A tél szaga

Nyolcvankét esztendős édesapám életében talán harmadszor járt Budapesten a múlt hét végén. Nehezen mozdul hazulról annak ellenére, hogy már régen nincs állat a parajdi ház körül, amelynek gondját kellene viselnie. Hiába hívtam éveken keresztül, nem jött. Most a külső nyomás győzött: a szomszédunkban lévő Böjte Csaba-féle ház gyermekei jöttek szerepelni (így köszönték meg az anyaországi támogatást), és mivel minden reggel „Mózsi tata” gyújt tüzet nekik, a nevelők – és a gyerekek is – ragaszkodtak hozzá, hogy jöjjön velük. Így sem volt egyszerű, a határnál is leszállt, hogy neki haza kell mennie, mert égve felejtette a villanyt. Visszatuszkolták a buszra, így hát megérkezett.
Első mondata az volt, hogy nem maradhat sokáig, mert le kell kaszálnia a füvet az udvaron. Kétszer annyi idős, mint én, de igen jó kondícióban van annak ellenére, hogy az a műanyag billentyű, amelyet itt, Pesten a szívébe operáltak annak idején, jó pár éve „kiment a garanciából”. A télen négy házat fűtöttek azzal a fával, amelyet ő naponta felvágott fejszével, és amikor még műveltük a földeket, olyan serényen kapált, hogy nehéz volt tartani vele a sort.
Amikor meghallottam, mire készül otthon, elvittem egy barkácsáruházba, hogy vegyek neki egy motoros kézikaszát. Szerencsére fejben nem tudja átkonvertálni az árakat nyugdíjként kapott lejeire, így stresszmentesen válogathattunk a különféle típusok között. Végül döntöttünk, megvettünk egyet, s a lakásban gyermeki örömmel nézte, ahogy próbaképpen összerakjuk. Nem volt egyszerű, mert rá kellett jönnöm: nincsenek szerszámaim. Két csavarhúzót találtam és egy rozsdás kombinált fogót. Nagy szégyen ez, fiam, mondta apám, és igazi székely ember módjára elővette a mindentudó bicskáját.
Otthon persze más a helyzet, hirtelen összeszámolni sem tudnám, hány eszközt használtunk a hétköznapi élet során. Pedig nem a földből éltünk (lakatosként dolgozó édesapám glédába állított villáskulcsait, menetmetszőit, nagy becsben tartott célszerszámait most nem is említeném), de így is megszámlálhatatlan nyelet kellett megmarkolnom. Minden évszaknak megvolt a maga eszköze. Tavasszal a kerti ásótól jelentek meg az első vízhólyagok a tenyeremen, a nyár a kapáról és a szénaforgató villáról szólt (szakszerűen, férfi módra kaszálni sajnos sohasem tanultam meg). Az ősz a fabot és a vasék ideje volt, amelyekkel a télire való tüzelőt készítettük elő az erdőn, hogy aztán otthon kályhába betuszkolható méretűre tudjam hasogatni a fejszével.
És ott volt a számtalan kisebb-nagyobb segédeszköz az ekevas sártól való letisztítására szolgáló falaptól a pörzsölt disznó körmét lekapó fura vasalkalmatosságig, amelynek a másik fele arra szolgált, hogy leszedjük a bőrről a forró víztől felpuhult sertésszőrt.
Nem akadt olyan teendő, hogy valamely rejtett zugból ne bukkanjon elő valami, ami pont annak a gondnak a szakszerű megoldására szolgált. Ha áfonyát gyűjteni indultunk, cipődoboznyi faszerkezetet vittünk, amellyel végigfésültük az alacsony bokrokat, hogy aztán az eszközben maradjon a sötétkék gyümölcs. Hecsedlihez kisebb, hajlított női fésűhöz hasonlító alkalmatosság járt, amellyel a magas bokor tetejéről is le tudtuk szüretelni a lekvárnakvalót. Csak a málna, a szeder és az erdei szamóca szedéséhez nem volt műszaki segítség, azt kézzel kellett megoldani.
Budapesti lakásomban annyi elektronika van bezsúfolva, hogy annak idején az egész faluban összesen nem volt ennyi elektromos eszköz, de a konyhai evőeszközökön és egy szál dugóhúzón kívül más szerszámot csak hosszas keresgélés után találok.
Tudom, megváltozott a világ, mégis sokkoló ezzel szembesülni.
Édesapám két éjszakát aludt nálam. Este, amikor vetkőzni kezdett, több réteg ruhát vetett le magáról. A jégeralsót erős túlzásnak éreztem a húsz-egynéhány fokos tavaszban, és ezt szóvá is tettem neki. „Én még érzem a tél szagát, fiam” – mondta, és neki volt igaza: másnap lefagytak Szabolcsban a gyümölcsfák.
Miután hazaért, felhívtam, és megkérdeztem, lekaszálta-e a füvet. „Hogyne, fiam” – vágta rá, de azonnal másra terelte a szót. Azt már a bátyám mondta el, hogy a kézikaszával dolgozott, ahogy hetven esztendőn át tette. A vadiúj elektromos kasza szépen bedobozolva felkerült egy polcra, szorosan az évtizede vásárolt motoros láncfűrész mellé.
Egyszer még jó lesz valamire.