Vádlottból vádló, avagy nincs új a nap alatt

Érdeklődéssel, de bizonyos „déja vu” érzéssel olvastam Császy Zsoltnak, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő volt értékesítési jogi igazgatójának terjedelmes interjúját a Népszabadság április 9-i, hét végi számában. Emlékezetes: a bűnsegédként felelősségre vont Császy több mint három hónapot töltött előzetes letartóztatásban. Jelenleg házi őrizetben várja, hogy a bíróság döntsön a sorsáról, a Bajnai-kormány alatt leállított nagyszabású sukorói kaszinóberuházás és a hozzá kapcsolódó, az államra nézve egyértelműen hátrányos telekcsere miatt. Nem ő az egyetlen, akit a 2002 és 2010 közötti korszak korrupciógyanús ügyei miatt felelősségre vontak, és amellett, hogy ártatlannak vallja magát, a nyilvánosság előtt arra céloz, hogy politikai per folyik ellene, s így ő egy nagyszabású, a kormánypártok köreiből kiinduló összeesküvés áldozata. De a szakmailag vitathatatlanul felkészült, művelt Császy volt az első a sorban, aki már egyértelműen áldozatnak tüntette fel magát, és – legalábbis retorikailag – végrehajtotta a történelemből jól ismert mutatványt: a vádlott szerepkörét felcserélte a vádlóéra.
Ha valaki vádat emel a bírái ellen, mégpedig azelőtt, hogy azok kihirdetik az ítéletet, kétségbe vonja az állam legitimitását, „kívül helyezi magát a társadalmi renden”. Ezt tették egykor az őskeresztény mártírok, ártatlanságuk biztos tudatában, és abban a meggyőződésben, hogy a túlvilágon elnyerik a jutalmat áldozatukért. A hajdani hitvallókat utánozták azután a kommunista forradalmárok, akik – eltérően az őskeresztényektől – valóban meg akarták dönteni a fennálló rendszert, ezért összeesküvést szőttek a „kapitalista osztályuralom” ellen. Amikor egy-egy kiemelkedő kommunistát bíróság elé állítottak, és sikerült magára vonni a korabeli világsajtó figyelmét, az „utolsó szó jogán” rendre nagyszabású vádbeszédet tartott. Ezt tette 1925-ben, Budapesten Rákosi Mátyás, vagy 1933-ban a lipcsei perben felmentett Georgij Dimitrov. (Utóbbit, aki vonaton ült a Reichstag felgyújtása idején, máig sem tisztázott körülmények között engedték ki a nácik Moszkvába, ahol a Komintern vezetője lett.) Ismeretes ugyanakkor, hogy a kommunisták, miközben az „osztálybíróságok” áldozatainak tüntették fel magukat, futószalagon rendezték a koncepciós pereket, és jó néhány 1945 utáni, hazai „produkciójuk” elevenen él az emlékezetünkben.
Nem meglepő, hogy Császy Zsolt, az MSZP volt bizalmi embere is koncepciós vonulatot vél felfedezni az ellene folyó eljárásban. „A napjainkban zajló politikai vonatkozású perekben a hűtlen kezelés vádja legalább annyira népszerű, mint közeli büntetőjogi rokona, a szabotázs volt az ötvenes években. Annyira tág fogalom, hogy csodálkozom, miért csak ennyien vagyunk meggyanúsítva” – idézte fel Császy rögtön már az interjú elején a hatvan évvel ezelőtti „joggyakorlatot”, mintha valóban párhuzamot lehetne vonni a legsötétebb Rákosi-féle diktatúra és a napjainkban uralkodó viszonyok között.
A sukorói kaszinóváros terve, amelyet a Gyurcsány-kormány kiemelt beruházásnak minősített, minden valószínűség szerint nagyszabású ingatlanspekulációt takart, amelynek részleteit, a kezdeményezők valódi szándékait ma is homály borítja. Ezzel együtt is erősen kétséges, hogy a nyugati befektetők valóban Magyarországon, a Velencei-tó partján akarták felépíteni Las Vegas európai mását. Ez már csak azért sem valószínű, mert honfitársaink játékszenvedélye és anyagi ereje belátható ideig nemigen képes jövedelmezővé tenni egy nagyobb szabású kaszinókomplexumot, és a hozzánk látogató külföldiek kizsebeléséért máris versengenek a nyugati határszélen, Bezenyére és az óbudai „Álomszigetre” tervezett első osztályú kaszinók.
A homályos, és már az első fejezet után félbehagyott sukorói história, amelyben a beruházók részéről csak egy izraeli stróman, Joav Blum lépett színre, szinte a kiindulóponton, egy botrányos telekcserénél megfeneklett. Császy Zsolt ebben vállalt szerepet, és a bíróság ezért vonja felelősségre. Vagyis egy meglehetősen körülhatárolt, és a sajtó által alaposan kitárgyalt ügyben gyanúsítják őt bűnsegédként elkövetett hűtlen kezeléssel, a főnökével, Tátrai Miklóssal együtt. Nem szabotázst vagy terrorcselekményt akarnak a nyakukba varrni, hanem egy olyan deliktumot, jogtalan cselekedetet kérnek rajta számon, amit a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnél jóval kisebb cég vezetői is elkövethetnek, igaz, nem a kormány, illetve a regnáló miniszterelnök jóváhagyásával.
De Császynak már az is elég, hogy a köztörvényes vádnak, amelyet természetesen tagad, és nem is egyszerű bizonyítani, politikai vonatkozásai vannak. Ezért idézi fel „a történelem ítélőszékét”, Rákosi és Dimitrov példáját követve: „Az elszámoltatás inkább a történelem feladata szokott lenni, míg a leszámolás a politikáé. A leszámolókat a történelem el szokta számoltatni – míg a leszámolók nem tudják a történelmet elszámoltatni… A most éppen jobboldali politikai vezetőkkel együtt tanultam az ötvenes évek koncepciós pereiről, s mintha az ifjúságom köszönne vissza. Úgy érzem magam, mint egy régész, akit visszaküldenek abba a korba, melynek a nyomait kutatta. Politizáló korszakom lezárásaként, az utolsó Fidesz Pressben megjelent írásom záró mondatát ma is vallom: inkább élek egy rosszul szervezett demokráciában, mint egy jól szervezett diktatúrában” – így fejeződik be a Népszabadság interjúja.
Elolvasva a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő volt értékesítési jogi igazgatójának utolsó mondatát, visszafelé vettem a levegőt. Ez a derék ember madárnak néz mindenkit. Először is azt próbálja elhitetni velünk, hogy csak 1993-ig politizált, amikor „a Fideszt alapító jogászgenerációhoz” tartozott, de azóta messziről kerüli a politikának nevezett sáros, mocskos ingoványt. Azóta csak pártok fölött álló szakember, „szabadon lebegő értelmiségi”, semmi több. Nyilvánvalóan a főnöke, Tátrai Miklós is az, aki világéletében irtózott a politikától, mint ördög a tömjénfüsttől. Mindketten ártatlan áldozatok, akik végül egy szörnyű politikai gépezet fogaskerekei közé kerültek, amelyet a mai kormány működtet… meg kell a szívnek szakadnia!
De érdemes figyelmet szentelni a „rosszul szervezett demokrácia” és a „jól szervezett diktatúra” szembeállításának is. A mélyenszántó hasonlat az utóbbi időben másoknál is megjelent, szemléletes formában. Vitányi Iván, az MSZP-s képviselő, Gyurcsány Ferenc mentora mondta alig egy hónapja: „Nagy különbség van a Fidesz és az MSZP között, a Fidesz egy kaszárnya, az MSZP kupleráj. A kaszárnya fegyelmezettebben működik, de a kuplerájban jobb lenni.” (Megjegyzendő, hogy a „kupleráj és a kaszárnya” szembeállítását először Szalai Sándor szociológusprofesszor vetette fel 1945 után, s jellemezte velük a szociáldemokrata és a kommunista pártot.)
Meghökkentő, hogy egy köztörvényes cselekménnyel vádolt, a politikai érdeket közvetlenül kiszolgáló, és ezért felelősségre vont ember, Császy Zsolt tesz hitet a „rosszul szervezett” demokrácia mellett. Amely olyan ügyeket „termelt ki”, mint a sukorói telekspekuláció. És milyen jogon bírálja ő a „jól szervezett diktatúrát”, amely minden lehetőséget megad neki, hogy védje magát az ellene felhozott vádakkal szemben, és azt sem kifogásolja, hogy a legnagyobb példányszámú ellenzéki napilap közöljön vele interjút?
Nem fogadom el, hogy napjaink Magyarországán a „rosszul szervezett demokrácia” legyen a „jól szervezett diktatúra” egyetlen alternatívája. Az utóbbi a közelmúlt emlékei alapján konstruált fantazmagória, közönséges lidércnyomás. Az előbbi ellentéte viszont a „jól szervezett demokrácia”, amely persze csak ideál, semmi több. De a megvalósítására igenis lehet törekedni, az 1989–90-ben kialakult demokratikus rendszer korrigálásával, a kormányzás hatékonyságának növelésével, az elkopott „fékek és ellensúlyok” újabbakra való cserélésével. Nem fogadhatjuk el, hogy Magyarország csak arra képes, amit 2002 és 2010 között, azaz két kormányzati ciklus alatt elért, vagyis hogy a gazdaságunk lemaradjon, társadalmunk pedig megmerevedjen, mégpedig úgy, hogy közben állandóan mélyüljön a szakadék a szegények és gazdagok között. Mert ezt hozta a „rosszul szervezett demokrácia”, persze nem Tátrai Miklósnak és Császy Zsoltnak. Ők nagyszerűen megtalálták a számításukat a „kuplerájban”, belekóstoltak abba, milyen kellemes is ott az élet. Ennek fejében készek voltak asszisztálni ahhoz, hogy néhány vezető politikus hiú ábrándokat kergetve zavaros és eleve kudarcra ítélt nemzetközi üzletekbe keverje az akkor még általuk kormányzott országot.

A szerző újságíró