Stafétabot

Nem tagadom, elfogult vagyok a magyar hokisokkal. Mindenekelőtt az aranygenerációnak mondott 1975– 76-os korosztály tagjaival. Elért eredményeiken túl erre van egy önző indokom: csillaguk felragyogása egybeesik a pályakezdésemmel. Az 1998-as budapesti vb-n szerzett aranyérem nemcsak nekik, de nekem is az első jelentős sportsikerem, amit tudósítóként személyesen élhettem át. A döntőnek beillő utolsó mérkőzésen a románok elleni 3-2-es diadal a mai napig felejthetetlen emlék a Kercsó Árpáddal készített interjúval együtt. Az akkori kapitány előítélet nélkül fogadott bizalmába, s addig ritkán tapasztalt őszinteséggel beszélt érzéseiről.
1998-ban még csak C csoportos vb-t nyert a magyar válogatott, majd a következő évben a B osztályból nyeretlenül, hét vereséggel pottyant vissza oda. A sikertörténet mégis ott és akkor kezdődött. Ladányi Balázzsal, Palkovics Krisztiánnal, Tokaji Viktorral, Szélig Viktorral, Horváth Andrással és a náluk néhány évvel fiatalabb Szuper Leventével, akik ma is a válogatott meghatározó emberei. És persze a két éve elhunyt ifjabb Ocskay Gáborral, valamint a válogatottól a 2009-es A csoportos vb után visszavonult, de a mai napig, negyvenegy évesen is aktív Kangyal Balázzsal. Kettejüket azért is kell kiemelni, mert ők voltak a csapat szellemi vezérei. Talán neveltetésükben, szocializációjukban gyökerezve is őket hatotta át a legmélyebben a nemzeti érzés. S nem csak a pillanat hevében, amikor kikorcsolyáztak piros-fehér-zöldben. A hétköznapokon is azért edzenek keményen, hogy a válogatottban megmutathassák, mire képesek. A magyar hoki mai napig élő tulajdonsága, hogy a klubérdeket alárendeli a válogatott érdekének. Ez így természetes, gondolhatnánk, de bőségesen sorolhatnánk az ellenpéldákat.
Kangyal és Ocskay beoltotta a többieket, s ez a kemény mag, illetve mára inkább „vének tanácsa” a mai napig meghatározza a miliőt a válogatottnál. Eme játékosok nemcsak szóval, de példával is az élen járnak. Szuper Levente a legjobb meccseit a válogatottban játssza, Kangyal Balázs túl a harmincon vált profivá, Ocskay Gábor, bármily kegyetlen, szó szerint belehalt a hokiba, a szomszédos hasábokon valló Ladányi Balázs pedig káprázatos mutatóval minden meccsen húzóember. Ez a büszkeség érintette meg Pat Cortinát, az előző szövetségi kapitányt, aki többször elárulta, képzettebb hokisokkal ugyan már dolgozott, de ilyen remek emberekkel még soha. Ted Sator, a szintén tengerentúli szakvezető néhány hete ismerte el, rögeszméjévé vált a magyar jégkorong. A szurkolók is vevők erre a mentalitásra. Csupán egyetlen esetet kiemelve, vesztes csapat olyan buzdításban, sőt egyenesen szimpátiatüntetésben még az életben nem részesült, mint a magyar jégkorong-válogatott két éve Svájcban a Kanadától elszenvedett, egyébként megalázó 9-0-s vereség alkalmával.
Ha az öregek korholják a fiatalokat – miként Ladányi –, nem a pozíciójukat féltve teszik. Hanem mert az évek peregnek, s a stafétabotot lassan át kell adni. Ám egyelőre nincs kinek. A fiatalok között tehetségek ugyan vannak szép számmal, de igazi vezéregyéniség egyelőre nem mutatkozik. Egy újabb közös siker nagy lökést adhatna mindenkinek. Az időseknek a folytatáshoz, az ifjaknak az elszánáshoz.