?

Miként hajdan őseink a Rákoson, úgy Rákóczy Ferenc is a szabad téren tartá meg amaz emlékezetes országgyűlést, mely Magyarország sorsa felett végleg volt intézkedendő.
A körömi fenyéren voltak felütve a sátorok, amik tízezer harcos befogadására voltak szánva: egész megerősített tábor mintájára. A tanácskozás vége könnyen ütközetté is válhatott. Rabutin közel járt.
A sátor-utcák közepette volt kifeszítve egy nagy ponyvakörönd, pompásan fellobogózva a rendek címeres zászlóival: ez volt az országgyűlés tanácskozási terme.
Az Erdélyből érkező fejedelmet nagy pompával fogadták a szövetséges rendek. Királyi bevonulás volt az; a hajdankor minden fényűzésével: tarka egyenruhák, bogláros díszöltönyök, s mindennemű fegyverzet felvonulása. Maga a fejedelem királyvörös bársonymentében; a gyémántforgós fejedelmi süveggel fején, aranycsojtáros arab ménen lovagolt nemes testőrei közepette. Előtte a három csatamént a főudvarmester és az udvari főkapitány vezették.
Minden ragyogott itt, csak a fejedelem arca nem.
Tudva volt már előtte, hogy Magyarország összes vármegyéi között van egy, mely őt nem szereti. Ez Turóc.
Ennek a megyének a rendei körlevelet bocsátottak ki valamennyi többi megyéhez, amiben a hadvezető kuruc főket vádakkal halmozzák el (jutott azokból a fejedelemnek is), s felszólítják őket, hogy térjenek a koronás király hűségére, s kössék meg vele a békét.
Alig kapta meg Rákóczy Ferenc a „felséges úr” címet, azonnal tapasztalá, hogy sokkal nyughatatlanabb ülés esik a trónuson, mint a nyeregben. Amíg csak vezér volt, addig nem kapott mást, mint koszorúkat, dicsérő énekeket, amint aztán uralkodóvá lett, következett a keserűje a pohárnak.
Már az erdélyi urak is nagyon megbánatták vele, hogy fel hagyta tenni a fejedelmi süveget. Az ideig kész hadsereget talált mindig Erdélyben; de amint fejedelemmé hagyta magát emelni, a méltsás urak azonnal elejbe tettek egy törvényt, melynek értelme szerint a földesurak erővel kényszeríthetik a jobbágyaikat a megyei munkához visszatérésre, akik engedelem nélkül sorakoztak a hadi zászlók alá. S amint ezt a törvényt a fejedelem aláírta, soha többet Pekry uram hadsereget nem tudott összegyűjteni Erdélyben. Jó volt ez a törvény a törökbúzának; de rossz a szabadság búzájának: arra nézve jégeső volt.
Idehaza az ónodi gyűlésen pedig igazán meggyűltek a fejedelem bajai.
A legnagyobb fejedelmi baj az országos költségvetés volt. Ez mindig a gyásznapok közé tartozik. Mert hadat üzenni körös-körül az egész világnak, az mindenkinek nagyon tetszik, lóra ülni, verekedni, az is sokaknak tetszik; hanem mikor arra kerül, hogy fizessük a hadsereget, az már senkinek sem tetszik.
Hat esztendeje folyt már a szabadságharc, ezalatt hol negyvenezer, hol hatvanezer főnyi hadat kellett tartani Rákóczynak, azt fölfegyverezni, felruházni, lovakkal ellátni, ágyút, lőport, posztót mind külföldről hozatni. Erre sok pénz elment. Tizenötmillió forint ára rézpénz lett már forgalomba bocsátva. Nem is olyan nagy összeg hatesztendei háborúviselésre. De mikor a tekintetes Karok és Rendek vállait már ez a rézpénz is szörnyen nyomta. Nem akarták elfogadni adósságfizetésbe.
(Jókai Mór: Az ónodi országgyűlés, 1860)