Nagyon zúg ez az egész apparátus – mondja fülhallgatójára értve a megjegyzést a 97 éves, alig halló Képíró Sándor a háborús bűnök elkövetése miatt folytatott per keddi tárgyalásán.
– Vádlott, figyeljen rám egy picit! Tetszik hallani engem? – kérdezi a bíró.
A tolókocsijába roskadó, szemmel láthatóan megviselt aggastyán látására és hallására panaszkodik. A bíró szellemi frissességét kipuhatolandó megkérdezi tőle, ki a jelenlegi miniszterelnök, honvédelmi miniszter, belügyminiszter. Képíró egyedül a honvédelmit nem tudja, utóbbira határozottan rávágja: Pintér Sándor.
– Tartalmilag felfogja – állapítja meg a bíró.
Szünet következik, majd a tárgyalóterembe viszszatérve közli, elfogadta az ügyész indítványát, hogy elmeszakorvos vizsgálja meg az idős férfit. („Öreg vagyok, és az agyamban van az elváltozás” – mondja ezzel kapcsolatban Képíró.)
A védelem láthatóan nem örül, a leírt és addig szóban elhangzott szakértői vélemények alapján ugyanis egyértelműen felmentésre számított. Ha ugyanis az orvosi vizsgálat tárgyalásképtelennek nyilvánítja Képírót, a felmentés kimondása nélkül függesztik fel az eljárást. Többen úgy gondolják, az ügyész tekintélyének megóvása érdekében választotta ezt az utat a vád összeomlása előtt.
A szovjet kormány úgy véli
Egészen más Képíró Sándort ismerünk meg, ha felütjük Cseres Tibor Hideg napok című szépirodalmi alkotását. Indulatosabb, vérmesebb Képírót: „Az isten verje meg – dühöngött Képíró –, itt már jártak az embereim, s ezeket itt hagyták. Csak a zsidókra van igazán szimatuk a tiszthelyetteseknek!”
A műben szereplő Képíró egy Pozdor nevezetű zászlóshoz intézi ezeket a szavakat az 1942-es újvidéki razzia idején. A folytatásban a foglyokkal való leszámolás következik, Pozdor szavaival: „Sanyi a főzőüstöt a Marmon sarkába taszította, s bizonyos fontos személyeket felparancsolt. […] Én csak akkor ocsúdtam, amikor Képíró szemével intett, hogy szálljak be elöl a sofőr mellé. […] A sporttelepre, a Duna-parton! Legszívesebben kiléptem volna.”
Az alig egy évvel korábban Magyarországhoz visszacsatolt Délvidéken 1942 januárjában kezdődött nagyszabású razzia az 1941 őszétől megélénkülő szerb partizántevékenységre hivatkozva. A szabotázscselekményeket némileg eltúlozták, így próbálták megindokolni a németek előtt, miért nem küldi ki szinte az egész magyar haderőt a kormányzat a keleti frontra. A január 21–23. közötti újvidéki razzia aztán vérengzéssé fajult, amelynek több mint nyolcszáz ember, jórészt szerb és zsidó esett áldozatául. (A délvidéki megtorlásban kivégzettek száma – a csurogi és zsablyai gyilkosságokkal együtt – csaknem 3400 volt.)
Még a háború vége előtt, 1943-ban (ekkor Képíró már százados) eljárás indult a megtorlás miatt. Ennek, ahogy a razziának, részben szintén külpolitikai oka volt, ám most nem a németek, hanem a szövetségesek előtt akart bizonyítani a magyar vezetés.
Magyarország ugyanis ekkor már mielőbb ki akart szállni a tengelyhatalmak oldalán folytatott háborúból, s bizonyítani akarta szándékának komolyságát. A béketapogatózásokban részt vevők közvetítésével értesülhettek a hazai illetékesek arról is, hogy Molotov 1943 júniusában az alábbiakat közölte Kerr moszkvai brit követtel: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.” Molotov javasolta egyúttal, hogy a Magyarországgal létesítendő kapcsolatokban a feltétel nélküli megadás, a megszállt területek visszaadása mellett szerepelnie kell a háborús kártérítésnek és a háborúért felelős személyek megbüntetésének. A szövetségesek között ebben nagyjából egyetértés volt.
Ezt követően indult büntetőeljárás az újvidéki razziában részt vevőkkel szemben. A perben először 1944. január 24-én hirdetett ítéletet a Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség különbírósága. Ebben – utólag többek által megkérdőjelezett módon – tízévi fegyházra ítélték Képíró Sándor járőrparancsnokot.
Akkor nem firtatták
A csendőr főhadnagy nevét ez az ítélet írta be a történelembe, alakját Cseres Tibor rajzolta meg regényében. Nagy kérdés, hogy pontosan-e.
Képíró Sándor írja – Cseres Tibor regényére is válaszul – a nyolcvanas években keletkezett visszaemlékezésében: „A részemre kiosztott területen nem volt egyetlen fegyverhasználat sem, miszerint egész újvidéki tartózkodásom alatt egy hullát sem láttam. […] Tudomásomra jutott, hogy a Rex Szállóban, ahol éppen el voltam szállásolva, egy honvédjárőr illegálisan működött. […] A fosztogatni akaró banda vezére Pozdor zászlós volt, akit rögtön félrehívtam, és megkérdeztem tőle: »Mit jelentsen ez a helyzet?«, ő erre azt válaszolta: »Viszem ki őket a Duna-partra«! Mivel a Tanursich [Tanurdzsics] család ellen semmiféle vád nem merült fel, ezért a zászlósnak csak annyit mondtam, hogy »takarodjanak innen!«, mire bandájával együtt kivonult a szállóból. Bevonulásom után jelentettem az esetet Gaál őrgy.-nak [őrnagynak], a Tanursich családnak pedig azt mondtam: »Nézzék meg, megvan-e mindenük, vetkőzzenek le, és maradjanak otthon nyugodtan!« Gondolom, ha a Tanursich család bármelyik tagja valahol él (3 gyerekük volt), ezt a napot nem felejtette el, és emlékezni fognak az eseményekre. Ez a válaszom a Hideg napokban megjelent Pozdor zászlóssal kapcsolatban, s még az, hogy Pozdor zászlóssal sem a razzia alatt, sem utólag soha semmiféle szolgálati viszonyban nem voltam.”
A korabeli magyar hadseregben szolgálatot teljesítő tisztekről készült listán Pozdor nevű zászlós nem szerepel sem a hivatásosok, sem a tartalékosok között. Egyéb iratban sem bukkan fel a neve, mintha sohasem létezett volna. Létezik viszont egy Nagy János nevű (feltehetően Pozdorral azonos), a délvidéki megtorlás idején zászlósi rangban szolgált katona, aki 1948 őszén a szegedi Katonapolitikai Osztályon (Katpol) és a helyi államvédelmis nyomozók előtt, több mint valószínű, hogy kényszer hatására tett vallomásában – a regényben írtakhoz hasonlóan –, beszámolt arról, hogy Képíró Sándor kérésére elkísért autóval 30 foglyot a futballpályán lévő kivégzőhelyre. Nagy János zászlós elmondta azt is, hogy agyon akarta lövetni a szállodatulajdonos Tanurdzsics családot, ám Képíró fellépése megmentette a haláltól a családtagokat.
Ez alapján a hatóságnak hivatalból azonnal ki kellett volna adnia az elfogatóparancsot a ma 97 éves vádlott ellen, ez azonban szabálysértő módon akkor nem történt meg. Itt érdemes megjegyezni, hogy 1945 után a délvidéki magyar vérengzés ügyében több büntetőeljárás folyt (még a hetvenes években is!), de az ekkor már külföldre távozott Képíró Sándor egyikben sem szerepelt gyanúsítottként, vádlottként. A Katpolon és az ÁVO-n tett vallomáson kívül tehát Képíró ellen sem korábban, sem később nem merült fel a gyilkosság vádja sem az újvidéki lakosok, sem a katona-, illetve csendőrtársak részéről. Nagy János szavainak hitelét kérdésessé teszi a bíróság előtt tett nyilatkozata is. Eszerint azzal fenyegették, ha visszavonja első, a katonapolitikai nyomozók előtt korábban tett vallomását, „visszavisznek oda, s nagyon megvernek”.
Hozzá kell fűzni mindehhez, hogy az 1943-ban vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök utasítására indult eljárásban sem a Nagy János által előadott események miatt ítélték el Képírót. Igaz, iratok csak töredékesen maradtak fenn – az 1944-es ítélet szövege több változatban szerepel, de egyik sem tekinthető hitelesnek –, ezekből az derül ki két ezredes tanúvallomása alapján, hogy Képíró járőreinél nem volt fegyverhasználat. Korabeli védője, Szelecsényi Andor egy 1953-as eljárás során azt állította: a csendőr főhadnagy semmit nem követett el, azért vonták be az 1943–44-es perbe, mert nem felügyelte kellőképpen saját embereit. Ügyét feltehetően nem vizsgálták részleteiben, külön bűnök felrovása nélkül, úgynevezett „összbűnökért” ítélték el néhány emberrel együtt. Az 1943–44-es tárgyaláson a bíróság munkájában részt vett Cseh Jenő – 1945 után népfőügyész-helyettes – pedig kijelentette a hetvenes években lezajlott, az újvidéki razziában részt vett harminchárom személy ellen indított eljárásban, hogy az 1943–44-es per politikai indíttatású volt, némi kirakatjelleggel, és nem az igazság kiderítése volt a célja.
Összetett karakter
Mindezek ellenére Képíró az egyetlen – a főbűnös Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és Grassy József ezredes mellett –, aki a saját nevén szerepel Cseres Tibor közismert regényében. Kutatók szerint alakjában számos más korabeli szereplőt ötvözött az író, jórészt a később kivégzett dr. Zöldi Márton csendőr századosról mintázta a fiktív Képírót. Vérbosszú Bácskában című, a rendszerváltozás idején megjelent kötetében Cseres Tibor említi, hogy a Hideg napokban három, az újvidéki razziát követő per anyagából merített, „s ami az adatok kölcsönzését illeti, leginkább Horthy Miklós hadbíróságának megállapításaira támaszkodtam”.
Ezekből azonban semmi olyan terhelő nem derül ki Képíróról, ami alapján feltételezhetnénk, hogy a regény lapjain megjelenő Képíró hitelesen jeleníti meg a valóságos Képíró Sándort. A vád legfontosabb aduja – az 1944-es ítélet mellett – Nagy János zászlós 1948-as vallomása, amely azonban – mint említettük – kétséges körülmények között született. Ezzel szemben szerepel Szelecsényi Andor egykori védőügyvéd és az 1943–1944-es perben tanúként kihallgatott két ezredes már idézett megállapítása, miszerint Képíró egységénél nem volt fegyverhasználat.
Képíró Sándor a háború után Ausztriába távozott, onnan települt ki Argentínába, ahol szövőmunkásként dolgozott. Ott született két gyermeke is. 1996-ban települt haza, az eljárást 2006-ban kezdeményezte ellene a Simon Wiesenthal Központ. Újvidéki szerepét feltehetően tisztázottnak tartotta, ellenkező esetben nyilván Dél-Amerikában maradt volna.
A Simon Wiesenthal Központ mintegy tíz éve kezdte Utolsó esély (Last chance) nevű akcióját a még élő náci háborús bűnösök felkutatására. A listán jelenleg a harmadik helyen szerepel Képíró Sándor. Különös, de az előkelő helyet azért kapta, mert felelőssé tették a délvidéki tragédia összes áldozatáért. A Wiesenthal-központ jeruzsálemi irodájának vezetője, Efraim Zuroff 2007-ben, az ügy kezdetekor kijelentette a Népszabadságban: „a Képíró elleni vádakat megalapozatlannak nevező történészekkel nem tárgyal… »Mondhatnak, amit csak akarnak, nincs igazuk« – jelentette ki.”
Zuroff tehát az ártatlanság vélelmét semmibe véve már akkor meghozta a maga ítéletét. A vádat sajtókampány követte, amelyben olyan valótlanságokat állítottak Képíróról – összemosva az újvidéki főbűnös Feketehalmy-Czeydnerrel és Grassyval –, hogy 1944-ben Németországba szökött, és belépett az SS-be. Volt olyan újság, amely a neve és a fényképe mellett nyilvánosságra hozta a lakcímét is. (Ezt követően ismeretlen emberek jó néhányszor telefonon vagy az utcán megállítva vonták felelősségre, gyilkossággal vádolták, mintha a bíróság már kimondta volna a jogerős ítéletet.)
Efraim Zuroff korábbi sajtótájékoztatóján arról is beszámolt, hogy Képírót egy 1946-os perben 14 évi börtönre ítélték távollétében. Azóta bebizonyosodott, hogy ilyen per nem volt. Ismétlődő vád Képíró Sándor ellen, hogy csendőrtisztként részt vett az 1944-es deportálásokban, amit az iratok tételesen cáfolnak: 1944 eleji elítélése miatt a felülvizsgálati eljárás idején sem teljesített szolgálatot, a csendőrség kötelékébe csak május végén tért vissza. (Ekkor a korábbi, első fokon jogerőssé vált hadbírósági ítélet hatályát feloldotta a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék, s az új vezérkari főnök, Vörös János foglalt állást abban, hogy nem indít újabb büntetőeljárást sem Képíróval, sem társaival szemben.)
A történészek értékelése, köztük Ungváry Krisztián korábbi nyilatkozata szerint a Simon Wiesenthal Központ Képíróra vonatkozó vádjai nem kellően megalapozottak.
Ezért is meglepő, hogy ismeretlenek által megszervezett fiatalok Dávid-csillaggal várták az első tárgyalási napon a vádlottat és Efraim Zuroffot, aki mindkét kezével csókokat dobált az ízléstelen performance-t megrendező gimnazistáknak.
A kérdésben természetesen a bíróságnak kell döntenie. Erre akár már a jövő héten sor kerülhet.
origo.hu
Itt van Szentkirályi Alexandra három legfontosabb követelése
