Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen volt a címe a Ronald Reagan századik születésnapjára rendezett tudományos tanácskozásnak. A közönség leszűrhette a következtetést: rengeteg párhuzam van az akkori világpolitikai események és a mostaniak között. Az előadásokból kiviláglott: az Amerikai Egyesült Államok egykori elnökének életműve most teljesedhet ki igazán, hiszen azt a bizonyos gonoszt talán a jelenben sikerül igazán térdre kényszeríteni. Reagannek is köszönhető, ha a posztkommunizmushoz, a ráépülő neoliberális gazdaságpolitikához, állammodellhez fűzött illúziókat a történelem lomtárába lehet utalni. Olyan világképet honosított meg, amely tömegeket vonz. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója kibontotta: a későbbi „president” politikájának fő elemei már a hatvanas évek közepén készen álltak. A szabadságszeretet, a szovjet kommunizmus elleni harc s az, hogy nincs bal és jobb, csak fent és lent. Azaz fejlődés vagy visszafejlődés. Optimista eredményközpontúságával sok millióan tudtak azonosulni.
Miért hangsúlyos a „vidéki srác” titulus? Életpályájával bizonyította: nemcsak a szavak embere, hanem a gyakorlaté, a sikeres tetteké is. Olyan mintát tudott adni, amelyre hatalmas szüksége volt a Nyugatnak, miután hosszú évek óta csak a hátrálást, a kudarcokat élhette meg a szovjetekkel szemben. A remény visszaadása, a megújulás, a nemzeti önbizalom megerősítése olyan fordulatot hozott, ami gazdasági fellendüléshez vezetett. Reagan sajtóbeli fogadtatása viharos volt. A demokrata média mindent elkövetett a lejáratására. Egy korlátolt tehénpásztor színében tüntették fel. Tették ezt a tények ellenére, mivel Reagan beceneve a Nagy Kommunikátor volt – szögezte le Markos Kounalakis. Az amerikai író – „civilben” a konferenciára ellátogató budapesti amerikai nagykövet férje – szerint a kommunikáció volt a kulcsadottsága, mivel elvek, értékek alapján találta meg a hangot az emberekkel. Őszintén beszélt velük, s ezzel egyesíteni tudta őket. Reményt nyújtott a vasfüggönyön túli népeknek, amelyek a szovjet rabságban már csaknem lemondtak arról, hogy belátható távlatokon belül megdőlhet a bolsevizmus – mondta a román Horia-Roman Patapievici. A brit John O’Sullivan mindezt azzal egészítette ki: a gondviselés jeleként egyszerre volt jelen a világpolitikában Reagan, a brit Margaret Thatcher és a lengyel II. János Pál pápa.
De vajon honnan ismerte olyan jól a „munkásmozgalmi” észjárást? Vlagyimir Bukovszkij jellemezte úgy a kommunista lelkületet, hogy a szemünkbe néznek, miközben habozás nélkül hazudnak. A színész Reagan előtt nehéz lehetett észrevétlenül hazudni. A világhírű orosz–brit emberi jogi harcos hozzátette: a nyugatiak azért nem tudták megérteni a kommunizmus veszélyeit, mert soha nem éltek szovjet önkényuralom alatt. Reagan azonban Hollywoodból ismerhette őket, miután a színész-szakszervezet vezetőjeként volt alkalma küzdeni ellenük. Az amerikai film fővárosa ugyanis tele volt kommunista szimpatizánsokkal, ügynökökkel. A hajdani vidéki srác jobban kiismerte őket, mint azok a baloldali nyugati politikusok, akik tele voltak naiv illúziókkal a szovjetekkel kapcsolatban, s úgy vélték, nem szabad húzgálni az oroszlán bajszát, engedni kell neki, akkor nem lehet nagyobb baj. Csak ne legyen háború vagy konfliktus.
Ezen a ponton lehetetlen nem asszociálni a vidéki srác – pesti srác megfeleltetésre. Hiszen a Reagan által nagyra értékelt 1956-os forradalom és szabadságharc hősei is olyan fiatalok voltak, akik jobban átláttak a szélsőbaloldali internacionalizmus megátalkodott hazugságain, mint az úgynevezett progresszív, haladó politikusok. Már csak ezért sem jók az információi az egykori orosz diplomata Valerij Muszatovnak, aki azt mondta: Reagannek nem voltak túl jók a történelmi ismeretei. A lengyel tudós, Kazimierz Woycicki meg is védte őt. A tanácskozás nyitóakkordjaként bejátszották egy 1978-as rádiójegyzetét, amelyben attól tartott, hogy a magyar Szent Korona rossz kezekbe kerülhet a kommunista pártvezetés alatt, ami cáfolja a tájékozatlanságáról szőtt legendát. A tanácskozás fontos tanulsága: utólag is ijesztő, milyen hiszékenyek és főként engedékenyek, pipogyák voltak a nyugatiak. Ha tudjuk, hogy át vannak itatva a bolsevik téveszmékkel, nem lettünk volna még ennyire sem optimisták.
A cseh Eva Irmanova emlékeztetett rá: Reagan színrelépése előtt a Nyugat csak szóvirágokkal támogatta a vasfüggöny mögötti szabadságtörekvéseket. Még ’89-ben is azon aggodalmaskodtak, nehogy destabilizációs lépések történjenek. Gorbacsovot pedig nyugtatgatták. Ilyen opportunista légkörben dolgozott az elnök, aki 1987-ben a berlini falnál kijelentette: le kell omlania, mert nemcsak a német nép, hanem az egész emberiség sorsa a tét – tért ki rá Hans Kaiser, a Konrad Adenauer Alapítvány budapesti vezetője. Ehhez képest a közelmúltban a baloldali berlini városvezetés még egy emléktáblát sem engedett állítani jótevőjük tiszteletére. Ezt a szégyent emlegette fel a másik két német felszólaló is. Patrick Keller azt fejtegette: hatalmas teljesítmény volt Reagantől, hogy a békés egymás mellett élés hamis mítoszában élő amerikai mainstream, azaz a fősodor ellen állást foglalt, s visszaadta a kezdeményezést a mindenütt visszaszoruló Egyesült Államoknak. Peter Hartmann arról értekezett, hogy Helmut Kohl előtt a baloldali kormányok defetisták voltak, és azon sápítoztak Reagan fellépése után: mi lesz, ha megint kezdődnek a konfliktusok a Szovjetunióval? Ki tudja, talán a kommunizmus feletti totális győzelmet nem képesek megbocsátani neki mindmáig a balliberálisok? Helmut Kohlhoz hasonlóan azonban Margaret Thatcher is konstruktív szövetségesnek bizonyult – derült ki a skót Norman Stone okfejtéséből.
Balogh András történész – „másodállásban” az MSZP elnökhelyettese – arról beszélt: a magyar diplomácia már akkor is hídszerepre vállalkozott, mert azt tapasztalta, az enyhülési folyamatot Reagan elősegíti. Pedig a Reagan-doktrína is jó hatásfokkal működött, amelynek értelmében mindenütt támogatták a megszállt országok kommunistaellenes mozgalmait – mutatott rá Szabó Marcell jogász. S hogy nemcsak Reagan tett értünk, hanem mi, magyarok is az ő hazájáért, arról Horváth Attila beszélt. Az Egyesült Államok lovasságát megteremtő, nemzeti hősként számon tartott Kovács Mihálytól a vadnyugati hős Xántus Jánoson keresztül a tengerentúlon is hallatlanul népszerű Kossuth Lajosig vette végig a dicsőséglistát a történész. Utalt rá: erős ellenpropaganda fogadta a pártállamban Reagant, mégis mindenki felé fordult. Nyilván amiatt is, amiről Patrick T. Egan (Egyesült Államok) szólt az elnök szabadságterve kapcsán. Mint mondta, Reagan már 1983-ban megjósolta: a kommunizmus a történelem szemétdombján végzi. Mert minden tisztességes és előremutató kezdeményezést, fejlődést meg akar hiúsítani. Ismét trend lett az a fajta gondolkodás Reagan nyomán, ami évtizedekig ciki volt. Pedig hatvan-hetven évig a kapitalizmus szónak volt olyan csekély vonzereje, mint ma a kommunizmusnak – jelentette ki Schmidt Mária. Talán Reagan hatása, hogy a bolsevikokkal kollaboráló liberalizmus elutasítottsága mára szintén egy sorba került a kommunizmuséval.
origo.hu
Érettségi 2025: trükkös matekpéldákat kell megoldaniuk a diákoknak
