Véleménye szerint miért van folyamatos leépülésben a hazai élelmiszeripar uniós csatlakozásunk óta?
– Már uniós csatlakozásunk előtt megkezdődött az élelmiszeripar leépülése. Ezután pedig a különböző ágazati reformok erősítették fel a kedvezőtlen folyamatokat. A cukorreform következtében a belépésünkkor működő öt cukorgyárunkból négyet bezártak. A borreformmal megszüntették a lepárlási támogatást, és helyette a szőlőkivágást támogatják – ennek is Magyarország a legnagyobb kárvallottja. De az állattartás is megsínylette a csatlakozást, mert az Európai Bizottság meggondolatlanul avatkozott bele a tejágazat működésébe. Az is tény, hogy a hazai piac mérete versenyképességi szempontból nem túl kedvező, hiszen a kisebb piacon nagyobb fajlagos költséggel lehet előállítani a feldolgozott termékeket.
– Feltűnő, hogy amikor az élelmiszerimport elleni esetleges védelemről esik szó, azt halljuk, ez azért lehetetlen, mert az unió egy nyitott piac, ellenben ha a saját élelmiszeriparunk lehetőségeit latolgatjuk, e nagy, közös piaccal mintha már nem számolhatnánk. Miért van ez így?
– Attól függ, hogy az Európán belüli vagy az azon kívüli országokkal való kereskedelemről van szó. Ha az előzőre gondolt, akkor el kell mondanunk, hogy a magyar agrár-külkereskedelmi mérleg még mindig pozitív. Az utóbbi években másfél-két milliárd eurós többletet mutatott. Közép-Európában az élelmiszer-kereskedelem jellemzően nyugatról keletre irányul. Valamikor Németország volt a legnagyobb piacunk, mára Románia vált azzá. Bulgária szintén számos kiaknázatlan lehetőséget tartogat. Ha jobban felkészültünk volna a balkáni csatlakozásra, talán még jobban kihasználhattuk volna ezeket a piaci réseket. Már most fel kell készülnünk a horvátok közeli belépésére. Az európai piac ugyanakkor nemcsak új lehetőségeket, hanem élesebb versenyt is jelent. A költségek csökkentése céljából az élelmiszer-ipari cégek koncentrálják termelésüket, ennek során egy adott régióban sor kerülhet arra, hogy egy országba vonják össze gyáraikat. Az is előfordulhat, hogy a konkurens cégek egymásnak adnak át piacokat, amikor amellett döntenek, hogy egyes régiókból kivonulnak.
– Magyarországon ez utóbbi történhetett?
– Igen, több esetben is ez történhetett. De a cukor esetében nem ez a helyzet. Az Európai Parlamentben (EP) sikerült megakadályoznunk, hogy a cukorkvóták országok között átvihetők legyenek. Ha ezt nem sikerült volna megakadályozni, hazánkban minden bizonnyal egy cukorgyár sem lenne, mivel az osztrákok a kaposvári üzemből is „hazavitték” volna a termelést.
– A piac felosztása ütközik az uniós versenyjoggal. Ez senkinek nem szúrt szemet?
– Ha két cég összeolvadásakor a létrejövő új cég részesedése nem haladja meg a piac egyharmadát, akkor a versenyhivatalnak sincs lehetősége a beavatkozásra. A cukor esetében a versenyjog is korlátozottan érvényesül, hiszen egy szabályozott piacról van szó. A cukoripar viszont természetesen arra törekedett, hogy minél nagyobb gyárak és minél versenyképesebb termelés jöjjön létre. A kilencvenes években általánosan elfogadott álláspont volt, hogy egy cukorgyár akkor lehet versenyképes az unióban, ha legalább évi százezer tonna cukrot tud gyártani.
– De hazánkban nem versenyképességi gondok miatt kellett leépíteni a gyárakat, hiszen a legfejlettebb technológiát képviselő üzemeket is bezárták.
– Ez így van. A kabai gyár az egyik legversenyképesebb európai üzem volt. Mégis bezárták. Viszonylag nagy gyár volt, és paradox módon a tulajdonosok valószínűleg éppen ezért döntöttek a bezárása mellett. A cukorreform szerint ugyanis minél nagyobb volt az üzem, annál több uniós támogatást kaptak a bezárásáért. Másrészt a reform elindításakor az unióban háromszor drágább volt a cukor, mint a világpiacon.
– Ugyanakkor rengeteg embernek volt munkája, ők most segélyből élnek.
– Nagyon elszomorító, hogy mind a mai napig nem sikerült a bezárt gyárak helyén új munkahelyeket létrehozni. Valószínű, hogy a gyárbezárásokért a külföldi tulajdonosok több pénzt kaptak, mint amennyiért a privatizáció során megvették a gyárat. Többek között ez az aránytalanul nagy bezárási támogatás vezetett Európa-szerte ahhoz, hogy a cukorgyártó kapacitások 60 százalékát megszüntették. Így vált az EU a világ második legnagyobb cukorexportőréből a legnagyobb importőrré.
– És ez vezetett ahhoz, hogy Magyarország ismét a legrosszabbul járjon…
– Európában a reform előtt 23 tagállamban folyt cukorgyártás. Ma már csak 18-ban. Magyarország is majdnem erre a sorsra jutott. Mivel Magyarországon az öt gyárból négyet bezártak, és a termelés kevesebb mint a harmadára zsugorodott, hazánk mindenképpen a legnagyobb vesztesek közé tartozik. Kevesen tudják, hogy két fordulója volt a cukorreformnak. Először a gyárakat próbálták leállásra ösztönözni. De az Európai Bizottság és az agrárminiszterek nem voltak elégedettek a termelés csökkenésével. A második lépcsőben, 2008-tól a gazdálkodók is támogatást kaptak, ha lemondtak a cukorrépa-termesztésről. Emiatt a hazai termelők is úgy döntöttek, inkább visszaadják termelési jogukat.
– Ez túlzás, hiszen a részben osztrák termelők tulajdonában lévő gyárak annyira elhúzták az adott évben a tárgyalásokat, nevetséges árakat ajánlva a gazdálkodóknak, hogy azok végül nem meglepő módon cukorrépa-termesztés helyett az akkor is éppen dráguló kukorica vetése mellett döntöttek.
– Valóban, a reform utáni években a kukorica ára jelentősen megugrott. Ez már önmagában arra ösztönözhette volna a gazdák egy részét, hogy inkább kukoricát termesszenek a cukorrépa helyett. Ráadásul még további támogatást kaptak, ha vállalták, hogy felhagynak a répatermesztéssel. Az uniós szabályozás a gyárakat is érdekeltté tette a bezárásban, hiszen ezáltal jelentős támogatáshoz jutottak.
– Mármint hazánkban, mert például Németországban és Ausztriában folytatták tevékenységüket. Ennek eredménye a hazai importfüggőség, aminek nyomán mára gyakorlatilag Magyarországon a legdrágább a régióban a cukor.
– Nyilvánvaló, hogy a gyárak kihasználták és kihasználják ezt a helyzetet. Itt azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy egy cukorgyár vajon hányféle árat használ, ugyanazon értéken adják-e el a termékét belföldön, mint a külpiacokon. Ennek érdekében szólítottam fel az Európai Bizottságot, hogy vizsgálja meg, egyeztetik-e áraikat a különböző országokban azonos tulajdoni háttérrel működő gyárak.
– Érdekességként említenénk meg a cseh példát, amiből két fontos következtetést is levonhatunk. Egyrészt, hogy nincsenek teljesen kiszolgáltatva a külföldnek, másrészt pedig, hogy hamis az állítás, miszerint egy gyár csak évi 100 ezer tonna feletti termelés mellett versenyképes.
– Csehországban öt kisebb, egy közepes, a kaposvárihoz hasonló méretű és egy annál nagyobb gyár van. Az uniós csatlakozás óta hatot bezártak, még hét működik.
– Tehát megéri a kisebb gyárakat is fenntartani?
– Úgy tűnik, hogy a mostani magas árak mellett a kisebb gyárak is működőképesek.
– Csak hát nálunk egy tucat gyárunkból egy maradt. Emiatt felvethető hazánk vezetőinek felelőssége?
– Az élet bebizonyította, hogy mekkorát tévedett Gráf József szocialista agrárminiszter, amikor azt mondta, hogy a cukorreform következtében egyetlen gyárat sem kell majd bezárni.
– Ezek szerint az Antall-kormány privatizációs döntése jó volt?
– A privatizációval kapcsolatban érdemes elmondani, hogy Görögországban mind a mai napig állami tulajdonban vannak a gyárak, és sokkal rosszabb klimatikus adottságaik mellett is több cukrot termelnek, mint Magyarország. Emellett a régi tagországok belépésünk idején már jó évtizede élvezhették az unió közös agrárpolitikájának előnyeit, s felkészülhettek a reformokra.
– Tehát kimondható, hogy elképesztően nagyot hibázott a magyar állam, amikor a futószalagon zajló privatizáció mellett döntött?
– Valószínű, hogy több gyárunk marad talpon, ha azok a termelők tulajdonába kerülnek.
– Egy európai parlamenti képviselő ilyen helyzetben mit tud tenni a hazája érdekében?
– A cukorgyárak privatizációja csaknem másfél évtizeddel az EU-hoz csatlakozásunk előtt történt. Egyébként az Európai Parlamentben szinte valamennyi tagállam képviselői közül egyedüliként a fideszes képviselők szavaztak a reform ellen.
– Nincs olyan érzése, hogy az unió régi tagállamai egyszerű piacszerzési folyamatként kezelték az újak csatlakozását?
– A csatlakozásunk előtt számos tanulmány jelent meg arról, hogy a régi tagállamok növelhetik mezőgazdasági kivitelüket az új tagállamokba. Ez fontos érv volt számukra a bővítés mellett. A cukorpiaci reform pedig rájuk is vonatkozott.
– Igen, de ön mondta, hogy ők erre már évek óta készültek.
– Uniós csatlakozásunk után született meg a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) az az ítélet, amely a nemzetközi kereskedelem szabályaival ellentétesnek minősítette az uniós cukorszabályozást. Ez volt a közvetlen kiváltó oka a cukorreformnak. Ettől függetlenül már régebb óta készültek a reformra, mert csökkenteni akarták az árakat. A vitában azt mondtuk, hogy emberek, álljatok le, mert ha leépítjük a saját iparunkat, kiszolgáltatottá válunk. Ez meg is történt, újabban a világpiaci fölé emelkedett az uniós cukorár, vagyis a fogyasztók is rosszul jártak.
– Itt hangsúlyoznánk ismét, hogy Magyarország járt a legroszszabbul. Az ember a „gorenjés” időkben érezhette magát ismét, látva, hogy szlovák és osztrák boltokba járnak át a magyarok cukrot vásárolni. Ez nem kínos?
– Teljesen érthető a magyar és az európai fogyasztók felháborodása. A korábbi hibás döntések miatt most nekik kell fizetniük. Ezért javasoltuk, hogy Európában növelni kell a cukortermelést. Ezt rövid távon leghatékonyabban az izoglükóz-termelés növelésével lehetne elérni. Ezt az Európai Bizottság nagyrészt elutasította, s inkább lehetőséget adott 300 ezer tonna nyerscukor importjára. Vagyis az Európán kívüli termelőket hozta helyzetbe ahelyett, hogy a közösségen belüli munkahelyteremtést segítette volna. Az izoglükóz az élelmiszeripar által használt, kukoricából készített édesítőszer. Magyarország kedvező adottságai miatt az egyik legversenyképesebb kukoricatermelő és az EU vezető izoglükózgyártója. Ráadásul ha a kukoricát exportálás helyett feldolgoznánk izoglükózzá, akkor a kukoricában lévő fehérje itthon maradna, és kevesebb szóját kellene importálnunk. A termelés növelése rövid távon 200, hosszú távon akár 1000 új munkahelyet is jelenthetne. Az új beruházás hozzájárulna a gazdasági növekedéshez. Éppen ezért azt indítványoztam, hogy azokban a tagállamokban, ahol az átlagot meghaladó mértékben csökkent a cukortermelés, többletkvótát kellene adni, hiszen szemmel láthatóan van rá piaci kereslet. Azt gondolom, hogy Európának cukoripari reneszánszra lenne szüksége, hiszen nem tartható, hogy ilyen mértékben függjünk a külpiacoktól.
– Mivel látható, hogy a legerősebb országok lobbiérdekei működnek, ha bekövetkezne egy ilyen „újjászületés”, joggal feltételezhetjük, hogy abba Magyarország belerokkanna.
– Jogos a félelem, hiszen eddig minden uniós agrárreformból rosszul jöttünk ki. Ha nem abba az irányba halad az Európai Unió, amit én javaslok, azaz a kvóták növelése helyett megszüntetik a kvótarendszert, akkor ismét rosszul járhatunk. Ha megszűnnek a kvóták, az utolsó megmaradt magyar répacukorgyárat is bezárhatják.
– Ez ismét egy nagyon rossz hír, tudna előremutató, jobb híreket is mondani, gazdasági szempontból miért jó nekünk, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz?
– Ellentétes irányú folyamatok zajlanak. Az uniós csatlakozás óta növekednek a támogatások. 2013-tól a gazdák már a támogatások száz százalékát kapják. A magyar mezőgazdaság egészét vizsgálva viszont a csatlakozás óta végrehajtott reformok jelentősen lerontották azokat az előnyöket, amelyek a támogatás növeléséből fakadnak.
– De miért nem tesznek ez ellen uniós képviselőink?
– A fideszes képviselők mindig az agrárreformok ellen szavaztak. Az Európai Parlamentben sokszor az ellenfeleink vannak többségben. Ha a legjobb javaslatainkat leszavazzák, legfeljebb szitkozódhatunk, mi mást tehetnénk. Az utóbbi időkben mutatkoztak azért biztató jelek is. A magyar elnökségnek sikerült az agrárminiszterek tanácsában egy olyan álláspontot elfogadtatnia a közös agrárpolitika jövőjéről, amelyet az Európai Parlamentben is bátran megszavaztunk volna. Márpedig erre csatlakozásunk óta nemigen volt példa. Reméljük, hogy a lengyel elnökség ebbe az irányba halad tovább. Mert ha nem, akkor egy olyan újabb reform jöhet, ami tovább csökkenti az agrártámogatásokat.
– De akkor mi értelme, hogy a közösség tagjai vagyunk?
– Mert még mindig többet kapunk, mint ha kilépnénk. Ha öszszeszámítjuk a növekvő közvetlen támogatásokat és a vidékfejlesztési forrásokat, az egy hektárra jutó támogatások tekintetében Magyarország a 27 tagállamból a hetedik helyen áll majd 2013-ban. Többnyire olyan kisebb tagállamok előznek meg minket, mint Málta vagy Ciprus. Az előttünk álló vitának az a tétje, hogy sikerül-e megőrizni az agrártámogatások jelenlegi szintjét. Ez azért lenne fontos, mert a mezőgazdaság stratégiai szerepe jelentősen felértékelődik a jövőben. A világ népessége az idén minden bizonnyal túllépi a hétmilliárd főt. Az élelmiszer-termelés egyelőre nem tud lépést tartani a népesség növekedésével. Az árak fokozódó ingadozására és növekedésére kell számítanunk. Az uniónak mint a világ legnagyobb agrárexportőrének kiemelkedő felelőssége van a világ élelmiszer-biztonságának garantálásában. Ehhez a közös agrárpolitika megerősítésére, a támogatások megőrzésére van szükség.
– Mi a véleménye azokról a korrupciós ügyekről, amelyek a napokban pattantak ki a nyugat-európai sajtóban, s arra világítottak rá, hogy több uniós képviselő multinacionális cégek érdekében járt el az Európai Parlamentben?
– A korrupció minden formája elfogadhatatlan, és meg kell akadályozzuk, hogy ilyen eset még egyszer előfordulhasson. El kell kerülni, hogy az ügy rossz fényt vessen az Európai Parlament és a többi európai intézmény megítélésére. Az ügyben érintett osztrák és szlovén EP-képviselőkhöz hasonlóan a román szocialista politikusnak is azonnal le kell mondania. Átfogó, alapos adminisztratív és bűnügyi vizsgálatra van szükség, ez az eljárás már megindult.
origo.hu
Gulyás: Kérdés, hogy a lopást az EP támogatja-e?
